Sziasztok! :)
Itt a friss. Hétvégén jön a következő.
Jó olvasást hozzá. Puszi! :)
4. fejezet/ 2. rész
Nem sokkal később az öccse zenekara kezdet játszani. Be kellett látnia, hogy a csapatának jó számai vannak. Restellte, de nem sokat tudott róla. Sokszor kellett már szembesülnie a ténnyel, hogy vannak, akik jobban ismerik Tomot. Sokkal, de sokkal jobban. Próbált párszor vele beszélgetni főleg, ebben az utóbbi egy évben, de mindig úgy érezte, hogy az öccse egy elmegyógyból szököttnek nézi, aki, ahogy kiszabadult minden bogyóját lehúzta az első WC-n, ami az útjába került. Ami nem volt túl jó érzés.
De most támadt egy ötlete. Éppen vége lett egy számnak és készültek a következőhöz, amikor Annabeth felpattant a színpadra.
- Mit akarsz itt? – rivallt rá az öccse.
- Add egy percre a mikrofont. Kérlek! – kérte Annabeth.
- Megőrültél? Ugye nem akarsz énekelni?
- Nem, dehogy. Csak mondani akarok valamit és azt szeretném, hogy mindenki hallja.
- De nehogy elrontsd! – morogta az öccse, de a kezébe nyomta.
- Köszönöm! – suttogta és egy puszit nyomott az arcára.
- Á, fúj! – törölte meg az arcát Tom, de ez nem zavarta a nővérét.
- Helló! Sziasztok! – fordult a tömeg felé Annabeth, sok-sok kíváncsi tekintettel találta szembe magát. – Most biztosan azt hiszitek, hogy meghibbantam. Lehet, van benne valami… - nevetett. – Főleg azok után, amit most tenni fogok… Tudjátok, hétfőn volt itt egy buli, amire nagyon sokan hivatalosak is voltatok… Nos, ezen a bulin azt mondta nekem valaki, hogy nyuszi vagyok, ha nem táncolok vele. Többen meg is örökítettétek a mobilotokkal. Nem egy ember elküldtem nekem a neten keresztül.
- Kicsit gyorsabban, ha lehet. – súgta neki oda az öccse.
- Igen, igen, persze. Szóval most én mondom neki ugyanezt, ne légy nyuszi. Legyen egy táncpárbaj! Itt és most a következő számra, bármi is legyen az. – síri csönd lett a teremben. Még csak lélegezni sem mertek, nehogy lemaradjanak valamiről. – Nos, nyuszi vagy? – kérdezte még utoljára Annabeth. Pont mikor vissza akarta adni a mikrofont és visszamenni a helyére megszólalt valaki a pultnál.
- Szóval egy párbajt szeretnél Miss Tökéletes? – mindenki odafordult, ahol Chan Doo hetykén a pultnak támaszkodva hallgatta végig a beszédet.
- Csak ha nem félsz, hogy lealázlak… - válaszolta a mikrofonba. A fiú közelebb sétált, felugrott a színpadra és közel hajolt hozzá. Nagyon közel, de Annabeth eldöntötte, hogy azért sem hátrál, pedig a szíve megint nagy iramba kezdet.
- Mit kapok, ha nyerek? – kérdezte a srác, és mélyen a szemébe nézett.
- Mit szeretnél? – mondta a lehető legmagabiztosabban Annabeth, ami most tőle telt.
- Egy csókot… - válaszolta egyszerűen.
- Egy csókot? – ijedt meg. - Az nem lehet.
- Na, ki a nyuszi? – megfordult és leugrott volna a színpadról.
- Rendben! – acélozta meg magát Annabeth.
- Annabeth! – szólt döbbenten az öccse, de a lány nem figyelt rá.
- Ha nyersz, megcsókolhatsz, de ha vesztesz, leszállsz végre rólam. Áll az alku?
- Rendicsek! – villantotta fel Chan Doo a szokásos csibészes, féloldalas mosolyát és kezet nyújtott Annabethnek, aki magabiztosan megrázta. – Ki lesz a bíró?
- Hát a tömeg. Majd Emma fülel, hogy kié a hangosabb. Ismered a szabályokat?
- Persze, csináltam már.
A szabályok egyszerűek: a szám végéig tart a párbaj, az nyer, aki nagyobb ovációt kap. Egyszerre csak az egyik fél táncolhat. És az utolsó: a kihívó kezd. Ennyi több szabály nincs.
A tömeg szétnyílt a színpad előtt. Mindenki megpróbált az első sorokba jutni, hogy lássa, mi történik. Csak Annabeth és Chan Doo álltak középen.
- Akkor csapjunk bele! Egy, két, há’ és… – mondta be az öccse és megszólaltatta az elektromos gitárt.
Annabeth azonnal megpördült, amint megszólalt a zene. Riszált egyet lefelé, majd szexisen, a haját dobálva felállt és Chan Doora nézett. A fiú magabiztosan mosolygott vissza rá. Szintén megpördült, amint elkezdet táncolni. Majd moonwalkkal tett pár lépést hátra. Lekapta a kalapját, megpörgette az ujjai között, majd eldobta.
Annabeth odament hozzá, a mellkasára tette a kezét, elkezdte hátráltatni. A pultig vezette, majd megfordult előtte. Közel a fiúhoz lecsúszott spárgába. Dobolt párat a kezével, majd megmozgatta a csípőjét. Guggolásba húzódott és felállt, és egy puszit dobott a közönség felé. Csinált két ollózó szaltót a levegőben, majd a hajába túrt. Eddig mindkettőjüket nagy hangzavar kísérte, szinte megkülönbözhetetlen erősségű.
Most újra Chan Doo jött. Csinált egy hullámot a kezével, majd megpöckölte Annabeth orrát. Csinált pár bonyolult tánclépést a lábával, aztán kézen állt, közben meg is fordult. Majd többször átfordult a vállán és felugrott, ollózott egyet a levegőben, hullámozva a földet ért és Annabeth lábai elé térdelt.
A lány szaltózva átugorta. Felállt a pultra, megragadta a csövet a szélén. Felmászott rá és lecsúszott. Megfordult körülötte, majd kézen állt a pult tetején, háttal lefordult a róla, hogy két lábra érkezzen.
Chan Doo lépett párat előre, majd térdelésbe lement és vissza fel. Egy kézre ugrott és átpördült, újra felállt. Egy tigris bukfenc hátra, majd lekapta az első sorban az egyik lányról a napszemüvegét és felvette.
És ezzel véget ért a szám. Mindketten lihegve álltak egymással szemben.
Emma magához ragadta a mikrofont.
- Hát, elég nehéz eldönteni, szinte ugyanolyan volt. De utoljára talán Chan Doo nagyobb tapsot és huhugást kapott. Szóval a nyertes Chan Doo. Bár éppen hogy. Ezt azért megjegyezném.
- Gratulálok! – nyújtott kezet.
- Én is neked. Nagyon jó voltál. – fogadta el a srác. Annabeth megfordult, hogy elmenjen. – És hol a jutalmam?
- Éppen, hogy csak nyertél, először. Másodszor pedig te úgyse tartottad volna be, én miért tegyem?
- Á, szóval betojtál! – mondta Chan Doo és felvette a földről a kalapját. Mikor újra felállt Annabeth megcsókolta, egy hosszú puszit adott a szájára. Hirtelen meglepődött, így nem reagált időben, a lány már éppen elengedte, amikor megragadta a derekát. – Ez nem volt igazi csók. – suttogta, majd rendesen megcsókolta Annabetht.
Kezei közé fogta a lány arcát, először csak az ajkait kezdte ízlelgetni. Annabeth nem akart neki engedni, felemelte a kezét, hogy ellökje magától, de végül inkább közelebb húzta a felsőjénál fogva. Lehunyta a szemét. A kezeit a fiú nyaka köré fonta és lábujjhegyre állt, hogy közelebb érezze magát hozzá. Érezte a hátán a fiú kezeit, amint megemelik kissé. Lassan szétnyíltak az ajkai és körkörös mozdulatokkal játszadoztak egymás nyelvével. Annabeth a hajába túrt, Chan Doo pedig még szorosabban magához húzta. Végül lihegve váltak el.
Annabeth szinte azonnal észbekapott, amint kinyitotta a szemét és feltűnt neki, hogy síri csönd van. Csak néhányan súgtak össze. Elengedte a fiút, majd elhátrált tőle. Megfordult és az öccse meglepett, szemrehányó arcával találta magát szembe. Körbenézett és mindenhonnan hasonló arcok néztek rá. Volt pár kivétel, például a barátnői, akik igaz meglepődtek, de nem látszott rajtuk szemrehányás, sem féltékenység. Végül elszaladt a női mosdó felé, nem bírt tovább középen maradni, ott ahol mindenki látja.
- Annabeth! – hallotta, hogy Chan Doo utána szól, de nem foglalkozott vele, csak ki akart jutni a féltékeny pillantások kereszttüzéből.
Az egyik mosdó kagyló felé hajolt és sírt. Valaki bejött utána a wc-be. Emma volt, maga felé fordította és átkarolta. Összeölelkezve álltak a tükrök előtt. A lány nem szólt semmit, csak ölelte Annabetht.
Majd újra kinyílt az ajtó és bejött egy kis gólya az ő gimijükből.
- Húzzál kifelé! Tartsd vissza! – kiáltott rá Emma és szó szerint kidobta a wc-ből. – Jobban vagy már picinyem? – kérdezte a síró lánykát.
- Egy kicsit… - suttogta.
- Én, megértelek, hidd el. Ismerem az érzést. – sóhajtott fel, a közben újra átölelte.
- Nem tudom mi volt velem az előbb… - szipogta a szemét törölgetve egy zsepivel. – Amikor táncol az ilyen hatással van rám. Elvesztem az eszem, aztán megszólal és elveszett a varázsa az egésznek. Néha annyira bunkó tud lenni…
- Tudod mit! Azt mondtad mikor idejöttük, hogy bulizunk, iszunk, de pasik nélkül. Hát tegyük ezt! Még csak nyolc óra. Miénk az egész éjszaka. Ilyen két jó csaj, mint mi, akiket nem érdekelnek a pasik, nincs több. Szóval bulira fel és ne pityeregj nekem. Rendben? Na, - nógatta. – Rendben?
- Rendben! – bólintott Annabeth. Még gyorsan letörölgették a szétsírt sminket, majd visszamentek a tömegbe.
Margaret, Linda és Becca aggódva fordultak hozzá, hogy mégis hogy van. De leintette őket.
- Bulizni jöttem, és azt is fogom tenni. – elverekedték magukat a pulthoz. Már mindenki újra táncolt, nem foglalkoztak a lányokkal. – Kérek egy whiskyt jéggel. – szólt a csaposnak.
- Annabeth! – jelent meg Chan Doo mellettük. – Beszélhetnénk? – De Becca és Emma az útját állták.
- Hagyd őt békén! – Annabeth csak a poharát nézte nem szólt közbe, most nem akart beszélni a fiúval. – Elég kárt okoztál már mára, azzal, hogy itt megjelentél. – füstölgött Emma. – Nem kíváncsi rád. Viszlát! – integetett neki.
- Csak figyelj rá! – nézett le a pöttöm lányra. Majd leült nem messze tőlük a pulthoz.
2011. szeptember 28., szerda
2011. szeptember 23., péntek
4. fejezet/ 1. rész
Sziasztok! :)
Itt van a következő. Remélem tetszeni fog. Plusz kiteszek egy szavazást is. Heti kettő firss maradjon? - Ez a kérdés. Úgy gondolom, hogyha igen, akkor megosztva teszem fel a fejezeteket, ha nem akkor pedig egyben a hétvégén. Ennyit kellene eldönteni. Hogy a jobb?
Szóval jó olvasást!
Puszi! :)
U.i.: Sajnos a szavazásnál a betűszínt hiába állítom át, nem változtatja meg. Az első az Igen, a második a Nem. Mostanában furán működik a blogger. Köszi előre is a szavazatokat. :)
4. fejezet/ 1. rész
Hazáig rohant sírva. Szerencséjére csak az öccse volt otthon, akit különösebben nem érdekelt Annabeth lelkiállapota. Felrohant a szobájába, és új erővel sírni kezdet.
