15. fejezet

Sziasztok:)
Ezt most egybe teszem fel. Nagyon aránytalan lenne, ha szétszedném.
Nem sokára vége lesz. Van egy másik történetem, amit most írok. Később szeretném, majd azt is megosztani veletek. De sok mindentől függ, hogy az mikor történik majd meg.
Iskolai, osztály dolgok... Elég sok mindenbe belevágtunk, belevágtam az idén. Így kevesebb a szabad időm. Ezért elnézéseteket kérem.
Amint tudom hozom a folytatást.
Jó olvasást!
Puszi! :)

15. fejezet

Chan Doot beültették az őrsön egy kihallgatóba, és várt. Már megint várnia kellett. Csak nézett maga elé, és a bilincset piszkálta a kezén. Végre kinyílt az ajtó, és belépett a rendőr, aki behozta.
- Ugye tudja, hogy pillanatok alatt leszedem? – Chan Doo fel se nézett a bilincsről, úgy szólalt meg.
- Tudom, de ugyanolyan pillanatok alatt teszek egy másikat a kezedre. – leült vele szembe.
- Úgy tudtam csak a bűnösöket bilincselik meg.
- Akit szükséges. Miből gondolod, hogy nem vagy gyanúsított? Bűnös? – húzta fel a szemöldökét.
- Egyszerűbb lenne a dolog, ha tudnám, mi baja van velem. – végre ránézett a rendőre, de a hitetlenkedés még mindig ott ült a szemében.
- Tudtad, hogy téged kereslek. Honnan?
- Felismertem.
- Ne hazudj! – rivallt rá.
- Tudja jó az arcmemóriám. – válaszolt gúnyosan.
- Figyelmeztettek? Vagy tudtad, hogy egyszer keresni foglak?
- Hát persze. – nevetett fel. - Lebuktam. – vágott drámai képet. – Megsúgták a szellemek. Azelőtt oltottam el a gyertyákat, hogy belépett.
- Ne pimaszkodj! – vörösödött a zsaru feje. – Mit tudsz Jonathan Fokserről?
- A kiről? Életemben nem hallottam még ezt a nevet. Ki ő? Valami gazdag kölyök, aki elvesztette az autóját?
- Egy srác, aki Adamtől, a klub tulajdonostól kért kölcsön.
- Adamtől sokan kérnek kölcsön, és a klubban hagytam a listám róluk. – birizgálta tovább a bilincset. – Kár érte, abc sorrendben volt.
- Egy huszonéves fiú, aki nem tudta időben visszafizetni a pénzt. – folytatta.
- Az szívás.
- Az… Szívás. Megkéselték, és kórházba került.
- És most az akarja, mondjam azt, hogy Adam emberei tették? – kérdezte Chan Doo. – Nem azért, de ha tartozott Adamnek miért akarta volna megöletni? Akkor nem kapja vissza a pénzét.
- Súlyosak a sérülései, de nem halálosak. Nem akarták megölni.
- Akkor mégis miért gyilkossági kísérlet a vád? – mosolyodott el Chan Doo. – Az olyan jól hangzik?
- Szerintem csak meg kellett volna verniük, de valamivel nagyon felhúzhatta Frederick Weitot. Könnyen begurul, igaz? – dőlt előre a zsaru.
- Miből gondolja, hogy ő tette?
- Meg találtuk a szobájában a fegyvert. Bár a megkéselt fiú nem akar beszélni, ez bizonyíték. – dobott egy nejlon zacskót az asztalra. Chan Doo érte nyúlt, és megforgatta a kezeiben, majd felnevetett.
- Ez elég silány bizonyíték. Ha szétnézne a banda tagjai között, mindenkinél találna egy hasonló kést. Sőt bárki csináltathat magának egyet, ha tudja, hol kell. – dobta vissza az asztalra.
- Ezért kellesz nekem te.
- Én? – Chan Doo szemöldöke olyan magasra felszaladt, hogy majdnem eltűnt a kissé kócos, zilált hajában. – Nem tudok segíteni.
- Tudtál a késelésről?
- Mikor legutóbb itt ültünk elmondtam magának mindent, amit tudtam. Öhm… majdnem mindent. – helyesbített. – Egyrészt csúnyán ráfáztam erre – kezdet felmenni benne a pumpa, és felemelte a hangját -, semmi hasznom nem volt belőle, mert maga elszúrta. A nővéremet pedig, majdnem meg is… - benne akadt a szó. Kihúzta magát, és halkabbra fogta. – Másrészt nem igen bíznak meg bennem úgy, mint régen.
- Hol voltál tegnap este?
- A klubban, két lánnyal a szobámban. Részletezzem, vagy elég élénk a fantáziája? – dőlt előrébb.
