Sziasztok!:)
Bocsi, hogy csak most hozom, de egy másik történetet írok, és elveszi az időmet. Meg el is számoltam magam. Ne haragudjatok. De most itt van végre. Várom a véleményeket.
Küldeném Klaudyának, hátha egy kis örömet szerzel benne. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
13. fejezet/ 1. rész
Nem sokára visszatért. Felvitte az emeletre a cuccát, kipakolt, majd elterült az ágyon. Végig gondolta az előbbi beszélgetést. Ha Fred kiborult a tetkón, akkor kétszeresen is dühös lehet rá. Bár azt se hitte, hogy felismeri, hiszen csak akkor látta, amikor készült. Egy haverja készítette.
Többször is csörögött a telefonja. Emma és Dakota is kereste. Egyiknek se vette fel. Felhívta Amyt, és megbeszélt vele egy találkát, majd inkább kikapcsolta.
Egy darabig még a szobában kuksolt, később vissza lement. Addigra már egy kicsit nagyobb volt a tömeg, és gyűltek az ismerős arcok. Jó páran üdvözölték, és kérdezgették, mi van vele. Egy idő után Alexis is befutott.
- Hazatért a megfáradt utazó? – és nevetve átölelte. – Szép kis műsor volt reggel. A hiába siránkozó, térden álló Annabeth. Mennyei látvány.
- Ne mondj ilyet! – morogta Chan Doo, és erősen megragadta a kezét.
- Pofára esett. Megérdemelte.
- Mondom, ne mondj ilyet. – farkas szemet nézett a lánnyal, de az állta a tekintetét. Vidoran figyelte a mérges fiút
- Várjunk csak, - szólt bele Fred. – valaki térden állva könyörgött a mi Chan Doonknak? Tényleg? – vihogott.
- Igen, egy lány. Még hozzá nem is akárki. – válaszolt Alexis, és elszakította a pillantását a fiúétól.
- Az, aki itt volt veled? – kérdezte Chan Doot.
- Igen, az. – válaszolt helyette újból a lány. – Rá akarta venni, hogy maradjon vagy vigye el őt is.
- Érdekes. Miért nem hoztad ide? A szép lányokat mindig szívesen látjuk.
- Ha legközelebb találkozom vele, megmondom neki, hogy ajánlatot tettél egy éjszakára. – vigyorgott Chan Doo, de igazából úgy érezte mindjárt behúz neki egyet.
- Gyere! – mondta Fred.
- Mégis hová?
- Balhézni. A többiek is jönnek.
- Jó, de ne legyünk el sokáig. Elhívtam egy csajt.
- Ha összejön, amit akarok elé is mehetsz egy kocsival. – vigyorgott, majd elnyomta a cigijét és felállt. Chan Doo ülve maradt, valahogy az autólopáshoz már nem fűlött úgy a foga, mint régen. – Na, nem jössz? – nézett rá vissza Fred.
- De, jövök már. – mormogta Chan Doo, majd kelletlenül felállt.
Húsz perccel később megálltak egy utcába, ami üres volt, de belefutott egy másikba. A másik utca is elég kihalt volt, csak két kocsi állt benne. Végül is este 10 is elmúlt már, ilyenkor hétköznap már alszanak az emberek. Chan Doo kikémelt az utca végén. Az egyik egy olcsó kis autó volt, semmi extra. De a másik egy BMW m6-os volt, még hozzá egy tavalyi modell. Azon kívül ismerős is volt neki. Ez volt az a kocsi, ami miatt elkapták.
- Te megbolondultál? – fordult vissza Fredhez.
- Felismerted Sherlock? – gonosz, lenéző pillantást vetett Chan Doora.
- Bárhol felismerném. Ez Goldwin kerületi ügyész kocsija.
- Képes vagy rá? – kérdezte halkan.
- Én ezt nem csinálom. Hozzáér egy kis szellő és beindul a riasztó.
- Csak nem félsz? – kérdezte Fred gúnyos felsőbbrendűséggel a hangjában
- Riasztó egyenlő emberek, emberek egyenlő zsaruk, zsaruk egyenlő minimum egy éjszaka a hűvösön. Bocs, de már elszoktam a bilincs szorításától a csuklómon. És semmi kedvem sincs újra annak a koszos rendőrnek a képét bámulni.
- Mit gondoltál? Visszajössz és semmit sem csinálsz. Az ilyesmi nem járja. – kiabált vele.
- Mondd meg őszintén, mi böki a csőröd? Hogy Alexist nem érdekled? Hogy rám hajt? – Fred behúzott neki egyet, mire a földre esett.