Másfél órán át folytak a könnyei, majd elaludt. A mobilja csörgésére ébredt fel kb. fél óra múlva. James volt az, most nem volt kedve beszélni, így kinyomta. Majd a telefont is kikapcsolta.
Aznap már nem mozdult ki otthonról, majd holnap elmegy hozzá és megkérdezi, hogy mit akart. A délután bepakolt a bőröndjébe. Az édesanyja felhívta az orvosát, aki közölte velük, hogy New Yorkban kit kell majd keresni a kezelések miatt. A szülei nagyon aggódtak, az anyja állandóan azt hajtogatta, hogy vele megy és kivesz a közelben egy szobát. De Annebethnek végül sikerült lebeszélnie erről az elhatározásról. Nem volt könnyű feladat, de véghez vihető.
Másnap reggel kilenckor ébredt. Örült is meg nem is, hogy ma már nem kell bemennie a suliba. Élete legjobb két hetét akarta eltölteni, vagy még többet, hiszen az első elődöntőn tutira túljutnak.
Végül bekapcsolta a mobilját. 23 nem fogadott hívás és négy SMS. Szinte biztos volt benne, hogy James és Chan Doo beszéltek, és most kérdőre akarja vonni, hogy miért nem mondta el neki, hogy nem tud mindent. Délután, amint vége a sulinak elmegy hozzá.
De nem kellett neki menni, fél háromkor, pont mikor indult volna, James becsöngetett. Ő nyitott neki ajtót, betessékelte, majd felmentek a szobájába. Amint becsukódott az ajtó megszólalt a srác.
- Jól vagy? Tegnap nem vetted fel a telefont. Aggódtam, így felhívtam Chan Doot. Ő pedig mindent elmondott.
- Sajnálom, én nem akartam.
- Mégis mit sajnálsz? Ő volt a bunkó. Hogy beszélhetett így veled. Még akkor is, ha ideges volt az apja miatt. Akkor sem érdemelted meg, te csak aggódtál érte.
- Most már mindegy. Tőlem azt csinál, amit akar. – Nem mondta el neki, hogy hazudtam. De biztosan elmondta, csak James tapintatos és nem említi. Miért ne mártana be a barátjánál, ha nem is kedvel? – gondolkozott magában Annabeth.
- Inkább én sajnálom, nem kellett volna hagynom a fogadást…
- Te tudtál róla?
- Csak annyit tudtam, hogy fogadtak, hogy egy lánnyal tölti az éjszakát, aki még nem volt meg senkinek, de nem tudtam ki az. Viszont gondolhattam volna, azok után, hogy téged figyelt egész este. Na, meg a tánc. És ahogy felhívta magára a figyelmedet. Az a szerencséje, hogy telefonon beszéltünk. Máskülönben biztosan kapott volna egyet-kettőt.
- Emiatt ne vesszetek össze! De jól esik, hogy kiállsz mellettem. Köszönöm. – megölelte a fiút. De megint megteltek a szemei könnyekkel.
- Jaj, ne sírj, kérlek! – törölte le James nagy lapát keze ügyetlenül Annabeth arcát. Majd a lány nagy csodálkozására meg is csókolta. Először nem tudta mit tegyen, majd a meglepődöttség elmúlásával ellökte magától a fiút.
- Mit csinálsz?
- Bocsáss meg, én… nem tudom. – mentegetőzött James.
- Most inkább menj el. Kérlek. – suttogta Annabeth. Először habozott, majd végül egy szia, jó táborozást kíséretében kilépett a szoba ajtón.
Annabeth unatkozott a délután, ezért felhívta a barátnőit és megbeszélte velük, hogy együtt töltik az éjszakát a Black and White diszkóban. 6-ra beszélték meg a találkozót. Ez a hely volt a legmenőbb és legjobb zenéket is itt játszották. Jó koktélokat csináltak, ki is lehetett bérelni és tiszta, szép hely volt. Annabethnek legjobban a fekete-fehér bútorok és a díszítés tetszett.
4 óra lett, mire mindenkivel mindent megbeszélt. Most újra kezdte a hétfő esti procedúrát. Megint engedett magának egy forró fürdőt, bár most nem áztatta magát olyan sokáig. Úgy döntött, hogy a mai estét, csak a csajokkal akarja tölteni, így nem öltözött kihívóan. Egy fehér csőnadrágot, zöldes-kék felsőt vett fel. Átkötött a derekára egy fehér szalagot és egy fehér és zöld csíkos hajráfot tett a frissen vasalt hajába.
Jobban szemügyre vette a tűszúrásokat, megállapította, hogy annyira már nem látszanak, így pulcsit nem vett csak majd a dzsekit. A szemét halványzöldre festette, kihúzta fekete szemceruzával, majd egy kevés alapozót tett és utoljára felvitte a szájfényt.
Fél hatra lett kész teljesen. Elindult a diszkóba. Nem sietett, úgy volt vele, hogy nem a tíz perc késésén fog múlni az este. Ez az utolsó éjjel, amikor minden csaj együtt lesz, aztán két, remélhetőleg 3 hétig plusz, mínusz pár nap, de nem látja némelyiket. Csak telefonon tudnak, majd beszélni, meg neten. Bár Annabeth nem volt az a számítógép és tv előtt kuksoló fajta, pedig mindkettő volt a szobájában. Ha unatkozott inkább táncolt vagy olvasott.
Mikor belépett a diszkóba még nem voltak sokan. Azonnal kiszúrta a csajokat az egyik asztalnál. Már csak ő hiányzott. Mosolyogva odament hozzájuk. Tényleg örült, hogy velük töltheti az estét.
- Helló mindenkinek! – huppant le Linda mellé. A lány azonnal átnyújtotta neki a mojitoját köszönésképpen.
- Bátorkodtam megrendelni. Hiszen mindig ezt iszol.
- Igen, köszi! – mosolygott vissza a lányra. – Ismertek!
- Hát, ennyi év után illik is. – nevetett Margaret, egy magas, vörös lány, aki szintén jó barátnője volt. – Hány éve is ismerjük egymást?
- 10 talán 12. – válaszolta bizonytalanul. – Régóta. – mosolygott. – De a mai nap csak a miénk. Egy jó kis csajos este. Jót iszunk, bulizzunk, de pasik nélkül. – felemelte a poharát és koccintott mindenkivel egyszerre.
- Szóval pasik nélkül. – nógatta Becca. Egy szőke hajú lány, akit csak pár éve ismert, de nagyon megkedvelt. – Pedig azt rebesgetik, hogy te és Chan Doo… valami alakulóban van. Vagy nem?
Annabeth majdnem félrenyelt ivás közben az alakulóban vannál.
- Nem, dehogy. Pont, hogy el akarom felejteni azt is, hogy él. Számomra nem jelent semmit.
- Hát, pedig az elfelejtés nem lesz olyan könnyű… - nézett az ajtó felé Emma, az utolsó, aki ott volt velük. Rövid, barna hajú és tengerkék szemű.
Annabeth követte a tekintetét és nem hitt a szemének. Hogy ettől a sráctól sosem szabadul! Ott volt Chan Doo teljes valójában, éppen a bárpulthoz tartott a haverjaihoz. Farmert, fekete pólót és egy kék, fekete kockás inget viselet, feltűrt ujjakkal, bőr karkötőjével a kezén, ami sosem maradhat el. Az egyik srác feléjük bökött az állával, majd nevettek valamit. Chan Doo pedig odafordult, intett nekik, de Annabeth elfordult, nem viszonozta a köszönést. Lehet, hogy gyerekes, – gondolta – de megbántott.
- Azt pletykálják, hogy nagyon jó az ágyban. – terelte vissza a figyelmüket Linda. – Végül is Dakota biztosan azért koslat annyira utána.
- Tényleg jó! – pirult el Emma.
- Nem mondod komolyan? – háborodott fel Annabeth. – Hogy dőlhettél be a dumájának?
- Nagyon meggyőző tud lenni… De nem bántam meg, sőt nem is szégyellem, életem eddigi, bár kételkedem, hogy jobb lehet még... Szóval életem eddigi legjobb éjszakája volt.
- Ja, Emmának bárki beakaszthatja, aki elég jó nyelvérzékkel rendelkezik. – nevetett Margaret, a többiek is felnevettek, csak Emma húzta fel sértődötten az orrát.
- Mondjatok bármit… Biztos vagyok benne, hogy mind szívesen töltenétek egy éjszakát vele.
- Bocs, nem szeretem a kisfiúkat. – mondta Margaret.
- Én meg nem mennék bele egy egyéjszakás kalandba. – kontrázott Annabeth. – Főleg nem vele…
- Csak aztán nehogy szűzen halj meg. – villantott rá Emma egy gúnyos mosolyt.
- Háh! Sokkal jobbak közül válogathatok. Chan Doo egy másod kategóriás. – vágott vissza Annabeth.
- Szóval csak a második kategóriába jutottam… - sóhajtott fel mögötte a fiú. – Micsoda pech! – majd lehuppant mellé a kis, fehér műbőr kanapéra. – Remélem azért nem ez az utolsó.
- Nem, de lehet, hogy így is alacsony a mércém… - tette keresztbe a kezét Annabeth. – Mióta állsz ott?
- Elég régóta. Ó, és kösz Emma a dicséretet, jól esett. – mosolygott a lányra, aki elpirult. Rátette a kezét Annabeth vállára.
- Szemét vagy! – morogta Annabeth
- Hú, de harapós ma valaki. – mondta, és a haját kezdte birizgálni. A többiek csak mosolygott a kettősön. – Levezessük a feszültséget? – kérdezte, és a nyakába csókolt a lánynak.
- Hogy te milyen egy disznó vagy. – rázta le magáról a kezét és felugrott a kanapéról. Bár azt nem tagadhatta, amikor a fiú ajka hozzáért végig futott a gerincén egy kellemes remegés. – Elmentem mosdóba, majd jövök, ha újra csak azok lesznek itt, akiket idehívtam. – mondta dacosan.
- Huhú! Aszem hátrébb csúsztam pár kategóriát. – nevetett Chan Doo. – Ne bomolj már Miss Tökéletes, csak vicc volt. Ülj már le!
- Ízetlen volt. És nem hívott ide senki… Húzz el!
Azzal eltrappolt a női mosdó felé.
Mikor kijött bentről, már nem volt ott a fiú. Így hát visszaindult a csajokhoz, de útközben megragadták a karját.
- Miss Tökéletes!
- Mi van már megint? – fordult bosszúsan Chan Doo felé. – És ne hívj így.
- Sehogy sem becézhetlek? Csak szeretném elásni a csatabárdot. Sajnálom a tegnapit. Amit mondtam, rossz passzban voltam.
- Persze, csak duma volt, hogy megbánts mi? James elmondott mindent, amit tudott róla. – húzta ki a kezét az övéből.
- Ő már csak tudja. - villant dühösen Chan Doo szeme.
- Ő legalább őszinte.
- Hát persze. - horkantott.
- Attól nem fogsz jobb fényben tündökölni, hogy mást járatsz le. Igenis őszinte velem, és kedves. Nem úgy, mint te.
- Persze, minden hátsószándék nélkül. De naiv vagy.
- Lehet. Amúgy meg, ha van hátsószándéka? Mit érdekel téged? Csak egy éjszakára kellettem volna. - gúnyolódott.
- Nem érdekel, csak szóltam. - rántotta meg a vállát. Mégis volt valami fura a hangsúlyában.
- Akkor meg? Nincs közöm hozzád. Viszlát. - fordult volna meg, de Chan Doo elkapta a kezét.
- Mindent elmondott mi? - kérdezte. - Azt is, hogy ő találta ki a fogadást?
- Mi? - suttogta Annabeth.
- Ugye. - mondta elégedetten a fiú. -Remélem, azért egyszer megbocsájtasz. – súgta a fülébe. Ilyen közelről megint megérezte azt az illatot, amit legutóbb és megint majdnem megrészegítette. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon az elméje, majd Chan Doo ott hagyta.
