Sziasztok! :)
Itt a kövi.
17. fejezet/ 2. rész
Beállt a busz, és felszálltak. Leültek hátra az egyik kettesbe. A fejét Chan Doo vállára hajtotta, a fiú pedig átölelte. Nem sokat beszéltek útközben, csak gondolkoztak. Annabeth figyelmét nem kerülte, hogy minél közelebb érnek a rendőrséghez, Chan Doo annál idegesebb lesz.
Nem akarta ezzel zargatni, ismerte már annyira, hogy tudja, csak olajat öntene a tűzre. Beléptek, és a fiú céltudatosan indult el befelé. Egy harmincas nőhöz lépett.
- Megjöttem! – jelentette ki, és elmosolyodott. Annabeth kezét még most is fogta, és húzta maga után.
- Örülök neked. – mosolygott rá a nő is. – A barátnőd?
- Annabeth Smith. Annabeth ő itt Grace Allen. – mutatott a nőre.
- Örvendek! – nyújtott kezet a lány.
- Én is. – viszonozta a rendőr mosolyogva.
- Itt maradhat, amíg beszélek vele? – kérdezte Chan Doo.
- Persze, nyugodtan. Gyertek velem! – intett nekik.
Megszorította Annabeth kezét, majd szó nélkül követte a nőt. Zsebre vágott kezével, pimasz mosolyával lazának tűnt, de nem volt az. Annabeth is egyre idegesebb lett, most, hogy tudta elveszti szem elől, nem tudhatja mi lesz.
Chan Doo követte a nőt egy kihallgatóhoz.
- Itt fogok vele beszélni? – kérdezte a fiú értetlenül. – Ez így nem túl diszkrét.
- Tudni akarom, mit mondd neked. – jelentette ki Grace.
- És nem bízik bennem. – tette hozzá Chan Doo.
- Ne vedd személyesnek. Most nem csúszhat ki a markunkból. Ezt megérted, ugye? – nézett mélyen a szemébe, úgy, hogy el kellett fordulnia.
- Meg. – mondta pár percnyi habozás után. - De talán több mindent elárulna, ha tudná, hogy nem hallgatják ki
- Majd meglátjuk.
- És Annabeth? – kérdezte.
- Ha akar, bejöhet velem a másik szobába, de itt kint is megvárhat. Ti döntötök. – Azzal belépett az egyik szobába. Chan Doo szeme furcsán villant, haragosan, de olyan gyorsan, hogy szinte észrevehetetlen volt. De Annabeth biztosan látta.
- Megiszom egy kávét, amíg bent leszel. Láttam arra egy automatát. – mosolygott a fiúra.
- Sietek. – egy csókot adott az arcára, majd kinyitotta a másik ajtót és belépett. Még visszanézett rá, majd becsukta. Annabeth pedig bement Gracehez.
- Ezt a fajta kávét én is szeretem. – jegyezte meg a rendőrnő, amikor belépett.
- Nem akarta, hogy itt legyek, szóval muszáj tudnom, miről beszélnek. – mondta Annabeth le nem véve a szemét a bent lévő fiúkról.
- Én is ezt tettem volna. – mosolygott rá Grace, majd a beszélgetésre koncentrált.
Amikor Chan Doo belépett, Fred elvigyorodott.
- Ó, már el is felejtettem milyen jól áll neked a bilincs. – gúnyolódott. Fred horkantott válaszképpen.
- Én is örülök, hogy látlak. – vigyorgott. – Mi van veled?
- Te hívtál. Mit akarsz? – elindult a székhez, de megtorpant, és inkább állva maradt.
- Furcsa, nemde, a másik oldalon. – nevetett Fred. – Annyit voltál már emerről, hogy le se mersz ülni oda. – Chan Doo fogta magát, kihúzta a széket, és leült.
Jól tudta, hogy Fred kihívta, de nem fogja magát hagyni. Unottan billegett a székével, és várta, hogy megszólaljon.
- Nem hittem, hogy eljössz. Azt hittem a jófiú szerephez hozzá tartozik, hogy hallgatsz a jelenlegi nődre. Nem akart elengedni, igaz? – hajolt előre. – Fogadok, hogy ott van a tükör mögött. Ha bízna benned, nem lenne ott.
- Bízik bennem. – suttogta Chan Doo.
- Hát persze. – horkantott újra. - Ahogy te is benne. Elfelejted, hogy jobban ismerlek, mint a saját testvéred.
- Megváltoztam. – szúrta közbe.
- Ó, igen? – kérdezte Fred megjátszott meglepettséggel. – Ha megváltoztál volna, nem rettegnél, attól, hogy hall minket. Sőt nem lennél itt.