- A legjobb barátom voltál, és elárultál. Cseszd meg! Minek jöttél vissza? – zihálta a fiú. Chan Doonak pedig felrepedt az ajka az ütéstől.
- Nem tehettem mást. Nem hagyhattam bent megrohadni. Nekem nem kell Alexis. Sosem érdekelt. Tudtam, hogy te kijutsz. – Fred kezet nyújtott neki, hogy felsegítse a földről.
- Bocs. Nem a te hibád az egész. Én csak… Elborult az agyam.
- Semmi gáz, haver. De legközelebb tisztázzuk, és lehetőleg ne így.
- Jó, hogy itt vagy. Oké, - sóhajtott fel. - menjünk vissza. – intett a velük lévő két másik srácnak. – Még mindig nem szállt le a rólad az a zsaru?
- Nagyon ragaszkodó típus. – morogta Chan Doo.
- Barátok vagyunk még? – kérdezte pár pillanat múlva Fred, de Chan Doo nem válaszolt, csak hátranézett rá.
2011. december 29., csütörtök
2011. december 24., szombat
Boldog karácsonyt
Sziasztok! :)Szeretnék minden kedves olvasómnak Boldog karácsonyt, és Sikerekben Gazdag Boldog Újévet kívánni. :) :)
2011. december 18., vasárnap
12. fejezet/ 2. rész
Sziasztok! :)
Itt a következő remélem tetszeni fog. Várom a véleményeket.
Jó olvasást!
Puszi! :)
12. fejezet/ 2. rész
Végül megérkezett a busza. Leszállt, mélyen beszívta a jól ismert szmogos, büdös, áporodott szagú levegőt. Bódító volt újra nyugodt szívvel járnia a 10. utcán. Az utcán, ami oly sokáig az otthona volt.
Büdös és koszos hely. Tele szeméttel, eldobált szeszes üvegekkel. Az épületek koszos falára, mint mindig most is plakátok voltak ragasztva. Több Adam klubját hirdette. Volt pár betört ablak is, meg olyan, amit deszkákkal befoltoztak már. Ezeket a berúgott fiatalok csinálták, akik a klubból jöttek el. Ő maga is betört párat.
Régen, amikor éjjel az utcán sétált, mindig talált pár lányt, és fiút, akik vagy a drogtól, vagy az italtól fetrengtek, esetleg hánytak az utcán. Sokan a bandából ide jártak ki „vadászni”. Megvárták még a kiszemelt kihányta magát, majd bevezették az ágyukban.
Neki ilyesmire sosem volt szüksége. Plusz nem is tetszett neki, hogy kihasználják a magukról mit sem tudó lányokat. Sosem volt még olyannal, aki nem tudott magáról. A tiszta lányokat is simán levette a lábukról. Jól tudta, mikor mit kell mondani nekik, hogy elolvadjanak, hogy kell rájuk nézni, mosolyogni.
Erről megint csak eszébe jutott Annabeth. Akivel szintén ugyanez volt a terve. Először, amikor meglátta felvonuláson. Még sokáig hitte, hogy csak a testére vágyik, de most már tudta, ez nem volt igaz. Teljesen beleszeretett, pont azzal bolondította meg, hogy nem váltak be nála az egyszerű trükkök. A féloldalas mosolyba is csak, akkor pirult bele, mikor már beleszeretett.
Elérte a klubot, most nem állt előtte sor. Be volt zárva. Kettőt kopogott az ajtón, ami rögtön kinyílt. Frank jelent meg a másik oldalon.
- Mi az isten? Merészebb vagy, mint gondoltam.
- Be is eresztesz, vagy? – Frank komótosan arrébb állt. Beoldalazott a nagy ember mellett, a bárpulthoz sétált, és ledobta a cuccát. A klub tele volt banda tagokkal. Jó pár ismerős arccal, pár újonccal. Frank mellé ült. – Fred hol van?
- Kilencre jön, még csak háromnegyed van. Beszélni akarsz vele vagy verekedni?
- Szerinted verekednék vele egy olyan helyen, ahol mindenki neki segítene? Nem vagyok hülye.
- Mégis itt vagy. – mutatott rá.
- Más okból. – végig nézett a pulton. – Elég gyér a kiszolgálás. – átugrotta és nézegetni kezdte az üvegeket. Végül levett egy martinist meg egy poharat és a pultra támaszkodott. – Kérsz? – Frank bólintott levett még egy poharat és megtöltötte.
- Ugye tudod, hogy itt mindenki ismer? – húzta meg.
- A rám meredő szemekből sejtettem. – odanézett egy csapat fiatal fiúra, 13-14 évesekre, akik rögtön elfordultak.
- Igazi legenda vagy. De nem mindenki tudja miért is léptél ki.