Itt van a következő. Remélem tetszeni fog. Plusz kiteszek egy szavazást is. Heti kettő firss maradjon? - Ez a kérdés. Úgy gondolom, hogyha igen, akkor megosztva teszem fel a fejezeteket, ha nem akkor pedig egyben a hétvégén. Ennyit kellene eldönteni. Hogy a jobb?
Szóval jó olvasást!
Puszi! :)
U.i.: Sajnos a szavazásnál a betűszínt hiába állítom át, nem változtatja meg. Az első az Igen, a második a Nem. Mostanában furán működik a blogger. Köszi előre is a szavazatokat. :)
4. fejezet/ 1. rész
Hazáig rohant sírva. Szerencséjére csak az öccse volt otthon, akit különösebben nem érdekelt Annabeth lelkiállapota. Felrohant a szobájába, és új erővel sírni kezdet.
Másfél órán át folytak a könnyei, majd elaludt. A mobilja csörgésére ébredt fel kb. fél óra múlva. James volt az, most nem volt kedve beszélni, így kinyomta. Majd a telefont is kikapcsolta.
Aznap már nem mozdult ki otthonról, majd holnap elmegy hozzá és megkérdezi, hogy mit akart. A délután bepakolt a bőröndjébe. Az édesanyja felhívta az orvosát, aki közölte velük, hogy New Yorkban kit kell majd keresni a kezelések miatt. A szülei nagyon aggódtak, az anyja állandóan azt hajtogatta, hogy vele megy és kivesz a közelben egy szobát. De Annebethnek végül sikerült lebeszélnie erről az elhatározásról. Nem volt könnyű feladat, de véghez vihető.
Másnap reggel kilenckor ébredt. Örült is meg nem is, hogy ma már nem kell bemennie a suliba. Élete legjobb két hetét akarta eltölteni, vagy még többet, hiszen az első elődöntőn tutira túljutnak.
Végül bekapcsolta a mobilját. 23 nem fogadott hívás és négy SMS. Szinte biztos volt benne, hogy James és Chan Doo beszéltek, és most kérdőre akarja vonni, hogy miért nem mondta el neki, hogy nem tud mindent. Délután, amint vége a sulinak elmegy hozzá.
De nem kellett neki menni, fél háromkor, pont mikor indult volna, James becsöngetett. Ő nyitott neki ajtót, betessékelte, majd felmentek a szobájába. Amint becsukódott az ajtó megszólalt a srác.
- Jól vagy? Tegnap nem vetted fel a telefont. Aggódtam, így felhívtam Chan Doot. Ő pedig mindent elmondott.
- Sajnálom, én nem akartam.
- Mégis mit sajnálsz? Ő volt a bunkó. Hogy beszélhetett így veled. Még akkor is, ha ideges volt az apja miatt. Akkor sem érdemelted meg, te csak aggódtál érte.
- Most már mindegy. Tőlem azt csinál, amit akar. – Nem mondta el neki, hogy hazudtam. De biztosan elmondta, csak James tapintatos és nem említi. Miért ne mártana be a barátjánál, ha nem is kedvel? – gondolkozott magában Annabeth.
- Inkább én sajnálom, nem kellett volna hagynom a fogadást…
- Te tudtál róla?
- Csak annyit tudtam, hogy fogadtak, hogy egy lánnyal tölti az éjszakát, aki még nem volt meg senkinek, de nem tudtam ki az. Viszont gondolhattam volna, azok után, hogy téged figyelt egész este. Na, meg a tánc. És ahogy felhívta magára a figyelmedet. Az a szerencséje, hogy telefonon beszéltünk. Máskülönben biztosan kapott volna egyet-kettőt.
- Emiatt ne vesszetek össze! De jól esik, hogy kiállsz mellettem. Köszönöm. – megölelte a fiút. De megint megteltek a szemei könnyekkel.
- Jaj, ne sírj, kérlek! – törölte le James nagy lapát keze ügyetlenül Annabeth arcát. Majd a lány nagy csodálkozására meg is csókolta. Először nem tudta mit tegyen, majd a meglepődöttség elmúlásával ellökte magától a fiút.
- Mit csinálsz?
- Bocsáss meg, én… nem tudom. – mentegetőzött James.
- Most inkább menj el. Kérlek. – suttogta Annabeth. Először habozott, majd végül egy szia, jó táborozást kíséretében kilépett a szoba ajtón.
Annabeth unatkozott a délután, ezért felhívta a barátnőit és megbeszélte velük, hogy együtt töltik az éjszakát a Black and White diszkóban. 6-ra beszélték meg a találkozót. Ez a hely volt a legmenőbb és legjobb zenéket is itt játszották. Jó koktélokat csináltak, ki is lehetett bérelni és tiszta, szép hely volt. Annabethnek legjobban a fekete-fehér bútorok és a díszítés tetszett.
4 óra lett, mire mindenkivel mindent megbeszélt. Most újra kezdte a hétfő esti procedúrát. Megint engedett magának egy forró fürdőt, bár most nem áztatta magát olyan sokáig. Úgy döntött, hogy a mai estét, csak a csajokkal akarja tölteni, így nem öltözött kihívóan. Egy fehér csőnadrágot, zöldes-kék felsőt vett fel. Átkötött a derekára egy fehér szalagot és egy fehér és zöld csíkos hajráfot tett a frissen vasalt hajába.
Jobban szemügyre vette a tűszúrásokat, megállapította, hogy annyira már nem látszanak, így pulcsit nem vett csak majd a dzsekit. A szemét halványzöldre festette, kihúzta fekete szemceruzával, majd egy kevés alapozót tett és utoljára felvitte a szájfényt.
Fél hatra lett kész teljesen. Elindult a diszkóba. Nem sietett, úgy volt vele, hogy nem a tíz perc késésén fog múlni az este. Ez az utolsó éjjel, amikor minden csaj együtt lesz, aztán két, remélhetőleg 3 hétig plusz, mínusz pár nap, de nem látja némelyiket. Csak telefonon tudnak, majd beszélni, meg neten. Bár Annabeth nem volt az a számítógép és tv előtt kuksoló fajta, pedig mindkettő volt a szobájában. Ha unatkozott inkább táncolt vagy olvasott.
Mikor belépett a diszkóba még nem voltak sokan. Azonnal kiszúrta a csajokat az egyik asztalnál. Már csak ő hiányzott. Mosolyogva odament hozzájuk. Tényleg örült, hogy velük töltheti az estét.
- Helló mindenkinek! – huppant le Linda mellé. A lány azonnal átnyújtotta neki a mojitoját köszönésképpen.
- Bátorkodtam megrendelni. Hiszen mindig ezt iszol.
- Igen, köszi! – mosolygott vissza a lányra. – Ismertek!
- Hát, ennyi év után illik is. – nevetett Margaret, egy magas, vörös lány, aki szintén jó barátnője volt. – Hány éve is ismerjük egymást?
- 10 talán 12. – válaszolta bizonytalanul. – Régóta. – mosolygott. – De a mai nap csak a miénk. Egy jó kis csajos este. Jót iszunk, bulizzunk, de pasik nélkül. – felemelte a poharát és koccintott mindenkivel egyszerre.
- Szóval pasik nélkül. – nógatta Becca. Egy szőke hajú lány, akit csak pár éve ismert, de nagyon megkedvelt. – Pedig azt rebesgetik, hogy te és Chan Doo… valami alakulóban van. Vagy nem?
Annabeth majdnem félrenyelt ivás közben az alakulóban vannál.
- Nem, dehogy. Pont, hogy el akarom felejteni azt is, hogy él. Számomra nem jelent semmit.
- Hát, pedig az elfelejtés nem lesz olyan könnyű… - nézett az ajtó felé Emma, az utolsó, aki ott volt velük. Rövid, barna hajú és tengerkék szemű.
Annabeth követte a tekintetét és nem hitt a szemének. Hogy ettől a sráctól sosem szabadul! Ott volt Chan Doo teljes valójában, éppen a bárpulthoz tartott a haverjaihoz. Farmert, fekete pólót és egy kék, fekete kockás inget viselet, feltűrt ujjakkal, bőr karkötőjével a kezén, ami sosem maradhat el. Az egyik srác feléjük bökött az állával, majd nevettek valamit. Chan Doo pedig odafordult, intett nekik, de Annabeth elfordult, nem viszonozta a köszönést. Lehet, hogy gyerekes, – gondolta – de megbántott.
- Azt pletykálják, hogy nagyon jó az ágyban. – terelte vissza a figyelmüket Linda. – Végül is Dakota biztosan azért koslat annyira utána.
- Tényleg jó! – pirult el Emma.
- Nem mondod komolyan? – háborodott fel Annabeth. – Hogy dőlhettél be a dumájának?
- Nagyon meggyőző tud lenni… De nem bántam meg, sőt nem is szégyellem, életem eddigi, bár kételkedem, hogy jobb lehet még... Szóval életem eddigi legjobb éjszakája volt.
- Ja, Emmának bárki beakaszthatja, aki elég jó nyelvérzékkel rendelkezik. – nevetett Margaret, a többiek is felnevettek, csak Emma húzta fel sértődötten az orrát.
- Mondjatok bármit… Biztos vagyok benne, hogy mind szívesen töltenétek egy éjszakát vele.
- Bocs, nem szeretem a kisfiúkat. – mondta Margaret.
- Én meg nem mennék bele egy egyéjszakás kalandba. – kontrázott Annabeth. – Főleg nem vele…
- Csak aztán nehogy szűzen halj meg. – villantott rá Emma egy gúnyos mosolyt.
- Háh! Sokkal jobbak közül válogathatok. Chan Doo egy másod kategóriás. – vágott vissza Annabeth.
- Szóval csak a második kategóriába jutottam… - sóhajtott fel mögötte a fiú. – Micsoda pech! – majd lehuppant mellé a kis, fehér műbőr kanapéra. – Remélem azért nem ez az utolsó.
- Nem, de lehet, hogy így is alacsony a mércém… - tette keresztbe a kezét Annabeth. – Mióta állsz ott?
- Elég régóta. Ó, és kösz Emma a dicséretet, jól esett. – mosolygott a lányra, aki elpirult. Rátette a kezét Annabeth vállára.
- Szemét vagy! – morogta Annabeth
- Hú, de harapós ma valaki. – mondta, és a haját kezdte birizgálni. A többiek csak mosolygott a kettősön. – Levezessük a feszültséget? – kérdezte, és a nyakába csókolt a lánynak.
- Hogy te milyen egy disznó vagy. – rázta le magáról a kezét és felugrott a kanapéról. Bár azt nem tagadhatta, amikor a fiú ajka hozzáért végig futott a gerincén egy kellemes remegés. – Elmentem mosdóba, majd jövök, ha újra csak azok lesznek itt, akiket idehívtam. – mondta dacosan.
- Huhú! Aszem hátrébb csúsztam pár kategóriát. – nevetett Chan Doo. – Ne bomolj már Miss Tökéletes, csak vicc volt. Ülj már le!
- Ízetlen volt. És nem hívott ide senki… Húzz el!
Azzal eltrappolt a női mosdó felé.
Mikor kijött bentről, már nem volt ott a fiú. Így hát visszaindult a csajokhoz, de útközben megragadták a karját.
- Miss Tökéletes!
- Mi van már megint? – fordult bosszúsan Chan Doo felé. – És ne hívj így.
- Sehogy sem becézhetlek? Csak szeretném elásni a csatabárdot. Sajnálom a tegnapit. Amit mondtam, rossz passzban voltam.
- Persze, csak duma volt, hogy megbánts mi? James elmondott mindent, amit tudott róla. – húzta ki a kezét az övéből.
- Ő már csak tudja. - villant dühösen Chan Doo szeme.
- Ő legalább őszinte.
- Hát persze. - horkantott.
- Attól nem fogsz jobb fényben tündökölni, hogy mást járatsz le. Igenis őszinte velem, és kedves. Nem úgy, mint te.
- Persze, minden hátsószándék nélkül. De naiv vagy.
- Lehet. Amúgy meg, ha van hátsószándéka? Mit érdekel téged? Csak egy éjszakára kellettem volna. - gúnyolódott.
- Nem érdekel, csak szóltam. - rántotta meg a vállát. Mégis volt valami fura a hangsúlyában.