- Azt hittem megváltoztál. – sóhajtott.
- Meg is. Csak nem csípem, ha ok nélkül a falnak nyomnak, és megbilincselnek. Még csak fel sem izgat. – gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Egy ember életéről van szó. – keményedett meg a rendőr hangja.
- Úgy tudtam nem halálosak a sérülései. Legalább megtanulja, hogy ne egy uzsorástól kérjen kölcsön.
- Te! – sziszegte, miközben hirtelen felugrott, a széke hátravágódott, és megragadta Chan Doo ingét, felrángatta a székről. A fiú pedig győztesen vigyorogva figyelte.
- Na, mi lesz? Megüt? – kérdezte. Bejött a női rendőr, és a társa vállára tette a kezét, mire az leengedte.
- Átveszem- suttogta, a másik gyilkos pillantást küldve a fiúra kiment. – Ülj vissza! – utasította Chan Doot. – Hívj Gracenek. Grace Allen.
- Örvendek. – biccentett.
- Miért provokáltad?
- Mert jól esett. – jelentette ki. – Ugye nem a jó zsaru, rossz zsarut fogjuk játszani, mert az előző számomra rejtély, hogy melyik volt. – gúnyolódott.
- Engem nem fogsz kiborítani. – ült le vele szemben a nő. Harmincas éveiben járó, szőkés-barna hajú, átlagos.
- Azért megpróbálom. – dülöngélt a székkel.
- Sok szerencsét hozzá. – hátra dőlt a székén, egy darabig csak nézték egymást, és egyikük se szólt. Végül a rendőr szólalt meg, ami Chan Doot elégedettséggel töltötte el. – Miért nem segítesz?
- Mert nem tudok. Elmondtam már Mr. Nagylegénynek is, hogy fogalmam sincs ki az a ficek, akit megkéseltek. Miért nem veszik rá őt, hogy beszéljen?
- Próbáltuk, de retteg.
- Megértem, elég sza… vagyis rosszul végzik a dolgukat. Legutóbb se csináltak semmit. Elmehetek végre? Úgy vettem észre, nem vagyok gyanúsított.
- Nem. Volt két lány, akik azt mondták veled voltak egész este. Van alibid. Így a kocsi lopásból is kizárhatunk, az is tegnap este történt. Nem volt nálad drog, se az igaz. De a szervezetedben van-e?
- A bátyám – nyomta meg a szót - drog túladagolásban halt meg. Sosem próbálnám ki. Szabad akaratomból biztos nem.
- Mi történt a nővéreddel? Emlegetted, de nem fejezted be. – együtt érző tekintettel mérte végig a fiút.
- Nem, az ön dolga.
- A rendőröket hibáztatod érte. Az én dolgom is. – mondta csendesen.
- Mert nem végzik jól a dolgukat. Azért. – lehajtotta a fejét, és újra a bilincset babrálta.
- És a lány a kórházban? Ő ki volt? Sokat jelenthet számodra. Ő biztosan azt szeretné, ha segítenél nekünk.
- Hát ez kész! – Chan Doo felnevetett. – Maga igencsak kezdő velem szemben. Kijátszani a barátnőd jót tenne kártyát. Elég szánalmas.
- Lehet, de nem tévedek. Igaz? Rendes lánynak tűnt, nem olyannak, mint akik között forgolódni szoktál, és elég komolynak is.
- Oké. Tegyük fel, hogy tudok valamit. Ha elmondom elmehetek, és senki se tudja meg, hogy én mondtam. Vagy ha nem egyezik bele, akkor maradok. Nem tarthatnak bent örökké. Csípős megjegyzéseket pedig tudok még kitalálni. – rántotta meg a vállát.
- Öhm… - egy pillanatig elgondolkozott a nő. – Áll az alku. – mondta végül.
- Oké. Akkor. James McKnight, Charles Wood, Alexander Feraer, Lee Ji Hyun. Nézzen utánuk, érdemes. – dőlt hátra. Grace lejegyezte a neveket.
- Az utolsó… a nővéred, igaz? – Chan Doo bólintott. – Mi történt?
- Nézzen utána. Nyomozzon, ez a dolga. Nem?
- Mit fogunk találni? – kérdezte kedvesen.
- Pontosan nem tudom, de ha ügyes megtalálja a párhuzamot az esetekben. De ne feledje mit ígért. – a nő mellé lépett, és levette a bilincset.
- Nem felejtem. Mehetsz. Szabad vagy. – a fiú az ajtóhoz lépett, de utána szóltak. – Chan Doo – megfordult -, köszönöm. – mosolygott rá.