- Csak nem kíváncsi vagy?
- Én nem ütöm bele az orrom. Ez Fred és a te ügyed. - kortyolt a poharába.
- Köptem. – felelte.
- Mi? – köpte ki Frank az italt.
- Hé, azért még neked nem kell. Majdnem eltaláltál.
- A zsaruknak?
- Nem az anyámnak. Szerinted? – gúnyolódott. Kinyílt az ajtó Chan Doo felnézett, üdvözlésként biccentett a belépő felé.
- Csak nem egy új pultos fiú? – lépett oda Fred.
- Jeff Wayne. Profi koktélkeverő. – nyújtott kezet.
- Jó újra itt látni. – ült le Frank mellé.
- Egy italt? – kérdezte Chan Doo.
- Kösz. Nos? – hajtotta le a martinit. – Miért jöttél?
- Már rég tudod. – felelte Chan Doo.
- Hallani akarom. – vigyorgott.
- Visszatértem. Örülsz?
- Ugye tudod, hogy rangidős leszel? Velem és Adammel. - jegyezte meg Fred.
- Meg Charlesszal. – tette hozzá Chan Doo.
- Nem, - rázta a fejét Fred. Frank pedig hirtelen érdekesnek találta a fiatalok szóváltását és arra nézett. – meghalt.
- Meghalt? 21 volt, hogy az istenbe halt meg? – kérdezte Chan Doo.
- Megkéselték. – elővette a vadászkést, és a pultba vágta. – Áruló volt.
- Értem, szóval ezt jelenti, a megkeserülöd, ha félrevezetsz. – állapította meg nyugodtan, majd ki akart ugrani, de Fred egy másik kést állított az ingébe, és rászegezte a pultra. – Szerettem ezt az inget. – mondta sajnálkozva.
- Még egyszer nem úszod meg, szóval vigyázz mit teszel. – felhajtotta az itala maradékát, kihúzta a kését a pultból, és elment. De még a válla felett visszaszólt. – Az a te késed. Örülök, hogy visszatért az elveszett bárányka.
- Maradjon köztünk, de egy kicsit őrült. – motyogta Frank.
- Nem mondod? – kihúzta a kést, és a kezei közt forgatta. – Hogy-hogy megtartotta? – az izomember vállat vont.
- Franc tudja. Lehet, hogy titkon beléd van zúgva. – röhögött. – Minden éjjel azt csókolgatja.
- Engem mindenki szeret. – vigyorgott Chan Doo.
- Ja, főleg Alexis. – rántotta meg ismét a vállát.
- Miről beszélsz? – váltott komoly hangnemre.
- Nem’ tom pontosan. Csak a kiabálást hallottam. Két héttel azután, hogy eltűntél a városból, aszem. Rólad veszekedtek, meg valami tetkóról, meg a késed is szóba került. Fred fel is pofozta. Azóta fasírtban vannak.
- Nincsenek együtt?
- De, hivatalosan igen, csak mindketten mással múlatják az időt. Ha érted, hogy értem…
- Igen, így már érthető a tegnapi. – leült Frank mellé.
- Mi volt tegnap?
- Szexeltem, drága barátom, Alexisszel. - vigyorogott.
- Nem félsz tőle?
- Kitől? Fredtől? Cseppet sem. Régen volt az, amikor Fred megijesztett engem. Csak keménykedik.
- Nem vagy semmi. Annabeth, Alexis… Amy. Végig értél az abc-n és kezded elölről, vagy mi van? – röhögött.
- Annabetht ne emlegessük… - belekortyolt az italába. – Várj csak, Amy? Honnan tudsz te…? - egy papírt nyomott a kezébe.
- Kiesett mikor visszaugrottál.
- Kösz, kár lett volna elhagyni.
- Pofás csaj?
- Elképesztően szép. – sóhajtott fel Chan Doo.
- De? – szaladt fel a szemöldöke.
- Nincs de. – zsebre tette a számot.
- Dehogynem. Mi a baj vele? Vagy veled?
- Semmi. Magánügy. Nem vagyok az a lelkizős típus. Beköszönök Adamnek. – mondta és el is tűnt az iroda ajtó mögött.
Itt a következő remélem tetszeni fog. Várom a véleményeket.
Jó olvasást!
Puszi! :)
12. fejezet/ 2. rész
Végül megérkezett a busza. Leszállt, mélyen beszívta a jól ismert szmogos, büdös, áporodott szagú levegőt. Bódító volt újra nyugodt szívvel járnia a 10. utcán. Az utcán, ami oly sokáig az otthona volt.