- Akkor meg? Nincs közöm hozzád. Viszlát. - fordult volna meg, de Chan Doo elkapta a kezét.
- Mindent elmondott mi? - kérdezte. - Azt is, hogy ő találta ki a fogadást?
- Mi? - suttogta Annabeth.
- Ugye. - mondta elégedetten a fiú. -Remélem, azért egyszer megbocsájtasz. – súgta a fülébe. Ilyen közelről megint megérezte azt az illatot, amit legutóbb és megint majdnem megrészegítette. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon az elméje, majd Chan Doo ott hagyta.
2011. szeptember 21., szerda
3. fejezet/ 2. rész
Sziasztok! :)
Itt a következő. :) Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)
3. fejezet/ 2. rész
Tőlük elég messze lakott Chan Doo. Kb. Jamesék lehettek kettejük között félúton. Nem igazán értette, hogy miért nem szeret otthon lenni a fiú. A cím alapján, egy gazdag környéken lakik. A gazdagoknak általában mindenük megvan, és el van kényeztetve a fiuk. Bár Chan Doo nagyképű, mégsem tűnik annak az átlagos kő gazdag szülőkkel rendelkező fiúnak.
Lehet, hogy jobb ötlet lett volna az iskolájához menni. Igaz, ott sokan megláthatták volna őket együtt, de most mégis azt jobban elviselné, hogy róluk pletykálnak. Kezdet inába szállni a bátorsága, már úgy volt, hogy visszafordult, amikor megtalálta a házat. Ha már idáig eljött, akkor most már becsönget, határozta el. Odament az ajtóhoz és remegő kézzel megnyomta a csengőt.
Csörömpölés, és kiabálás zajai hallatszottak ki. Először az hitte, hogy a tv, de aztán kinyílt az ajtó. Egy hosszú, barna hajú koreai lány nyitott ajtót.
- Szia! – köszönt neki.
- Szia! Gondolom te vagy Annabeth. – mosolygott lány, mintha nem hallaná a veszekedést a háta mögül.
- Öhm, igen. Én vagyok Annabeth. És te? – nyújtott kezet.
- Ó, elnézést. Chan Doo nővére vagyok. Ji Hyun. Örülök, hogy élőben is megismerhetlek. Gondolom, az öcsémet keresed.
- Igen. – válaszolta bizonytalanul Annabeth. – De… valami baj van?
- Csak a szokásos. – rántotta meg a vállát a lány. – Nem éppen a legjobbkor jöttél. De megadta a címünk? Mármint az öcsém.
- Nem, én derítettem ki. De most már kezdem bánni. – a veszekedés még mindig nem halkult. Nem értett belőle semmit, mert koreaiul mondták. De abban biztos volt, hogy az egyik Chan Doo, a másik pedig az apja lehet.
Ji Hyun kilépett az ajtón és becsukta maga után.
- Gyere! – intett neki és arrébb sétáltak egy picit, hogy nyugodtan beszélgethessenek.
- Mi folyik ott bent? – kérdezett rá Annabeth.
- Tudod a koreaiak nagy része ma már nagyon átvette az amerikai stílust. Szóval nem különösebben zavarja őket, egy olyan tánc, ahol két idegen, hát… úgy táncol, mint ti ketten tegnap.
- Igen, és?
- És van egy kisebb réteg, akiket viszont nagyon zavar és szégyelli, ha ilyet tesz a fia. Gondolom, ki találtad már mire gondolok.
- Szóval a tegnapi tánc miatt veszekednek? És hogy… hogy tudta meg az apátok? – értetlenkedett Annabeth.
- Ott volt az egyik munkatársának a fia, aki felvette és feltette a netre. Plusz még az apjának is megmutatta. Nem tudták, hogy rosszat tesznek… Egy amerikai szülő ilyenkor büszke. – sóhajtott Ji Hyun.
- Szóval miattam veszekednek. – hajtotta le a fejét Annabeth, a szeme megtelt könnyel, de megpróbálta óvatosan letörölni, hogy ne legyen feltűnő.
- Nem a te hibád. – ölelte át a lány. – Gondolkoznia kellett volna tegnap este, ő ismeri a szüleinket, csak nem érdekli. Állandóan olyan dolgokat tesz, ami nem tetszik nekik. Mindig veszekednek.
- Milyen dolgokat?
- Hát… a bulik, a tánc, a csajozás, régebben rendőrségi ügyei is voltak. De nem akar börtönbe kerülni, így abba hagyta a kocsik elkötését. – nevetett fel a nővére.
- Rendőrségi ügyek? És a tánc? De hát csapatkapitány.
- De csak titokban. Az még nem derült ki…
- Csütörtökön utazunk egy versenyre. – vetette közbe Annabeth.
- Beadott nekik valamit. – rántotta meg a vállát a nővére. – Csak annyit tudok, hogy mindenféleképpen ott lesz.
Kinyílt az ajtó és Chan Doo csörtetett ki rajta mérgesen.
- Én ugyan többet meg nem szólalok azon a… áhh… nyelven. Még, hogy szokások. Dugja fel magának őket. Utálom az egész nyavalyás bagázst. – morgolódott magában. Közben egy zsebkendőt szorított a szájára.
Majd észrevette Annabetht, és Ji Hyunt és megállt.
- Te? – kérdezte egy kis szünet után nagyra nyílt szemekkel. – Mi? Mit keresel itt?
Ji Hyun odament hozzá és mondott neki valamit koreaiul.
- Még egyszer meg nem szólalok ezen a nyelven. – válaszolta Chan Doo, de azért bólintott, Annabeth szerint ez volt a válasz a kérdésre. Majd újra mondott valamit a nővére és elment. Közelebb ment hozzá.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten a lány.
- Semmiség! – rántotta meg a vállát.
- Sajnálom! – suttogta. – Nem kellett volna idejönnöm.
- Nem, tényleg nem, de most már itt vagy. Kitől tudtad meg a címem?
- Jamestől, de azt mondtam neki, hogy tudom, miért utálsz itthon lenni. Így azt hitte nem tesz rosszat.
- Miért jöttél ide? – kérdezte idegesen.
- Megütött az apád? – az arcára akarta tenni a kezét, hogy megnézze a sebet, de Chan Doo elkapta azt.
- Miért jöttél ide? – minden egyes szót külön megnyomott a kérdésben, mert egyre feszültebb lett.
- Csak a tegnapi miatt. Szeretnék bocsánatot kérni az apám miatt.
- Nem csinált semmit. Pont jókor jött.
- Mert? – kérdezett vissza Annabeth.
- Mert megcsókoltalak volna. És azt nem kellene… Túl sokat ittam tegnap este. – mondta immár nyugodtabban Chan Doo.
- Alig ittál. – suttogta.
- Mi? Honnan tudod?
- Csak tudom. Figyeltelek.
- Hát nem jól tudod, fél öt óta ott voltam. Amikor előkészítettük a bulit, akkor is ittunk pár pohárral.
- Akkor ennyi? Be voltál rúgva? Ezzel magyarázod? Elég gyenge kifogás.
- Lehet, de igaz. Jól néztél ki tegnap este, elvetted az eszem. De csak lefektetni akartalak, egy éjszakára. Semmi több.
- És a tánc?
- Csak… előjáték. – rántotta meg a vállát ismét. – Fogadás volt! Vesztettem.
- Hogy te mekkora egy görény vagy. És én még sajnáltalak. Azt hittem, hogy barátok lehetünk, tévedtem. Nagyon is megérdemled azokat a pofonokat, amiket az apád ad. Tessék egy tőlem is!
Annabeth egy jókora pofont adott a fiúnak. Az utca végéig tudta magát tartani, de ott sírva fakadt, és rohanni kezdet hazafelé. Szóval először ismerte meg jól, csak egy volt a sok közül. Csak lefektetni akartalak, egy éjszakára. Semmi több.
Itt a következő. :) Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)
3. fejezet/ 2. rész
Tőlük elég messze lakott Chan Doo. Kb. Jamesék lehettek kettejük között félúton. Nem igazán értette, hogy miért nem szeret otthon lenni a fiú. A cím alapján, egy gazdag környéken lakik. A gazdagoknak általában mindenük megvan, és el van kényeztetve a fiuk. Bár Chan Doo nagyképű, mégsem tűnik annak az átlagos kő gazdag szülőkkel rendelkező fiúnak.
Lehet, hogy jobb ötlet lett volna az iskolájához menni. Igaz, ott sokan megláthatták volna őket együtt, de most mégis azt jobban elviselné, hogy róluk pletykálnak. Kezdet inába szállni a bátorsága, már úgy volt, hogy visszafordult, amikor megtalálta a házat. Ha már idáig eljött, akkor most már becsönget, határozta el. Odament az ajtóhoz és remegő kézzel megnyomta a csengőt.
Csörömpölés, és kiabálás zajai hallatszottak ki. Először az hitte, hogy a tv, de aztán kinyílt az ajtó. Egy hosszú, barna hajú koreai lány nyitott ajtót.
- Szia! – köszönt neki.
- Szia! Gondolom te vagy Annabeth. – mosolygott lány, mintha nem hallaná a veszekedést a háta mögül.
- Öhm, igen. Én vagyok Annabeth. És te? – nyújtott kezet.
- Ó, elnézést. Chan Doo nővére vagyok. Ji Hyun. Örülök, hogy élőben is megismerhetlek. Gondolom, az öcsémet keresed.
- Igen. – válaszolta bizonytalanul Annabeth. – De… valami baj van?
- Csak a szokásos. – rántotta meg a vállát a lány. – Nem éppen a legjobbkor jöttél. De megadta a címünk? Mármint az öcsém.
- Nem, én derítettem ki. De most már kezdem bánni. – a veszekedés még mindig nem halkult. Nem értett belőle semmit, mert koreaiul mondták. De abban biztos volt, hogy az egyik Chan Doo, a másik pedig az apja lehet.
Ji Hyun kilépett az ajtón és becsukta maga után.
- Gyere! – intett neki és arrébb sétáltak egy picit, hogy nyugodtan beszélgethessenek.
- Mi folyik ott bent? – kérdezett rá Annabeth.
- Tudod a koreaiak nagy része ma már nagyon átvette az amerikai stílust. Szóval nem különösebben zavarja őket, egy olyan tánc, ahol két idegen, hát… úgy táncol, mint ti ketten tegnap.
- Igen, és?
- És van egy kisebb réteg, akiket viszont nagyon zavar és szégyelli, ha ilyet tesz a fia. Gondolom, ki találtad már mire gondolok.
- Szóval a tegnapi tánc miatt veszekednek? És hogy… hogy tudta meg az apátok? – értetlenkedett Annabeth.
- Ott volt az egyik munkatársának a fia, aki felvette és feltette a netre. Plusz még az apjának is megmutatta. Nem tudták, hogy rosszat tesznek… Egy amerikai szülő ilyenkor büszke. – sóhajtott Ji Hyun.
- Szóval miattam veszekednek. – hajtotta le a fejét Annabeth, a szeme megtelt könnyel, de megpróbálta óvatosan letörölni, hogy ne legyen feltűnő.
- Nem a te hibád. – ölelte át a lány. – Gondolkoznia kellett volna tegnap este, ő ismeri a szüleinket, csak nem érdekli. Állandóan olyan dolgokat tesz, ami nem tetszik nekik. Mindig veszekednek.
- Milyen dolgokat?
- Hát… a bulik, a tánc, a csajozás, régebben rendőrségi ügyei is voltak. De nem akar börtönbe kerülni, így abba hagyta a kocsik elkötését. – nevetett fel a nővére.
- Rendőrségi ügyek? És a tánc? De hát csapatkapitány.
- De csak titokban. Az még nem derült ki…
- Csütörtökön utazunk egy versenyre. – vetette közbe Annabeth.
- Beadott nekik valamit. – rántotta meg a vállát a nővére. – Csak annyit tudok, hogy mindenféleképpen ott lesz.
Kinyílt az ajtó és Chan Doo csörtetett ki rajta mérgesen.
- Én ugyan többet meg nem szólalok azon a… áhh… nyelven. Még, hogy szokások. Dugja fel magának őket. Utálom az egész nyavalyás bagázst. – morgolódott magában. Közben egy zsebkendőt szorított a szájára.