Kilépett a folyosóra, ahol megragadták a karját.
- Mi van? – rivallt rá a férfire.
- Lehet jó bulinak tartani, hogy szórakozol velem. – mondta a rendőr, aki behozta. – De figyelni foglak. – elengedte, majd utána szólt. – Ó, majdnem elfelejtettem, felhívtam a szüleidet. Nem igazán tudták, hogy New Yorkban vagy.
- Idehívta őket? – háborodott fel.
- Joguk van tudni.
- Maga… - beleharapott a nyelvébe, hogy ne csússzon ki semmi szitokszó. De mikor elég távolra ért tőle, csak kimondta. – Csessze meg!

Kiért a rendőrségről. Úgy döntött mielőtt visszamenne a kórházba, elmegy a cuccaiért, és átköltözik egy közeli hotelbe. De előtte még felhívja Emmát. Már csörgette egy ideje, mikor felvette.
- Haló? – szólt bele.
- Szia!
- Kiengedtek? – kérdezte élénkebben.
- Igen. – mosolyodott el a lány izgatottságán.
- És mi volt?
- Majd mesélek. Mondd csak, mi van Annabethszel?
- Most? Éppen alszik. Utánad akart menni, ezért nyugtatót kapott, és be is aludt.
- Oké, sietek be, de nem tudom, mikor érek oda. – azzal letette a telefont.
Fogott egy taxit, és elment a klubba.

Gyorsan felrohant, és összepakolt. Közben Alexis benyitott, és leült az ágyára. Onnan nézte Chan Doot, ahogy a ruháit dobálta a táskába. Ő pedig megigazította őket, hogy ne gyűrődjenek annyira.
- Elég hamar kiengedtek. – jegyezte meg egyszer csak. Chan Doo megállt a pakolásban, háttal neki, a szekrénynek támaszkodott, és felnevetett.
- Hála neked, ugye nem tévedek?
- Mikor jöttél rá? – kíváncsiskodott.
- Szólhattál volna, és csinálok magamnak alibit. - fordult felé Chan Doo.
- Nem tudtam biztosan, hogy bízhatok e benned. A két csaj meg pont kapóra jött. Fizetségnek és magyarázatnak elég volt nekik, hogy veled tölthetik az éjszakát.
- Köszönöm. – ült le a lány mellé. – De valamit nem értek… ha ott vagy nekik te, akkor engem miért akartak rávenni, hogy beköpjem őket?
- Én nem vállaltam, hogy megtudják én voltam, aki felnyomta őket. – Alexis megfogta a kezét, de elhúzta.
- Én se vállaltam, csak mondtam pár nevet, akiknek érdekes lehet az aktája. Akik hasonlóan jártak, mint az a szerencsétlen fiú.
- Az nekem eszembe se jutott. – megérintette a fiú arcát, és maga felé fordította. – Annabeth győzött, igaz?
- Tényleg szeretem. – suttogta Chan Doo.
- Remélem, boldog leszel. – mosolyodott el a lány, majd kiindult a szobából.
- Most mi lesz veled? – szólt utána.
- Hazamegyek a szüleimhez. – tartott egy kis szünetet, majd megfordult, és Chan Doo szemébe nézett. – Terhes vagyok.
- Azta! – csúszott ki a száján. - Ugye nem… nem tőlem?
- Nem. Akkor már tudtam. Adam az apa.
- Hú, hál’ isten. - fújta ki a levegőt megkönnyebbülten. Felállt és a lányhoz lépett, becsukta mögötte az ajtót. – Nem akarod elvetetni?
- De. Igen. Ma megyek haza a szüleimhez megbeszélni velük. – felelte csendesen.
- Várj! – emelte fel a kezét. – Azt mondtad Adamtől van?
- Igen. Ő nem akarja, hogy elvetessem, ezért kellett ennyit várnom. De most a rendőrségen… van. – elszorult a torka. Chan Doo átölelte, mire a vállába fúrta az arcát. – Úgy félek. – sírta.
- Tudom. – ringatta a fiú. – De hamar túl leszel rajta. – végül addig vigasztalta, még abba nem hagyta a sírást. Aztán Alexis egyedül hagyta.
Chan Doo még egy darabig csak üldögélt emésztette a hallottakat, majd befejezte a pakolást, és elindult.