Büdös és koszos hely. Tele szeméttel, eldobált szeszes üvegekkel. Az épületek koszos falára, mint mindig most is plakátok voltak ragasztva. Több Adam klubját hirdette. Volt pár betört ablak is, meg olyan, amit deszkákkal befoltoztak már. Ezeket a berúgott fiatalok csinálták, akik a klubból jöttek el. Ő maga is betört párat.
Régen, amikor éjjel az utcán sétált, mindig talált pár lányt, és fiút, akik vagy a drogtól, vagy az italtól fetrengtek, esetleg hánytak az utcán. Sokan a bandából ide jártak ki „vadászni”. Megvárták még a kiszemelt kihányta magát, majd bevezették az ágyukban.
Neki ilyesmire sosem volt szüksége. Plusz nem is tetszett neki, hogy kihasználják a magukról mit sem tudó lányokat. Sosem volt még olyannal, aki nem tudott magáról. A tiszta lányokat is simán levette a lábukról. Jól tudta, mikor mit kell mondani nekik, hogy elolvadjanak, hogy kell rájuk nézni, mosolyogni.
Erről megint csak eszébe jutott Annabeth. Akivel szintén ugyanez volt a terve. Először, amikor meglátta felvonuláson. Még sokáig hitte, hogy csak a testére vágyik, de most már tudta, ez nem volt igaz. Teljesen beleszeretett, pont azzal bolondította meg, hogy nem váltak be nála az egyszerű trükkök. A féloldalas mosolyba is csak, akkor pirult bele, mikor már beleszeretett.
Elérte a klubot, most nem állt előtte sor. Be volt zárva. Kettőt kopogott az ajtón, ami rögtön kinyílt. Frank jelent meg a másik oldalon.
- Mi az isten? Merészebb vagy, mint gondoltam.
- Be is eresztesz, vagy? – Frank komótosan arrébb állt. Beoldalazott a nagy ember mellett, a bárpulthoz sétált, és ledobta a cuccát. A klub tele volt banda tagokkal. Jó pár ismerős arccal, pár újonccal. Frank mellé ült. – Fred hol van?
- Kilencre jön, még csak háromnegyed van. Beszélni akarsz vele vagy verekedni?
- Szerinted verekednék vele egy olyan helyen, ahol mindenki neki segítene? Nem vagyok hülye.
- Mégis itt vagy. – mutatott rá.
- Más okból. – végig nézett a pulton. – Elég gyér a kiszolgálás. – átugrotta és nézegetni kezdte az üvegeket. Végül levett egy martinist meg egy poharat és a pultra támaszkodott. – Kérsz? – Frank bólintott levett még egy poharat és megtöltötte.
- Ugye tudod, hogy itt mindenki ismer? – húzta meg.
- A rám meredő szemekből sejtettem. – odanézett egy csapat fiatal fiúra, 13-14 évesekre, akik rögtön elfordultak.
- Igazi legenda vagy. De nem mindenki tudja miért is léptél ki.
- Csak nem kíváncsi vagy?
- Én nem ütöm bele az orrom. Ez Fred és a te ügyed. - kortyolt a poharába.
- Köptem. – felelte.
- Mi? – köpte ki Frank az italt.
- Hé, azért még neked nem kell. Majdnem eltaláltál.
- A zsaruknak?
- Nem az anyámnak. Szerinted? – gúnyolódott. Kinyílt az ajtó Chan Doo felnézett, üdvözlésként biccentett a belépő felé.
- Csak nem egy új pultos fiú? – lépett oda Fred.
- Jeff Wayne. Profi koktélkeverő. – nyújtott kezet.
- Jó újra itt látni. – ült le Frank mellé.
- Egy italt? – kérdezte Chan Doo.
- Kösz. Nos? – hajtotta le a martinit. – Miért jöttél?
- Már rég tudod. – felelte Chan Doo.
- Hallani akarom. – vigyorgott.
- Visszatértem. Örülsz?
- Ugye tudod, hogy rangidős leszel? Velem és Adammel. - jegyezte meg Fred.
- Meg Charlesszal. – tette hozzá Chan Doo.
- Nem, - rázta a fejét Fred. Frank pedig hirtelen érdekesnek találta a fiatalok szóváltását és arra nézett. – meghalt.
- Meghalt? 21 volt, hogy az istenbe halt meg? – kérdezte Chan Doo.
- Megkéselték. – elővette a vadászkést, és a pultba vágta. – Áruló volt.
- Értem, szóval ezt jelenti, a megkeserülöd, ha félrevezetsz. – állapította meg nyugodtan, majd ki akart ugrani, de Fred egy másik kést állított az ingébe, és rászegezte a pultra. – Szerettem ezt az inget. – mondta sajnálkozva.