Majd észrevette Annabetht, és Ji Hyunt és megállt.
- Te? – kérdezte egy kis szünet után nagyra nyílt szemekkel. – Mi? Mit keresel itt?
Ji Hyun odament hozzá és mondott neki valamit koreaiul.
- Még egyszer meg nem szólalok ezen a nyelven. – válaszolta Chan Doo, de azért bólintott, Annabeth szerint ez volt a válasz a kérdésre. Majd újra mondott valamit a nővére és elment. Közelebb ment hozzá.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten a lány.
- Semmiség! – rántotta meg a vállát.
- Sajnálom! – suttogta. – Nem kellett volna idejönnöm.
- Nem, tényleg nem, de most már itt vagy. Kitől tudtad meg a címem?
- Jamestől, de azt mondtam neki, hogy tudom, miért utálsz itthon lenni. Így azt hitte nem tesz rosszat.
- Miért jöttél ide? – kérdezte idegesen.
- Megütött az apád? – az arcára akarta tenni a kezét, hogy megnézze a sebet, de Chan Doo elkapta azt.
- Miért jöttél ide? – minden egyes szót külön megnyomott a kérdésben, mert egyre feszültebb lett.
- Csak a tegnapi miatt. Szeretnék bocsánatot kérni az apám miatt.
- Nem csinált semmit. Pont jókor jött.
- Mert? – kérdezett vissza Annabeth.
- Mert megcsókoltalak volna. És azt nem kellene… Túl sokat ittam tegnap este. – mondta immár nyugodtabban Chan Doo.
- Alig ittál. – suttogta.
- Mi? Honnan tudod?
- Csak tudom. Figyeltelek.
- Hát nem jól tudod, fél öt óta ott voltam. Amikor előkészítettük a bulit, akkor is ittunk pár pohárral.
- Akkor ennyi? Be voltál rúgva? Ezzel magyarázod? Elég gyenge kifogás.
- Lehet, de igaz. Jól néztél ki tegnap este, elvetted az eszem. De csak lefektetni akartalak, egy éjszakára. Semmi több.
- És a tánc?
- Csak… előjáték. – rántotta meg a vállát ismét. – Fogadás volt! Vesztettem.
- Hogy te mekkora egy görény vagy. És én még sajnáltalak. Azt hittem, hogy barátok lehetünk, tévedtem. Nagyon is megérdemled azokat a pofonokat, amiket az apád ad. Tessék egy tőlem is!
Annabeth egy jókora pofont adott a fiúnak. Az utca végéig tudta magát tartani, de ott sírva fakadt, és rohanni kezdet hazafelé. Szóval először ismerte meg jól, csak egy volt a sok közül. Csak lefektetni akartalak, egy éjszakára. Semmi több.
2011. szeptember 18., vasárnap
3. fejezet/ 1.rész
Sziasztok! :)
Itt a következő. Jó olvasást hozzá!
Puszi! :)
3. fejezet/ 1. rész
Amikor beérte nem szólt semmit, csak mellette sétált és mosolygott.
- Mi az? – kérdezte Annabeth.
- Semmi, csak eszembe jutott a táncunk.
- És mi benne olyan megmosolyogtató?
- Csak még sosem éreztem magam ilyen jól táncközben.
Annabethnek be kellett vallani magának, hogy még ő sem. De ezt biztos, hogy nem fogja elmondani neki, így is túl nagy egóval rendelkezett.
- És most?
- Most, ha nem bánod hazakísérlek. Eléggé késő van már, nehogy bajod essen.
- Ó szóval féltesz? – kérdezet rá huncut mosollyal Annabeth.
- Én? Dehogy. – rázta meg a fejét a fiú. – De ott kell lenned a versenyen vagy tényleg könnyű lesz győznünk.
- Nem gondolod, hogy kicsit nagyképű vagy?
- Ó, nem gondolod, hogy egy kicsit kritikusabb vagy a kelleténél? Megszoksz vagy megszöksz!
- Én próbáltam megszökni, de valaki mindig utánam jött. – sandított Chan Doora.
- Lehetetlen egy alak lehet… - sóhajtott fel mellette a srác.
- Hát az, eléggé. – nevettek mindketten.
- Még mindig tartod magad, a nekünk ellenségeknek kell lenni elvhez? – kérdezte, amikor befordultak azon a sarkon, ahol legutóbb összevesztek.
- Még sosem voltam jóba egy ellenséges csapat kapitányával sem.
- Rendben, akkor hazakísérlek, aztán elhúzok.
- Ne, - kiáltott fel kicsit erősebben a kelleténél - ne menj el. – fogta vissza a hangját. - Maradj még! - Annabeth Chan Doora nézett, aki huncutul mosolygott. Ekkor eset le neki mit mondott. Ne, ne menj el. Maradj még. Akár egy meghívás éjszakára. - úgy értem…
- Nyugi! – fogta meg végül a kezét. – Nem mondom, hogy nem gondoltam semmi rosszra, de tudom, hogy nem úgy értetted. De megkedveltél! – tette hozzá és megpöckölte Annabeth orrát.
- Nem igaz!
- Ó, dehogy nem igaz. – elérték Annabethék házát, megálltak előtte és folytatták a beszélgetést.
- Nem igaz, nem szoktam felfújt hólyagokat megkedvelni, csak… csak nem akartalak megbántani. Ennyi, semmi több.
- Szóval felfújt hólyag vagyok? – lépett közelebb a fiú.
- Ühüm! – bólintott Annabeth, nem mert beszélni, mert egyre szaporábban vert a szíve. Félt, hogy elcsuklana a hangja.
- Hát így állunk. – suttogta a fiú. Annabeth orrát betöltötte Chan Doo arcszeszének részegítő illata. – Gyönyörű a szemed. – suttogta komolyabban. Annabeth arcára tette a kezét, kisimítva hajtincset.
Előrehajolt lassan, óvatosan, mintha időt adna neki, hogy megállítsa, de a lány nem tudta mit tegyen.
- Szólj, ha abbahagyjam. – lágyan megérintette az állát. Már majdnem megcsókolta, amikor valaki megköszörülte mellettük a torkát. Mindketten arra néztek, kb. 2 méterre tőlük ott állt az apja az ajtóban.
- Apa! – suttogta Annabeth.
- Jó estét Mr. Smith! – köszönt oda Chan Doo feszengve.
- Csak nem megzavartam valamit? – kérdezte vigyorogva a féltő apuka.
- Ízé… én akkor megyek, most már nem lesz bajod… Majd találkozzunk! – végül egy gyors puszit adott Annabeth arcára. – Viszontlátásra Mr. Smith!
Annabeth még egy pár pillanatig megkövülten nézett utána, majd beindult az apja hívására.
Most jól leégett Chan Doo előtt. Őt még megvárják a szülei, sőt, mint ez látható is volt árgus szemmel figyelik, hogy mikor jön haza és mikor akarja egy fiú megcsókolni. Megcsókolni! Chan Doo meg akarta csókolni. Ez olyan hihetetlen volt számára, mint az, hogy ő nem akart elhúzódni. Miket gondol? Persze, hogy el akart csak meglepődött. Beszélte meg magával, igen, ez történt meglepődött. Nyugtázva magában a dolgot elindult felfelé.
- Ki volt ez a fiú? – szólt utána az apja.
- Csak egy haver, semmi több. – fordult vissza a lépcsőről Annabeth.
- Értem, boldogok lehetnek a fiú „haverjaid” ha így köszönsz el tőlük. – idézőjelet mutatva a levegőben. – Az ölelés ma már nem „menő”? - szintén jelezve.
- Ne dramatizáld túl, lécci. Csak hazakísért. Felmentem lefeküdni holnap suli. Jó éjt!
- Jó éjt, kicsim.
Azzal ott hagyta az értetlen apját. Ledobta a ruháit, belebújt a pizsamájába, majd elment lefeküdni. Háromnegyed kettő, van öt órája aludni. Holnap hulla lesz az iskolában.
Hiába volt fáradt, mégsem tudott aludni. Szinte egész este forgolódott és azon gondolkozott, hogy tényleg meg akart-e csókolni, vagy csak szívatta. Ha az utóbbi, akkor kétszeresen is leégett, mert nem tett ellene semmit. Ami jóformán egy beismerés, hogy belebolondult. De ez nem igaz, csak meglepődött. Meglepődött! Csak meglepődött!
Olyan sokáig győzködte magát, hogy már lassan el is hitte.
Másnap reggel karikás szemekkel ébredt. Gyorsan letusolt és jó sok alapozót kent az arcára. Felvett egy fekete farmert, egy szürke hosszú ujjú pólót, szürke pulcsit. Ma sem volt kedve küszködni a hajvasalással, így gyorsan kifésülte.
- Egy kicsit még hullámos, de összefogva annyira nem látszik. – mondta a tükörképének.
Lement evett pár falat pirítóst, majd elindult az iskolába. Úgy volt vele, ha már a hajvasalással nem törődött, akkor legalább nem fogja a nyakát törni rohanás közben. Jó félórával a suli kezdés előtt elindult.
Lassan ment, így háromnegyed is lett mire beért. Kocsival 3 perc, neki pedig gyalog csiga tempóban negyed óra. Jó lassan jött. Állapította meg magában.
Végül az egész délelőttje egy rémálom lett. Aki nem volt ott a bulin és nem látta a táncot, már megkapta a mobiljára valaki szerencséstől, aki az első sorból nézhette. Így mindenki erről beszélt. Összesúgtak a háta mögött, némelyek összeszedtek egy kis erőt és esetleg be is szóltak neki, hogy a konkurenciával összejönni nem szép dolog. Megint mások gratuláltak az új kapcsolatához.
Ebédig bírta, akkor aztán betelt a pohár. Felállt az asztalra és elkiáltotta magát.
- Figyeljen ide mindenki! Az a video, amit mindenki látott már, igaz. Tényleg táncoltam Chan Dooval. Na és? Csak egy tánc volt. Ettől még nem járunk együtt. Szóval kopjatok le a témáról.
Azzal leugrott az asztalról és a barátnői körében folytatta az ebédet. Már elindult felé az menzás néni, de most visszafordult.
Eszébe jutott, hogy elkérhetné Chan Doo számát vagy címét Jamestől, hogy a tegnap történtekért, az apjáért bocsánatot kérhessen. Meg persze, azt sem köszönte még meg neki, hogy hazakísérte. Ezt legjobb lesz személyesen, döntötte el.
Jamest kezdte kutatni a szemével. Hátha meglátja valahol a fiút. Percekig keresgélt mire megtalálta. Egy csapat srác között ült az ebédlő másik végében és ásítozott, ahogy azoknak a nagy része, akik a tegnapi bulira hivatalosak voltak.
Felállt az asztaltól, és odasétált a fiúkhoz.
- Sziasztok! – köszönt Annabeth. – James, beszélhetnénk?
- Ő… persze, hogyne.
Álmosan követte Annabethet az egyik folyosóra, ahol most nem volt senki.
- Bocsi, hogy kirángattalak, de pont most tartottam előadást arról, hogy én és Chan Doo… szóval, hogy nincs köztünk semmi. Most pedig pont róla akarok veled beszélni.
- Nem gáz, hogy kihívtál. Mondjad, mit szeretnél?
- Nem tudod véletlenül a címét?
- De véletlenül tudom. Miért is kellene? – húzta fel a fiú a szemöldökét kíváncsian. – Nem azt mondtad, hogy nincs köztetek semmi?
- Nincs is. – kérte ki magának Annabeth. – Miért hazudnék? Csak valami fontosról szeretnék vele beszélni.
- Telefon?
- Személyesen. Kérlek! – elővette a kiskutyaszemeit és úgy nézett fel a srác.
- Engem kinyír, ha odamész.
- Egybe vág ez azzal, hogy utál otthon lenni? – kérdezte Annabeth még mindig a lehető legártatlanabb képpel nézett a srácra.
- Elmondta? – lepődött meg. Azt végül is igen, hogy utál otthon lenni. – gondolkodott, majd végül bólintott.
- Hááát jó! – elővett egy cetlit és lekörmölte rá a címet. Annabethnek eltartott pár pillanatig, míg megfejtette a fiú macskakaparását.