14. fejezet/ 2.rész

Sziasztok! :)
Itt a következő. Bocsánat a hosszú szünet miatt. De most itt a következő fejezet.
Remélem tetszik :)
Puszi! :)

14. fejezet/ 2.rész

Mr. Smith nagyon fáradtnak tűnt. A szemei karikásak voltak, az arca meggyötört.
- A lányom borzasztóan megszenvedte, amit tettél vele.
- Tudom, hogy hibát követtem el. Nem akarom menteni magam. – mondta Chan Doo komolyan. – Nem tudom megígérni, hogy soha többé nem követek el hibát. A múltamat se tudom kitörölni, de egy valamit bizton állíthatok, szeretem a lányát. Mindennél jobban.
- Ezt jó hallani. De rendesen kell még teperned, hogy teljesen elfeledtesd ezt.
- Tudom. Mindent meg fogok tenni. – megcsörrent a telefonja, de kinyomta.
- Rendben. Én elmegyek, beszélek az orvossal, te menj csak vissza hozzá. – kiindult, de mégis visszafordult. – Fiam, jó látni, hogy megváltoztál. Apád örülni fog.
- Neki soha semmi se jó. Főleg nem az, amit én teszek. – Mr. Smith arcán átvillant valami, de olyan gyorsan rendezte a vonásait, hogy Chan Doo nem tudta megállapítani mi. Szánalom? Együttérzés? Kilépett a kórteremből, és visszaindult Annabethhez, de útközben még felvette a mobilját, ami újra csörgött.
- Nem éppen a legjobbkor Frank. – szólt bele.
- Tudom, bocs. De ez fontos.
- Mondjad.
- Fredet, és többeket bevitték a zsaruk, és téged is keresnek. – a biztonsági őr hangja feszült volt.
- Tudják, hol vagyok? Elmondtad nekik? – vált feszültén Chan Doo hangja is.
- Én nem. De valaki más igen. Biztos meghallotta, ahogy beszéltünk. Így legalább nem ér felkészületlenül, meg Fred is mondta, hogy figyelmeztesselek.
- Miért csukták le?
- Fogalmam sincs. Azt nem mondta. De nagy zűr lehet.
- Oké, kösz, hogy szóltál.
- Nincs mit. – azzal letették a telefont.

Chan Doo Annabeth szobájához sietett. Amikor belépett nagyjából ugyanaz a kép fogadta, mint először, csak egy éppen távozó Dakotával kiegészülve
- Éppen mész? – kérdezte.
- A szüleim eljöttek értem, hogy hazavigyenek. Csak elköszönni jöttem. – megölelte Chan Doot, majd elment.
Megkerülte Tomot, és Annabeth mellé lépett.
- Nekem is el kell mennem egy időre. – fogta meg a lány kezét.
- Mi? Miért? Fontos? – kérdezte ijedten. – Nem várhat egy kicsit? – Chan Doo a szemébe nézett, és rájött, nem tudja ott hagyni.
- De ráér. – suttogta, és egy csókot lehelt az ajkaira.