- Még egyszer nem úszod meg, szóval vigyázz mit teszel. – felhajtotta az itala maradékát, kihúzta a kését a pultból, és elment. De még a válla felett visszaszólt. – Az a te késed. Örülök, hogy visszatért az elveszett bárányka.
- Maradjon köztünk, de egy kicsit őrült. – motyogta Frank.
- Nem mondod? – kihúzta a kést, és a kezei közt forgatta. – Hogy-hogy megtartotta? – az izomember vállat vont.
- Franc tudja. Lehet, hogy titkon beléd van zúgva. – röhögött. – Minden éjjel azt csókolgatja.
- Engem mindenki szeret. – vigyorgott Chan Doo.
- Ja, főleg Alexis. – rántotta meg ismét a vállát.
- Miről beszélsz? – váltott komoly hangnemre.
- Nem’ tom pontosan. Csak a kiabálást hallottam. Két héttel azután, hogy eltűntél a városból, aszem. Rólad veszekedtek, meg valami tetkóról, meg a késed is szóba került. Fred fel is pofozta. Azóta fasírtban vannak.
- Nincsenek együtt?
- De, hivatalosan igen, csak mindketten mással múlatják az időt. Ha érted, hogy értem…
- Igen, így már érthető a tegnapi. – leült Frank mellé.
- Mi volt tegnap?
- Szexeltem, drága barátom, Alexisszel. - vigyorogott.
- Nem félsz tőle?
- Kitől? Fredtől? Cseppet sem. Régen volt az, amikor Fred megijesztett engem. Csak keménykedik.
- Nem vagy semmi. Annabeth, Alexis… Amy. Végig értél az abc-n és kezded elölről, vagy mi van? – röhögött.
- Annabetht ne emlegessük… - belekortyolt az italába. – Várj csak, Amy? Honnan tudsz te…? - egy papírt nyomott a kezébe.
- Kiesett mikor visszaugrottál.
- Kösz, kár lett volna elhagyni.
- Pofás csaj?
- Elképesztően szép. – sóhajtott fel Chan Doo.
- De? – szaladt fel a szemöldöke.
- Nincs de. – zsebre tette a számot.
- Dehogynem. Mi a baj vele? Vagy veled?
- Semmi. Magánügy. Nem vagyok az a lelkizős típus. Beköszönök Adamnek. – mondta és el is tűnt az iroda ajtó mögött.
2011. december 9., péntek
12. fejezet/ 1. rész
Sziasztok!
Bocsánat, hogy előző héten nem volt, de a nővéremnek kellett a gép, mert dogát írt. Valami beadandót az egyik órájára.
De most itt. remélem tetszeni fog! :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
12. fejezet/ 1. rész
A másnap reggel a szokásos módon indult. Felkelt, felöltözött, elment reggelizni.
Beszélgetett a lányokkal, amikor Dakota befutott. Lihegett és rémültnek tűnt.
- Annabeth! Gyere gyorsan!
- Mi a baj? – nyelte le a falatot.
- Chan Doo… Már tegnap szólnom kellett volna. De azt hittem meggondolja magát. Elmegy… elmegy New Yorkba.
- Mármint oda? – kérdezte feszülten.
- Igen. Gyere már alig öt perc maradt a buszig. – felugrott az asztaltól és Dakotával kirohantak az étkezőből mindenkit félrelökve az útból.
Meg is látta a fiút, amint a buszra vár.
- Chan Doo! – rohant oda hozzá nyomában Dakotával. – Nem mehetsz oda. – próbált összefüggően beszélni, de a futástól eléggé kifáradt.
- Dakota! Megmondtam, hogy ne rendezkedj az életemben. – villant dühösen a szeme a lányra.
- Nem mehetsz el. – Annabeth megragadta a karját, és húzni kezdte. De nem mozdult. Ennyi erővel egy sziklát is megpróbálhatna elmozdítani.
- Odamegyek, ahová akarok, nem vagy az anyám.
- De a barátnőd, igen. – elengedte a karját, és összekulcsolta az ujjaikat. Chan Doo a kezükre meredt, majd elhátrált.
- Légy jó, Annabeth. Vigyázz magadra. – kezdet tömeg gyűlni köréjük. De Annabetht nem érdekelte.
- Nem hagyhatsz itt. – telt meg könnyekkel a szeme.
- Nélkülem is jól elirányítod a csapatot.
- Engem nem hagyhatsz itt. Engem! Kérlek. Nem érdekel a csapat, csak te. Könyörgöm. – újra megragadta Chan Doo kezét. – Szeretlek!
- Annabeth. – végig simított a lány arcán, amit könnyek áztattak. – El kell mennem. Nem maradhatok veled.