- Köszönöm! – ölelte meg Jamest. – De, ha ez lehetséges csúnyábban írsz, mint mikor együtt voltunk. – nevetett.
- Hé, fáradt vagyok. – lökte meg óvatosan a lányt.
Annabeth elbúcsúzott tőle, majd elindult az utolsó órájára.
Alig várta már, hogy vége legyen a biosznak. Nem is figyelt oda, pedig a tanár éppen a békák belsőségeit ecsetelte. Úgy hogy nagyon gusztusos volt a téma, így ebéd után. Az egyik lány ki is szaladt a wc-re az óra felénél.
Nem különösebben érdekelte most a lány sorsa, máskor aggódott volna, talán még ki is kéredzkedett volna megnézni jól van-e, de most csak a délutánon kattogott az agya.
Végül az utolsó percekre egyben, bár kissé zölden visszatért a lány.
Itt a következő. Jó olvasást hozzá!
Puszi! :)
3. fejezet/ 1. rész
Amikor beérte nem szólt semmit, csak mellette sétált és mosolygott.
- Mi az? – kérdezte Annabeth.
- Semmi, csak eszembe jutott a táncunk.
- És mi benne olyan megmosolyogtató?
- Csak még sosem éreztem magam ilyen jól táncközben.
Annabethnek be kellett vallani magának, hogy még ő sem. De ezt biztos, hogy nem fogja elmondani neki, így is túl nagy egóval rendelkezett.
- És most?
- Most, ha nem bánod hazakísérlek. Eléggé késő van már, nehogy bajod essen.
- Ó szóval féltesz? – kérdezet rá huncut mosollyal Annabeth.
- Én? Dehogy. – rázta meg a fejét a fiú. – De ott kell lenned a versenyen vagy tényleg könnyű lesz győznünk.
- Nem gondolod, hogy kicsit nagyképű vagy?
- Ó, nem gondolod, hogy egy kicsit kritikusabb vagy a kelleténél? Megszoksz vagy megszöksz!
- Én próbáltam megszökni, de valaki mindig utánam jött. – sandított Chan Doora.
- Lehetetlen egy alak lehet… - sóhajtott fel mellette a srác.
- Hát az, eléggé. – nevettek mindketten.
- Még mindig tartod magad, a nekünk ellenségeknek kell lenni elvhez? – kérdezte, amikor befordultak azon a sarkon, ahol legutóbb összevesztek.
- Még sosem voltam jóba egy ellenséges csapat kapitányával sem.
- Rendben, akkor hazakísérlek, aztán elhúzok.
- Ne, - kiáltott fel kicsit erősebben a kelleténél - ne menj el. – fogta vissza a hangját. - Maradj még! - Annabeth Chan Doora nézett, aki huncutul mosolygott. Ekkor eset le neki mit mondott. Ne, ne menj el. Maradj még. Akár egy meghívás éjszakára. - úgy értem…
- Nyugi! – fogta meg végül a kezét. – Nem mondom, hogy nem gondoltam semmi rosszra, de tudom, hogy nem úgy értetted. De megkedveltél! – tette hozzá és megpöckölte Annabeth orrát.
- Nem igaz!
- Ó, dehogy nem igaz. – elérték Annabethék házát, megálltak előtte és folytatták a beszélgetést.
- Nem igaz, nem szoktam felfújt hólyagokat megkedvelni, csak… csak nem akartalak megbántani. Ennyi, semmi több.
- Szóval felfújt hólyag vagyok? – lépett közelebb a fiú.
- Ühüm! – bólintott Annabeth, nem mert beszélni, mert egyre szaporábban vert a szíve. Félt, hogy elcsuklana a hangja.
- Hát így állunk. – suttogta a fiú. Annabeth orrát betöltötte Chan Doo arcszeszének részegítő illata. – Gyönyörű a szemed. – suttogta komolyabban. Annabeth arcára tette a kezét, kisimítva hajtincset.
Előrehajolt lassan, óvatosan, mintha időt adna neki, hogy megállítsa, de a lány nem tudta mit tegyen.
- Szólj, ha abbahagyjam. – lágyan megérintette az állát. Már majdnem megcsókolta, amikor valaki megköszörülte mellettük a torkát. Mindketten arra néztek, kb. 2 méterre tőlük ott állt az apja az ajtóban.
- Apa! – suttogta Annabeth.
- Jó estét Mr. Smith! – köszönt oda Chan Doo feszengve.
- Csak nem megzavartam valamit? – kérdezte vigyorogva a féltő apuka.
- Ízé… én akkor megyek, most már nem lesz bajod… Majd találkozzunk! – végül egy gyors puszit adott Annabeth arcára. – Viszontlátásra Mr. Smith!
Annabeth még egy pár pillanatig megkövülten nézett utána, majd beindult az apja hívására.
Most jól leégett Chan Doo előtt. Őt még megvárják a szülei, sőt, mint ez látható is volt árgus szemmel figyelik, hogy mikor jön haza és mikor akarja egy fiú megcsókolni. Megcsókolni! Chan Doo meg akarta csókolni. Ez olyan hihetetlen volt számára, mint az, hogy ő nem akart elhúzódni. Miket gondol? Persze, hogy el akart csak meglepődött. Beszélte meg magával, igen, ez történt meglepődött. Nyugtázva magában a dolgot elindult felfelé.
- Ki volt ez a fiú? – szólt utána az apja.
- Csak egy haver, semmi több. – fordult vissza a lépcsőről Annabeth.
- Értem, boldogok lehetnek a fiú „haverjaid” ha így köszönsz el tőlük. – idézőjelet mutatva a levegőben. – Az ölelés ma már nem „menő”? - szintén jelezve.
- Ne dramatizáld túl, lécci. Csak hazakísért. Felmentem lefeküdni holnap suli. Jó éjt!
- Jó éjt, kicsim.
Azzal ott hagyta az értetlen apját. Ledobta a ruháit, belebújt a pizsamájába, majd elment lefeküdni. Háromnegyed kettő, van öt órája aludni. Holnap hulla lesz az iskolában.
Hiába volt fáradt, mégsem tudott aludni. Szinte egész este forgolódott és azon gondolkozott, hogy tényleg meg akart-e csókolni, vagy csak szívatta. Ha az utóbbi, akkor kétszeresen is leégett, mert nem tett ellene semmit. Ami jóformán egy beismerés, hogy belebolondult. De ez nem igaz, csak meglepődött. Meglepődött! Csak meglepődött!
Olyan sokáig győzködte magát, hogy már lassan el is hitte.
Másnap reggel karikás szemekkel ébredt. Gyorsan letusolt és jó sok alapozót kent az arcára. Felvett egy fekete farmert, egy szürke hosszú ujjú pólót, szürke pulcsit. Ma sem volt kedve küszködni a hajvasalással, így gyorsan kifésülte.
- Egy kicsit még hullámos, de összefogva annyira nem látszik. – mondta a tükörképének.
Lement evett pár falat pirítóst, majd elindult az iskolába. Úgy volt vele, ha már a hajvasalással nem törődött, akkor legalább nem fogja a nyakát törni rohanás közben. Jó félórával a suli kezdés előtt elindult.
Lassan ment, így háromnegyed is lett mire beért. Kocsival 3 perc, neki pedig gyalog csiga tempóban negyed óra. Jó lassan jött. Állapította meg magában.
Végül az egész délelőttje egy rémálom lett. Aki nem volt ott a bulin és nem látta a táncot, már megkapta a mobiljára valaki szerencséstől, aki az első sorból nézhette. Így mindenki erről beszélt. Összesúgtak a háta mögött, némelyek összeszedtek egy kis erőt és esetleg be is szóltak neki, hogy a konkurenciával összejönni nem szép dolog. Megint mások gratuláltak az új kapcsolatához.
Ebédig bírta, akkor aztán betelt a pohár. Felállt az asztalra és elkiáltotta magát.
- Figyeljen ide mindenki! Az a video, amit mindenki látott már, igaz. Tényleg táncoltam Chan Dooval. Na és? Csak egy tánc volt. Ettől még nem járunk együtt. Szóval kopjatok le a témáról.
Azzal leugrott az asztalról és a barátnői körében folytatta az ebédet. Már elindult felé az menzás néni, de most visszafordult.
Eszébe jutott, hogy elkérhetné Chan Doo számát vagy címét Jamestől, hogy a tegnap történtekért, az apjáért bocsánatot kérhessen. Meg persze, azt sem köszönte még meg neki, hogy hazakísérte. Ezt legjobb lesz személyesen, döntötte el.
Jamest kezdte kutatni a szemével. Hátha meglátja valahol a fiút. Percekig keresgélt mire megtalálta. Egy csapat srác között ült az ebédlő másik végében és ásítozott, ahogy azoknak a nagy része, akik a tegnapi bulira hivatalosak voltak.
Felállt az asztaltól, és odasétált a fiúkhoz.
- Sziasztok! – köszönt Annabeth. – James, beszélhetnénk?
- Ő… persze, hogyne.
Álmosan követte Annabethet az egyik folyosóra, ahol most nem volt senki.
- Bocsi, hogy kirángattalak, de pont most tartottam előadást arról, hogy én és Chan Doo… szóval, hogy nincs köztünk semmi. Most pedig pont róla akarok veled beszélni.
- Nem gáz, hogy kihívtál. Mondjad, mit szeretnél?
- Nem tudod véletlenül a címét?
- De véletlenül tudom. Miért is kellene? – húzta fel a fiú a szemöldökét kíváncsian. – Nem azt mondtad, hogy nincs köztetek semmi?
- Nincs is. – kérte ki magának Annabeth. – Miért hazudnék? Csak valami fontosról szeretnék vele beszélni.
- Telefon?
- Személyesen. Kérlek! – elővette a kiskutyaszemeit és úgy nézett fel a srác.
- Engem kinyír, ha odamész.
- Egybe vág ez azzal, hogy utál otthon lenni? – kérdezte Annabeth még mindig a lehető legártatlanabb képpel nézett a srácra.
- Elmondta? – lepődött meg. Azt végül is igen, hogy utál otthon lenni. – gondolkodott, majd végül bólintott.
- Hááát jó! – elővett egy cetlit és lekörmölte rá a címet. Annabethnek eltartott pár pillanatig, míg megfejtette a fiú macskakaparását.
- Köszönöm! – ölelte meg Jamest. – De, ha ez lehetséges csúnyábban írsz, mint mikor együtt voltunk. – nevetett.
- Hé, fáradt vagyok. – lökte meg óvatosan a lányt.
Annabeth elbúcsúzott tőle, majd elindult az utolsó órájára.
Alig várta már, hogy vége legyen a biosznak. Nem is figyelt oda, pedig a tanár éppen a békák belsőségeit ecsetelte. Úgy hogy nagyon gusztusos volt a téma, így ebéd után. Az egyik lány ki is szaladt a wc-re az óra felénél.
Nem különösebben érdekelte most a lány sorsa, máskor aggódott volna, talán még ki is kéredzkedett volna megnézni jól van-e, de most csak a délutánon kattogott az agya.
Végül az utolsó percekre egyben, bár kissé zölden visszatért a lány.
2011. szeptember 13., kedd
2. fejezet/ 2. rész
Sziasztok! :)
Itt a fejezet. A következőt csak hétvégén hozom. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
2. fejezet/ 2. rész
Mikor odaért a bulira, lerakta a kabátját, majd elkezdte keresni Jamest. Megtalálta, de olyasvalakinek a társaságában, akivel nem váltak el legutóbb szépen. De a fiú is kiszúrta és intett neki, hogy menjen oda. Így kénytelen-kelletlen, de megjátszott boldogsággal, mosolyogva átverekedte magát a tömegen.
Chan Doo ült az egyik bárszéken, James mellette állt és brandyt kortyolgatott. Dakota Fell, a rózsaszínbe öltözött Barbie baba ölelgette táncpartnerét. Aki folyamatosan próbált megszabadulni a nehezékétől.
- Sziasztok! – köszönt Annabeth, amint odaért. Megölelte az ünnepeltet és még egyszer gratulált neki.
- Azt hittem már nem is jössz. – mondta neki a fiú.