Még két órát töltött a kórházban, mialatt nem történt semmi említésre méltó. Emma és Anette elmentek lefeküdni. Tom pedig mindenkit meggyőzött, hogy ő nem fáradt. Ami igaz az igaz, tényleg ő tűnt a legkipihentebbnek a Smith családból.
Annabeth apja megint az orvossal beszélgetett, és sürgette, mert még mindig nem tudtak pontosabbat.
- Szegény doki, - sóhajtott Tom – egy aggódó apánál nincs rosszabb.
- Vagy talán mégis. – mondta Annabeth. – Rendőrök a kórházban?
- Kit kereshetnek? – szaladt fel Tom szemöldöke a homlokára.
- Engem. – suttogta Chan Doo, a két testvér hitetlenkedve nézett rá.
- Mit akarnak tőled? Csináltál valamit? – esett pánikba Annabeth.
- Fogalmam sincs, mit akarnak. De nem tettem semmit. Legalábbis nem tudok róla. – közelebb húzódott a lányhoz, pont, amikor a nővér, akivel a rendőrök beszéltek a kórteremre mutatott. – Figyelj, nem lesz gond. Amit tudok, visszajövök. Oké? Szeretlek. – egy gyors csókot adott neki, majd beléptek a rendőrök. Egy nő, és egy férfi.

- Jó napot! Csak nem engem keresnek? – lépett el az ágy mellől a rendőrök felé.
- Chan Doo. Azt hittem legutóbb világos voltam. Nincs több piszkos ügy. – szólt a férfi, aki láthatólag jól ismerte a fiút.
- Nem szeretem a szabályokat. – felelt magabiztosan. – És ami azt illeti a piszkos dolgokat sem. – a rendőr felé lépett, és arccal a falnak nyomta. – Hé! – kiáltott fel. Megmotozta, és hátracsavarta a kezét.
- Chan Doo! – sikkantott fel Annabeth.
- Maguk meg mit csinálnak? – lépett be Annabeth apja.
- Tiszta. – mondta szinte már csalódottan.
- Mégis mit várt? Géppisztolyt tartok a hátsó zsebemben? Vagy valami kissebet? Egy szamuráj kard megfelelne? – gúnyolódott a fiú.
- Ne szórakozz velem, fiam. – morogta a zsaru.
- Ilyen az alaptermészetem. – villantott egy mosolyt. – Elengedne végre?
- Apu, tegyél valamit. – mondta Annabeth.
- Válaszolna a kérdésemre! – háborodott fel Mr. Smith.
- Elnézést a zavarásért, uram, de be kell vinnünk ezt a fiút. – szólalt meg a másik is, a nő, és felmutatta a rendőr igazolványát.
- És mégis mit követtem el? – kérdezte Chan Doo.
- Adj egy bilincset. – nyúlt hátra a fickó, aki a falnak nyomta.
- Bilincset? – ismételte ijedten Chan Doo. – Minek az?
- A vicces fiúknak ez jár. – vigyorgott. – Letartóztatlak autólopásért, kábítószer birtoklásáért, és használatáért, és gyilkossági kísérletben való részvételért.
- Hogy mi van? – emelkedett meg Chan Doo hangja, mikor a rendőr felé fordult. A döbbenet csak úgy sütött az arcáról. – Miket zagyvál itt össze? Kocsi lopás? Drog? Gyilkosság? Nem beteg véletlenül? Tudja, egy kórházban van, megnézethetné magát.
- Bent majd megbeszéljük. Ha tisztázod magad, elengedünk.
- Be se kell vinniük. Nem csináltam semmit. – rázta meg a fejét.
- Egy vértesztet azért megengedsz, igaz? – húzta gúnyos mosolyra a száját. – Akkor a drogot rögtön kizárhatjuk, nem de? – Annabeth egy pillanatra félelmet vélt felfedezni Chan Doo arcán, de olyan gyorsan el is tűnt, hogy más nem igen vehette észre. – Na, menjünk. – megragadta a fiút, és kivezette. – Még egyszer elnézést a zavarásért.
- Apa, nem engedheted. – mondta Tom.
- Majd tisztázódik az ügy, és visszajöhet. – felelte Mr. Smith.