- Ugyanaz fog történni veled, mint a bátyáddal. – a térde megrogyott, csak Chan Doo erős karjai tartották állva.
- Az lenne a legjobb. – suttogta a fiú.
- Nem, ne mondj ilyet. – kirántotta magát a szorításából és a földre rogyott. – Azt mondtad a földön csúsznál értem. Én is, én is érted.
- Annabeth. – ragadta meg a lány karját, és felfelé kezdte húzni. – Állj fel. Állj fel, szerelmem. – az utolsó szót csak suttogta.
- Nem, csak ha megígéred, hogy maradsz. – makacskodott.
- Nem tehetem.
- Akkor itt maradok, amíg vissza nem jössz. Vagy… vagy vigyél magaddal. – suttogta. Könnyei az aszfaltra potyogtak. Ő maga pedig reszketett, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől, hogy elveszítheti. Chan Doo letérdelt elé, és megcsókolta. Lágyan, egy pillanatra. – Ez… ez búcsúcsók volt. – nem tudta honnan, de érezte, hogy az volt. Hogy nem tudja itt tartani Chan Doot. Végig simított az arcán, letörölve a könnyeket, majd az éppen beálló buszhoz lépett és, már ott sem volt.
Annabeth összerogyott, az a kis tartás is, ami még volt benne, egy pillanat alatt elszállt. A térdére dőlve zokogott, ott mindenki előtt. Térden állva könyörgött egy fiúnak, aki végül mégis itt hagyta.
Két kéz ért a hátához és húzta magához. Annabeth Dakota vállán sírt tovább, majd valaki letérdelt elé, és a kezét dörzsölgetve próbálta nyugtatni. Emma volt az. Balról pedig Linda ült mellé a piszkos betonra.
Együttes erővel próbálték felhúzni, de nem mozdult.
- Gyere, felviszünk a szobádba. – mondta Dakota.
- Nem, hagyjatok. – kirántotta a kezét Emmáéból és átölelte a térdét. – Itt maradok. Megmondtam neki. Amíg vissza nem jön.
- Nem fog. – suttogta Emma. – Elment.
- De visszajön, értem. A következő busszal visszajön, és én itt fogom várni.
Egy darabig még ültek a földön. A tömeg végül elszállingózott, csak ők maradtak egymásnak dőlve.
Annabeth abbahagyta már a sírást. Minden érkező busznál reménykedve emelte fel a fejét, de Chan Doo nem jött. Végül két óra múlva megengedte a lányoknak, hogy felsegítsék.
Bevitték, de innentől nem csinált semmit. Csak feküdt az ágyán, és alig evett valamit. Orvost is akartak hozzá hívni, de nem engedte. És ez így ment az elkövetkező napokban is. Nem foglakozott a tánccal, a barátnőivel.
Chan Doo amint felszállt a buszra szorítást érzett a mellkasában. Késztetést érzett rá, hogy visszanézzen, de nem tehette meg. Akkor nem tudna elmenni.
Nem különösebben foglakozott a környezetével. A busz szép lassan megtelt, egy vele kb. egyidős lány szólította meg.
- Leülhetek? – mosolygott.
- Persze. – csinos arca volt. Bár kissé túlsminkelt, az égő vörös rúzsa már kicsit talán sok.
Zöld szemei voltak, vörös, enyhén göndör haja. Ami egészen a derekáig ért. Bőre napbarnított volt, combjai hosszúak. Felülről is szép volt. Formás mellei, széles csípője, tökéletes homokóra alakot adott neki. Rövid, zöld ruhát viselt, ami alig takart.
Elégedetten konstatálta, hogy felhívta magára a fiú figyelmét. Huncutul mosolygott rá, mire Chan Doo felvillantotta a szokásos féloldalas mosolyát, ami mindig bejött. Még Annabeth is belepirult.
Hirtelen megint megfájdult a szíve, és elkapta a tekintetét a lányról.
- Felejtenem kell! – gondolta. – Így lesz a legjobb, csak légy olyan, mint régen.
Egy ideig kifelé bámult az ablakon, majd felbátorodva visszanézett rá.
- Mond csak… ő…
- Amy.
- Amy, megadnád a számod? – rögtön átnyújtott neki egy papírt.
- Azt hittem már hiába fáradtam azzal, hogy leírom. – mosolygott. – A következőnél szállnom kell. – sóhajtott.
- Kár. Pedig jobban megismerkedhettünk volna. – huncut mosoly jelent meg az arcán.
- Én még csak a nevedet se tudom. Pedig nagyon érdekelne.