- Hogy is hagyhattam volna ki? Ez a látvány minden pénzt megér. – mutatott a bosszús képű Chan Doo-ra, aki végül már nem bírta tovább és elküldte a lányt. Dakota sértetten próbált eljutni a női mosdóba. Csak egy csöppet rúgott be.
- Óh, na végre! – sóhajtott fel Chan Doo és a fejébe húzta a kalapját.
- Én most megyek, kicsit körbejárok. – mondta James. – Itt hagyhatlak vele? – suttogta Annabeth fülébe.
- Ne féltsd te csak engem. Megoldom. – mosolygott a magas srácra, majd leült Chan Doo mellé a pulthoz.
- Mit iszol Annabeth? – kérdezte a csapos.
- Egy mojito-t kérek. – mondta neki mosolyogva. – Kevés jéggel, és sok limemal, köszi.
- Mojito-t? – nézett rá Chan Doo.
- Nem tetszik? – keresztbe tett kézzel és lábbal fordult felé. Ami nem volt jó ötlet, mert felhívta a fiú figyelmét a ruhájára. Tüzetesen végig mérte, de legfőképpen a combját nézte meg magának.
- De tetszik! Nagyon is tetszik. – fordult vissza pulthoz egy féloldalas mosoly és egy kacsintás kíséretében beleivott a poharába.
- Bunkó! – morogta a bajsza alatt Annabeth. Chan Doo meghallotta, de csak újra elmosolyodott.
- Tudsz ebben a cuccban táncolni? – bökött a szoknya felé a fejével.
- Köszönöm! – mondta a csaposnak, aki elé rakta a poharat. Elővette a tárcáját, hogy fizessen és otthagyja Chan Doo-t. De a fiú megelőzte pontosan annyit tett le az asztalra amennyibe a koktél került.
- A vendégem vagy. – mondta mosolyogva
- Kösz! – válaszolta Annabeth fagyosan. – De fizess inkább az oldalbordádnak párat. Ha persze még nem ájult bele a wc-be.
- Szóval?
- Mi szóval?
- Tudsz benne táncolni vagy sem?
- Persze! Persze, hogy tudok. De miért? – mondta Annabeth miután belekortyolt az italába.
- Akkor idd meg gyorsan! – azzal felugrott mellőle. Megpördült, és letette a pultra a kalapját.
- Mi van? Táncolni akarsz? – pislogott meglepetten Annabeth.
- Nem drágám, elvenni feleségül. – gúnyolódott vele amaz. – Ne légy nyuszi.
- Nem vagyok nyuszi! – csattant fel.
- Akkor bizonyítsd! – vigyorgott Chan Doo, tudta, hogy nyert ügye van, most már táncolni fog vele.
Elfogadta hát a felé nyújtott kezet, ami nyomban a tulajdonosához rántotta. Ekkor figyelt csak fel a számra Annabeth, latin volt. És a fiú sem szórakozott, olyan közel rántotta magához, hogy majd nem összeért az orruk. Bevezette őt a táncparkettre.
A tömeg szétnyílt előttük, mindenki őket nézte.
Annabeth teljesen megfeledkezett a körülöttük lévő emberekről. Csak a táncra figyelt. Meg volt elégedve a párjával. Ügyesen vezette őt a parketten. Szinte felette suhantak.
Salsa mozdulatokkal varázsolták el a közönséget. Megkerülték egymást, közben Annabeth meg is pördült. A fiú megragadta a kezét és magához húzta. Végigsimított Chan Doo arcán, majd az újra kiengedte a karjaiból.
Annabeth hátrahajolt, majd azonnal megforgatta, és felemelte a földről és együtt pörültek meg. A lány kitárta a karját, majd visszacsúsztatta a kezeibe, és még lentebb egészen a földre.
Annabeth végig húzta a kezét a fiú testén, majd az megragadta és a karjaiba rántotta. Fordultak párat, tettek pár salsa alaplépést.
Aztán kipörgette magától, majd vissza. A csípőjére tette a kezét és lefelé riszáltak, majd Annabeth visszafordult felé, felhúzta a ballábát Chan Doo oldalán. A fiú megragadta a combját és hátradöntötte, végig húzta a kezét óvatosan a testén, majd visszahúzta magához. Felemelték a kezüket a levegőben összekulcsolták, majd még egyszer hátrahajolt Annabeth. És vége lett a számnak.
Megint olyan közel kerültek egymáshoz, hogy csak pár centire volt egymástól az arcuk. Mindenki tapsviharban tört ki. Ők pedig egymás előtt álltak még mindig és lihegtek.
- Annabeth, Chan Doo ez gyönyörű volt. – jött oda James gratulálni. Kezében tartotta Chan Doo kalapját is. – És ezt csak rögtönöztétek igaz?
Végre elengedték egymást és a fiú felé fordultak.
- Igen. Rögtönzés volt. – nevetett Chan Doo.
- Nem volt nagy szám. – tette hozzá Annabeth. Közelített az egyik csapattársa, és egyben barátnője Linda is.
- Úh! Annabeth gyönyörű vagy. Csak úgy szikrázott köztetek a levegő. Úgy mozogtok együtt, mintha mindig is ezt csináltátok volna. Egészen meleg lett itt. – nevetett a lány. Nem vette észre, hogy a beszédével mind a hármukat zavarba hozta. – Belőled biztosan profi táncos lesz. – lelkendezett tovább.
Profi táncos. Igen, Annabeth az akart lenni. De most, hogy ezt más is említi, főleg a betegsége kezelése miatt. Pánikba esett.
- Bocsássatok meg! Friss levegőre van szükségem. – mondta azzal kirohant. Tudomást sem vett az emberekről, akik gratulálni akartak. A dzsekijét sem vette fel, csak ki akart jutni.
Kirontott az ajtón, majdnem fellökve egy lányt. Bocsánatot kért és már ment is tovább.
A diszkó mellett leült az út padkára. A fejét a térdére hajtotta és csak a lélegzésére próbált figyelni. Rettentően hideg volt egy szál koktél ruhához, de most nem zavarta. Csak azon járt az esze, amit Linda mondott. „Úgy mozogtok együtt, mintha mindig is ezt csináltátok volna.” „Belőled biztosan profi táncos lesz.”
Ez a két mondat kiütötte a biztosítékot Annabethnél. Még mindig a térdét fogta, de most felnézett az égre. Valamit a vállára terítettek. A puha, más valaki testétől meleg anyag jól esett a hideg bőrének. Majd le is ültek mellé a padkára.
- Miért jöttél utánam? – kérdezte.
- Féltem, hogy megfázol. – felelte Chan Doo. – Köszö… Hagyjuk!
Annabeth jobban magára húzta a fekete zakót, és hálásan nézett a fiúra. De ő a távolba meredt.
- Min gondolkozol?
- Semmin nem érdekes. – egy ideig csendben ültek, majd a lány törte meg a csendet.
- Menjünk vissza!
- Rendben! – állt fel Chan Doo, majd felsegítette Annabeth-et is.
- Köszönöm a zakót. – le akarta venni, de a fiú megállította.
- Hagyd fenn! Tánc közben… lejött az alapozó… a kezedről. Hacsak nem akarod, hogy mindenki megtudja és találgatni kezdjen, akkor… - zavarba jött, Annabeth még sosem látta zavarban, de hálás volt neki.
- Miért segítesz? Nem érdemlem meg. Mindig elutasító vagyok veled, te meg…
- Figyelj! Nincs most kedvem egy önostorozó lányhoz. Csak menjünk vissza, rendben? – Annabeth bólintott és elindult befelé, Chan Doo pedig követte.
A buli további részében nem nagyon szóltak egymáshoz. Annabeth inkább Jamesszel törődött és Lindával és a többi lánnyal beszélgetett. Chan Doo pedig kikezdett minden lánnyal. Viszont, amikor a fiú nem figyelt, ő is jobban megnézte magának. Eddig nem is figyelt az öltözékére, ami egy fekete farmerből, egy szürke ingből, egy fekete mellényből, a fekete zakóból, amit most ő viselt és egy pár fekete tornacsukából állt. Nem nézett ki rosszul. A szürke kalapja most is a fejébe volt húzva, és így ült le Annabeth mellé a bárszékre.
Észrevette, hogy a fiú nem sok alkoholt ivott az éjszaka, mindig volt nála pohár, de nagyrészt ugyanaz. 3 maximum 4 pohárkával ihatott. Egyre kevesebben voltak a diszkóban, hajnali egy volt már majdnem. El kezdtek haza szállingózni, mert másnap mégis csak iskola. Annabethnek holnap kell utoljára bemenni. Csütörtökön indulnak, a szerdát pedig megkapták a készülődésre. Gondolt már rá, hogy ő is haza megy. De valami miatt mindig meggondolta magát.
Aztán végül egy után tíz perccel elment a dzsekijéért, majd elköszönt Jamestől, Chan Doonak pedig visszaadta a zakóját.
- Én is megyek, most már haver. Ha nem bánod. Van még egy kis dolgom. Szevasztok! – köszönt el Chan Doo is Jamestől és a többiektől. Majd ő is kiindult és a lány után futott.
Itt a fejezet. A következőt csak hétvégén hozom. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
2. fejezet/ 2. rész
Mikor odaért a bulira, lerakta a kabátját, majd elkezdte keresni Jamest. Megtalálta, de olyasvalakinek a társaságában, akivel nem váltak el legutóbb szépen. De a fiú is kiszúrta és intett neki, hogy menjen oda. Így kénytelen-kelletlen, de megjátszott boldogsággal, mosolyogva átverekedte magát a tömegen.
Chan Doo ült az egyik bárszéken, James mellette állt és brandyt kortyolgatott. Dakota Fell, a rózsaszínbe öltözött Barbie baba ölelgette táncpartnerét. Aki folyamatosan próbált megszabadulni a nehezékétől.
- Sziasztok! – köszönt Annabeth, amint odaért. Megölelte az ünnepeltet és még egyszer gratulált neki.
- Azt hittem már nem is jössz. – mondta neki a fiú.
- Hogy is hagyhattam volna ki? Ez a látvány minden pénzt megér. – mutatott a bosszús képű Chan Doo-ra, aki végül már nem bírta tovább és elküldte a lányt. Dakota sértetten próbált eljutni a női mosdóba. Csak egy csöppet rúgott be.
- Óh, na végre! – sóhajtott fel Chan Doo és a fejébe húzta a kalapját.
- Én most megyek, kicsit körbejárok. – mondta James. – Itt hagyhatlak vele? – suttogta Annabeth fülébe.
- Ne féltsd te csak engem. Megoldom. – mosolygott a magas srácra, majd leült Chan Doo mellé a pulthoz.
- Mit iszol Annabeth? – kérdezte a csapos.
- Egy mojito-t kérek. – mondta neki mosolyogva. – Kevés jéggel, és sok limemal, köszi.
- Mojito-t? – nézett rá Chan Doo.
- Nem tetszik? – keresztbe tett kézzel és lábbal fordult felé. Ami nem volt jó ötlet, mert felhívta a fiú figyelmét a ruhájára. Tüzetesen végig mérte, de legfőképpen a combját nézte meg magának.
- De tetszik! Nagyon is tetszik. – fordult vissza pulthoz egy féloldalas mosoly és egy kacsintás kíséretében beleivott a poharába.
- Bunkó! – morogta a bajsza alatt Annabeth. Chan Doo meghallotta, de csak újra elmosolyodott.
- Tudsz ebben a cuccban táncolni? – bökött a szoknya felé a fejével.
- Köszönöm! – mondta a csaposnak, aki elé rakta a poharat. Elővette a tárcáját, hogy fizessen és otthagyja Chan Doo-t. De a fiú megelőzte pontosan annyit tett le az asztalra amennyibe a koktél került.
- A vendégem vagy. – mondta mosolyogva
- Kösz! – válaszolta Annabeth fagyosan. – De fizess inkább az oldalbordádnak párat. Ha persze még nem ájult bele a wc-be.
- Szóval?
- Mi szóval?
- Tudsz benne táncolni vagy sem?
- Persze! Persze, hogy tudok. De miért? – mondta Annabeth miután belekortyolt az italába.