- Mondasz is valami értelmeset, vagy csak az időmet rabolod?
- Két hét. – emelte a fel a hangját, és újra hátradőlt a székén. A bilincsei csörögve hullottak a kezével együtt az ölébe.
- Mi két hét? – kérdezett vissza Chan Doo összeszűkült szemmel.
- Két hetet adok, addig fogod bírni a kötöttségeket, aztán elszúrod. Bár lehet, hogy bőkezű vagyok az idővel. – rántotta meg a vállát.
- Mond csak, mennyit tud rólad?
- Bármit megtudhat, amit akar. – Chan Doo egyre idegesebb lett, tudta, hogy Fred ezt akarja, de nem tudta türtőztetni magát. – Szóval mit akarsz tőlem?
- Az igazat. – jelentette ki a fiú.
- Miről? – értetlenkedett.
- Te köptél? – nézett rá, és újra előredőlt. Chan Doo állta a tekintetét, felnevetett mielőtt megszólalt.
- Minek kérdezed, ha úgyis tudod? – mondta.
- Azt mondod megváltoztál, nem hiszek neked, és bizonyítod, hogy igazam van. – suttogta Fred. – Ilyen vagy, mint én. Ilyen is maradsz, hiába küzdesz ellene.
- Nem vagyok gyilkos.
- Oké, beismerem az nem vagy. – tette fel a kezeit védekezően. – Én pedig igen. Igen, Miss Allen, beismerem. – nézett a tükörre. - De nem is erre gondoltam. Olyan jól tudsz hazudni, hogy néha még te magad is beveszed, hogy igazat mondasz.
- Unalmas lehet idebent, ha ilyeneken tudsz filózni. – szúrta közbe Chan Doo, és felállt.
- Elmész? – kérdezte Fred vigyorogva.
- Ha nem mondasz semmi értelmeset, minek maradjak. – fordult újra a fiú felé.
- Hány csajjal is voltál eddig? New Yorkban? Bostonban? Mindennap másik, vagy visszavettél az iramból, és csak hétvégi menetek voltak?
- Fogd be! – szűrte a fogai között.
- Miért? Ha bármit megtudhat rólad, akkor mi gond? – feszítette tovább a húrt. – Tudod, magamra is előbb mondanám, hogy képes vagyok szerelemre, mint te. Te nem szeretsz senkit, folyton gyanakodsz, ezt teszi az emberrel a bandaélet, meg az a sok minden, amin átmentél, én megértem. Nem vagy rá képes. – tagolta gúnyosan az utolsó mondatot, és felnevetett. Chan Doo behúzott neki egy akkorát, hogy a székkel együtt hátravágódott, de ott nevetett tovább.
Felült, és letörölte a szájáról a vért. Fred győzött. Vagy legalábbis azt hitte. Legszívesebben behúzott volna neki még egyet, de akkor már biztosan bejönnének a rendőrök.
- Ezt akartad. Megkaptad. – mondta undorodva. – Ez volt a bosszúd?
- Á, nem. – válaszolt Fred. – Nem kellek én ahhoz, hogy tönkremenj, elég vagy hozzá te magad is. Én csak a szemed akarom felnyitni, ember. Mert álomvilágban élsz, méghozzá úgy, hogy tudsz is róla. Csak így kényelmesebb, nem igaz?
- Nagyon okosnak képzeled magad. De nem vagy az. Semmit se tudsz rólam. Igen, hasonlítunk, te és én sok mindenben. Megérhetsz? Meglehet, de akkor sem ismersz. Ismertél, de már nem. Én viszont még mindig ismerlek téged. Én sosem voltam annyira ostoba, hogy Adam bábja legyek, és az én kezem legyen mocskos. – lépett hozzá vissza.
- Miről beszélsz? – nézett fel rá ijedten. Ritka pillanat Fred Weit megijedt.
- Kihasznált, te magad is tudod, ő mozgatja a szálakat, te pedig vakon, csak a dicsőségért követed. És nézd meg hová is jutottál? – tárta szét a karját. – Kérdezted, hogy barátok vagyunk-e még. Nem, és már sosem leszünk.
- A legjobb barátod voltam. Többet tudok rólad, mint bárki más. Mit, hogyan, mikor és miért tettél. Ezt ne feledd! – állt fel Fred is mérgesen.
- Tudom, de ezzel már nem mész semmire, ezzel már nem tarthatsz a kezedben. – Fred mégsem győzött, erre ő is rájött. Rá volt írva az arcára.
- Megkereslek, és kicsinállak. – szűrte a fogai közt mérgesen.
- Ha valaha kiengednek.
- Ki fognak.
- Ez esetben várlak. – mondta és kilépett az ajtón.