- Majd elmondom, ha legközelebb találkozzunk, hogy legyen miért eljönnöd.
- Amúgy is elmennék.
- Jobb szeretek biztosra menni.
- Akkor várom a hívásod. – hangos fékcsikorgással megállt a busz, és Amy lesuhant róla. Még felmosolygott Chan Doora, és integetett neki.
Chan Doo egy darabig pörgette az ujjai között a papírdarabot. Többször elolvasta magában a számot. Elöntötte egy ritkán érzett érzés, a bűntudat. Kétszeresen is.
Először, mert most úgy érezte a lánynak, Amynek csalódnia kell. Lehet, hogy a fiú a buszról, nem hívja fel.
Másodszor, mert úgy érezte ezzel megcsalja Annabetht. Már csak azzal is, hogy elkérte a számot.
Vajon mi lehet Annabethszel? Összeszedte már magát? Haragszik rá? Esetleg sír érte? Vagy újra nevet? Megkönnyebbült? Összeszorította a száját, és próbált másra gondolni. Amy jutott eszébe, karcsú alakja, vörös haja, hosszú combjai. Elképesztő lány, külsőre, de neki most csak ez a fontos. Hogy jól nézzen ki. Ahhoz, hogy felejteni tudjon, szüksége van erre az egészre.
Bocsánat, hogy előző héten nem volt, de a nővéremnek kellett a gép, mert dogát írt. Valami beadandót az egyik órájára.
De most itt. remélem tetszeni fog! :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
12. fejezet/ 1. rész
A másnap reggel a szokásos módon indult. Felkelt, felöltözött, elment reggelizni.
Beszélgetett a lányokkal, amikor Dakota befutott. Lihegett és rémültnek tűnt.
- Annabeth! Gyere gyorsan!
- Mi a baj? – nyelte le a falatot.
- Chan Doo… Már tegnap szólnom kellett volna. De azt hittem meggondolja magát. Elmegy… elmegy New Yorkba.
- Mármint oda? – kérdezte feszülten.
- Igen. Gyere már alig öt perc maradt a buszig. – felugrott az asztaltól és Dakotával kirohantak az étkezőből mindenkit félrelökve az útból.
Meg is látta a fiút, amint a buszra vár.
- Chan Doo! – rohant oda hozzá nyomában Dakotával. – Nem mehetsz oda. – próbált összefüggően beszélni, de a futástól eléggé kifáradt.
- Dakota! Megmondtam, hogy ne rendezkedj az életemben. – villant dühösen a szeme a lányra.
- Nem mehetsz el. – Annabeth megragadta a karját, és húzni kezdte. De nem mozdult. Ennyi erővel egy sziklát is megpróbálhatna elmozdítani.
- Odamegyek, ahová akarok, nem vagy az anyám.
- De a barátnőd, igen. – elengedte a karját, és összekulcsolta az ujjaikat. Chan Doo a kezükre meredt, majd elhátrált.
- Légy jó, Annabeth. Vigyázz magadra. – kezdet tömeg gyűlni köréjük. De Annabetht nem érdekelte.
- Nem hagyhatsz itt. – telt meg könnyekkel a szeme.
- Nélkülem is jól elirányítod a csapatot.
- Engem nem hagyhatsz itt. Engem! Kérlek. Nem érdekel a csapat, csak te. Könyörgöm. – újra megragadta Chan Doo kezét. – Szeretlek!
- Annabeth. – végig simított a lány arcán, amit könnyek áztattak. – El kell mennem. Nem maradhatok veled.
- Ugyanaz fog történni veled, mint a bátyáddal. – a térde megrogyott, csak Chan Doo erős karjai tartották állva.
- Az lenne a legjobb. – suttogta a fiú.
- Nem, ne mondj ilyet. – kirántotta magát a szorításából és a földre rogyott. – Azt mondtad a földön csúsznál értem. Én is, én is érted.
- Annabeth. – ragadta meg a lány karját, és felfelé kezdte húzni. – Állj fel. Állj fel, szerelmem. – az utolsó szót csak suttogta.
- Nem, csak ha megígéred, hogy maradsz. – makacskodott.
- Nem tehetem.
- Akkor itt maradok, amíg vissza nem jössz. Vagy… vagy vigyél magaddal. – suttogta. Könnyei az aszfaltra potyogtak. Ő maga pedig reszketett, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől, hogy elveszítheti. Chan Doo letérdelt elé, és megcsókolta. Lágyan, egy pillanatra. – Ez… ez búcsúcsók volt. – nem tudta honnan, de érezte, hogy az volt. Hogy nem tudja itt tartani Chan Doot. Végig simított az arcán, letörölve a könnyeket, majd az éppen beálló buszhoz lépett és, már ott sem volt.
Annabeth összerogyott, az a kis tartás is, ami még volt benne, egy pillanat alatt elszállt. A térdére dőlve zokogott, ott mindenki előtt. Térden állva könyörgött egy fiúnak, aki végül mégis itt hagyta.
Két kéz ért a hátához és húzta magához. Annabeth Dakota vállán sírt tovább, majd valaki letérdelt elé, és a kezét dörzsölgetve próbálta nyugtatni. Emma volt az. Balról pedig Linda ült mellé a piszkos betonra.
Együttes erővel próbálték felhúzni, de nem mozdult.
- Gyere, felviszünk a szobádba. – mondta Dakota.
- Nem, hagyjatok. – kirántotta a kezét Emmáéból és átölelte a térdét. – Itt maradok. Megmondtam neki. Amíg vissza nem jön.
- Nem fog. – suttogta Emma. – Elment.
- De visszajön, értem. A következő busszal visszajön, és én itt fogom várni.
Egy darabig még ültek a földön. A tömeg végül elszállingózott, csak ők maradtak egymásnak dőlve.
Annabeth abbahagyta már a sírást. Minden érkező busznál reménykedve emelte fel a fejét, de Chan Doo nem jött. Végül két óra múlva megengedte a lányoknak, hogy felsegítsék.
Bevitték, de innentől nem csinált semmit. Csak feküdt az ágyán, és alig evett valamit. Orvost is akartak hozzá hívni, de nem engedte. És ez így ment az elkövetkező napokban is. Nem foglakozott a tánccal, a barátnőivel.
Chan Doo amint felszállt a buszra szorítást érzett a mellkasában. Késztetést érzett rá, hogy visszanézzen, de nem tehette meg. Akkor nem tudna elmenni.
Nem különösebben foglakozott a környezetével. A busz szép lassan megtelt, egy vele kb. egyidős lány szólította meg.
- Leülhetek? – mosolygott.
- Persze. – csinos arca volt. Bár kissé túlsminkelt, az égő vörös rúzsa már kicsit talán sok.
Zöld szemei voltak, vörös, enyhén göndör haja. Ami egészen a derekáig ért. Bőre napbarnított volt, combjai hosszúak. Felülről is szép volt. Formás mellei, széles csípője, tökéletes homokóra alakot adott neki. Rövid, zöld ruhát viselt, ami alig takart.
Elégedetten konstatálta, hogy felhívta magára a fiú figyelmét. Huncutul mosolygott rá, mire Chan Doo felvillantotta a szokásos féloldalas mosolyát, ami mindig bejött. Még Annabeth is belepirult.
Hirtelen megint megfájdult a szíve, és elkapta a tekintetét a lányról.
- Felejtenem kell! – gondolta. – Így lesz a legjobb, csak légy olyan, mint régen.
Egy ideig kifelé bámult az ablakon, majd felbátorodva visszanézett rá.
- Mond csak… ő…
- Amy.
- Amy, megadnád a számod? – rögtön átnyújtott neki egy papírt.
- Azt hittem már hiába fáradtam azzal, hogy leírom. – mosolygott. – A következőnél szállnom kell. – sóhajtott.
- Kár. Pedig jobban megismerkedhettünk volna. – huncut mosoly jelent meg az arcán.
- Én még csak a nevedet se tudom. Pedig nagyon érdekelne.
- Majd elmondom, ha legközelebb találkozzunk, hogy legyen miért eljönnöd.
- Amúgy is elmennék.
- Jobb szeretek biztosra menni.
- Akkor várom a hívásod. – hangos fékcsikorgással megállt a busz, és Amy lesuhant róla. Még felmosolygott Chan Doora, és integetett neki.
Chan Doo egy darabig pörgette az ujjai között a papírdarabot. Többször elolvasta magában a számot. Elöntötte egy ritkán érzett érzés, a bűntudat. Kétszeresen is.
Először, mert most úgy érezte a lánynak, Amynek csalódnia kell. Lehet, hogy a fiú a buszról, nem hívja fel.
Másodszor, mert úgy érezte ezzel megcsalja Annabetht. Már csak azzal is, hogy elkérte a számot.
Vajon mi lehet Annabethszel? Összeszedte már magát? Haragszik rá? Esetleg sír érte? Vagy újra nevet? Megkönnyebbült? Összeszorította a száját, és próbált másra gondolni. Amy jutott eszébe, karcsú alakja, vörös haja, hosszú combjai. Elképesztő lány, külsőre, de neki most csak ez a fontos. Hogy jól nézzen ki. Ahhoz, hogy felejteni tudjon, szüksége van erre az egészre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)