- Akkor idd meg gyorsan! – azzal felugrott mellőle. Megpördült, és letette a pultra a kalapját.
- Mi van? Táncolni akarsz? – pislogott meglepetten Annabeth.
- Nem drágám, elvenni feleségül. – gúnyolódott vele amaz. – Ne légy nyuszi.
- Nem vagyok nyuszi! – csattant fel.
- Akkor bizonyítsd! – vigyorgott Chan Doo, tudta, hogy nyert ügye van, most már táncolni fog vele.
Elfogadta hát a felé nyújtott kezet, ami nyomban a tulajdonosához rántotta. Ekkor figyelt csak fel a számra Annabeth, latin volt. És a fiú sem szórakozott, olyan közel rántotta magához, hogy majd nem összeért az orruk. Bevezette őt a táncparkettre.
A tömeg szétnyílt előttük, mindenki őket nézte.
Annabeth teljesen megfeledkezett a körülöttük lévő emberekről. Csak a táncra figyelt. Meg volt elégedve a párjával. Ügyesen vezette őt a parketten. Szinte felette suhantak.
Salsa mozdulatokkal varázsolták el a közönséget. Megkerülték egymást, közben Annabeth meg is pördült. A fiú megragadta a kezét és magához húzta. Végigsimított Chan Doo arcán, majd az újra kiengedte a karjaiból.
Annabeth hátrahajolt, majd azonnal megforgatta, és felemelte a földről és együtt pörültek meg. A lány kitárta a karját, majd visszacsúsztatta a kezeibe, és még lentebb egészen a földre.
Annabeth végig húzta a kezét a fiú testén, majd az megragadta és a karjaiba rántotta. Fordultak párat, tettek pár salsa alaplépést.
Aztán kipörgette magától, majd vissza. A csípőjére tette a kezét és lefelé riszáltak, majd Annabeth visszafordult felé, felhúzta a ballábát Chan Doo oldalán. A fiú megragadta a combját és hátradöntötte, végig húzta a kezét óvatosan a testén, majd visszahúzta magához. Felemelték a kezüket a levegőben összekulcsolták, majd még egyszer hátrahajolt Annabeth. És vége lett a számnak.
Megint olyan közel kerültek egymáshoz, hogy csak pár centire volt egymástól az arcuk. Mindenki tapsviharban tört ki. Ők pedig egymás előtt álltak még mindig és lihegtek.
- Annabeth, Chan Doo ez gyönyörű volt. – jött oda James gratulálni. Kezében tartotta Chan Doo kalapját is. – És ezt csak rögtönöztétek igaz?
Végre elengedték egymást és a fiú felé fordultak.
- Igen. Rögtönzés volt. – nevetett Chan Doo.
- Nem volt nagy szám. – tette hozzá Annabeth. Közelített az egyik csapattársa, és egyben barátnője Linda is.
- Úh! Annabeth gyönyörű vagy. Csak úgy szikrázott köztetek a levegő. Úgy mozogtok együtt, mintha mindig is ezt csináltátok volna. Egészen meleg lett itt. – nevetett a lány. Nem vette észre, hogy a beszédével mind a hármukat zavarba hozta. – Belőled biztosan profi táncos lesz. – lelkendezett tovább.
Profi táncos. Igen, Annabeth az akart lenni. De most, hogy ezt más is említi, főleg a betegsége kezelése miatt. Pánikba esett.
- Bocsássatok meg! Friss levegőre van szükségem. – mondta azzal kirohant. Tudomást sem vett az emberekről, akik gratulálni akartak. A dzsekijét sem vette fel, csak ki akart jutni.
Kirontott az ajtón, majdnem fellökve egy lányt. Bocsánatot kért és már ment is tovább.
A diszkó mellett leült az út padkára. A fejét a térdére hajtotta és csak a lélegzésére próbált figyelni. Rettentően hideg volt egy szál koktél ruhához, de most nem zavarta. Csak azon járt az esze, amit Linda mondott. „Úgy mozogtok együtt, mintha mindig is ezt csináltátok volna.” „Belőled biztosan profi táncos lesz.”
Ez a két mondat kiütötte a biztosítékot Annabethnél. Még mindig a térdét fogta, de most felnézett az égre. Valamit a vállára terítettek. A puha, más valaki testétől meleg anyag jól esett a hideg bőrének. Majd le is ültek mellé a padkára.
- Miért jöttél utánam? – kérdezte.
- Féltem, hogy megfázol. – felelte Chan Doo. – Köszö… Hagyjuk!
Annabeth jobban magára húzta a fekete zakót, és hálásan nézett a fiúra. De ő a távolba meredt.
- Min gondolkozol?
- Semmin nem érdekes. – egy ideig csendben ültek, majd a lány törte meg a csendet.
- Menjünk vissza!
- Rendben! – állt fel Chan Doo, majd felsegítette Annabeth-et is.
- Köszönöm a zakót. – le akarta venni, de a fiú megállította.
- Hagyd fenn! Tánc közben… lejött az alapozó… a kezedről. Hacsak nem akarod, hogy mindenki megtudja és találgatni kezdjen, akkor… - zavarba jött, Annabeth még sosem látta zavarban, de hálás volt neki.
- Miért segítesz? Nem érdemlem meg. Mindig elutasító vagyok veled, te meg…
- Figyelj! Nincs most kedvem egy önostorozó lányhoz. Csak menjünk vissza, rendben? – Annabeth bólintott és elindult befelé, Chan Doo pedig követte.
A buli további részében nem nagyon szóltak egymáshoz. Annabeth inkább Jamesszel törődött és Lindával és a többi lánnyal beszélgetett. Chan Doo pedig kikezdett minden lánnyal. Viszont, amikor a fiú nem figyelt, ő is jobban megnézte magának. Eddig nem is figyelt az öltözékére, ami egy fekete farmerből, egy szürke ingből, egy fekete mellényből, a fekete zakóból, amit most ő viselt és egy pár fekete tornacsukából állt. Nem nézett ki rosszul. A szürke kalapja most is a fejébe volt húzva, és így ült le Annabeth mellé a bárszékre.
Észrevette, hogy a fiú nem sok alkoholt ivott az éjszaka, mindig volt nála pohár, de nagyrészt ugyanaz. 3 maximum 4 pohárkával ihatott. Egyre kevesebben voltak a diszkóban, hajnali egy volt már majdnem. El kezdtek haza szállingózni, mert másnap mégis csak iskola. Annabethnek holnap kell utoljára bemenni. Csütörtökön indulnak, a szerdát pedig megkapták a készülődésre. Gondolt már rá, hogy ő is haza megy. De valami miatt mindig meggondolta magát.
Aztán végül egy után tíz perccel elment a dzsekijéért, majd elköszönt Jamestől, Chan Doonak pedig visszaadta a zakóját.
- Én is megyek, most már haver. Ha nem bánod. Van még egy kis dolgom. Szevasztok! – köszönt el Chan Doo is Jamestől és a többiektől. Majd ő is kiindult és a lány után futott.
2011. szeptember 11., vasárnap
2. fejezet/ 1. rész
Sziasztok! :)
Itt a következő. Elég érdekesen alakulnak a dolgok a szavazás után, de mindegy.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)
2. fejezet/ 1. rész
Annabeth hazament. Ledobta a cuccait, majd megebédelt.
Úgy döntött elmegy Jameshez bocsánatot kérni és felköszönteni. Útközben majd néz valami ajándékot. Megállt több boltnál is. Végül egy vicces képeslapot és egy három kis motormodellből álló szettet vett neki. A kis motorok biztosan nagyon fognak neki tetszeni. Hiszen nagy motorrajongó, tavaly kapott is egy igazit a szüleitől. A szobája is tele van tapétázva velük, különböző típusok poszterei díszelegnek a falán.
Befordult a sarkon, így már csak pár másodperc és megérkezik. Meg is látta a nagy halványsárga házat. Előtte parkolt a fekete motor.
- Lesz, ami lesz! – suttogta, majd bekopogott. Csoszogás jött az ajtó mögül, majd lassan kinyílt.
- Annabeth! – virult ki az ajtót nyitó nő arca.
- Mrs. Gale. – ölelte meg a nőt, mint régi jó barátot. Emlékezett, hogy mennyire kedves volt vele James anyja, amikor együtt volt a fiával. Már előtte is ismerték egymást, hiszen a szüleik régi jó barátok voltak.
- Hogy vagy kicsikém? – kérdezte kedvesen.
- Köszönöm szépen jól.
- Jamest keresed? – Annabeth bólintott. Mrs. Gale felkiáltott a fiának, őt pedig betessékelte a nappaliba. Pár percig cseverésztek arról, hogy hogy vannak a szülei, hogy van Mrs. Gale és a családja, majd James jelent meg az ajtóban.
Mosolygott, amikor meglátta az édesanyja és a volt barátnője nevetgélő kettősét. A szíve mélyén tudta, hogy még mindig többet érez a lány iránt, mint barátságot.
- Menjetek csak! Én kint leszek a kertben. – mosolygott az anyuka és kiment.
Annabeth követte Jamest a szobájába.
- Nos, szia. – köszönt James, miután becsukta az ajtót.
- Szia! Ő… Szeretnék bocsánatot kérni, amiért felpofoztalak és meggyanúsítottalak. Nagyon sajnálom! Chan Doo mindent elmagyarázott.
- Ó, szóval rávett, hogy hazakísérhessen?
- Igen, aztán jól össze is vesztünk. Nos, megbocsájtasz nekem?
- Persze, nem is haragudtam. De az biztos, hogy jó nagy pofont tudsz adni. – nevetett.
- És… van itt még valami… amit csúnyán elfelejtettem. – megemelte a kezében tartott dobozt a képeslappal. – Boldog szülinapot!
- Köszönöm! – megölelték egymást, majd James kibontotta az ajándékot. – Ez nagyon király. Köszönöm szépen.
Fel is tette a motorokat az egyik szekrényre, hogy aki belép a szobába, azonnal észrevegye őket.
- Tényleg, most jut eszembe, neked még nem is szóltam a mai buliról. Nincs kedved eljönni? Megünnepeljük a szülinapom. Este 7-kor a Black and White diszkóban. Nos, mit mondasz?
- Lehet, hogy benézek, de ne vedd biztosra… James?
- Hmm?
- Miért nem mondtad el Chan Doonak?
A fiú megrántotta a vállát.
- Nem is tudom. Mindketten a barátaim vagytok. Róla nem mondtam el mindent, amit tudok. Téged meg nem köptelek be.
- Ugye nem haragszik rád?
- Viccelsz? Dehogy. A bulit is ő szervezi… Ó… Ugye attól még eljössz?
„Találkozunk még ma.” – így köszönt el tőle, a bulira gondolt. Döbbent rá Annabeth.
- Persze! – mosolygott Jamesre. Majd benézek, megkeresem őt, gratulálok még egyszer, aztán pedig lelépek, mielőtt észrevenne. – persze ezt a tervét Annabeth nem kötötte James orrára. Majd kitalál valami kifogást, ha kérdezi miért lép le olyan hamar.
- Mennyi időnk van még? – kérdezte hirtelen a fiú.
- Hogy érted? – pislogott meglepetten Annabeth.
- Nem sokára elmész abba táborba. Mikor?
- Csütörtökön indulunk.
- Aztán döngöld földbe a többieket. – nevetett James.
- Még Chan Doot is?
- Még őt is. – Annabeth is elmosolyodott.
De egyre jobban a hatalmába kerítette valami rossz érzés. Valami rossz fog történni a táborban. Még nem tudta micsoda, de inkább nem is figyelt a megérzésére.
- Nos, én megyek. Még tanulnom is kell, meg a bulidra is be akarok nézni szóval…
- Persze, nekem is készülődnöm kell. Még segítek előkészíteni a terepet. Bár 7-ig igazából el vagyok tiltva a diszkó körkényéről is, de hát én vagyok a szülinapos.
Annabeth hirtelen ötlettől vezérelve megölelte a fiút és egy puszit nyomott az arcára.
- Akkor, szia! – suttogta, majd kiment a szobából és hazafelé vette az irányt.
Hazaérve megbeszélte az anyával az estét, el is engedte, és azt is megtudta, hogy az öccse és a csapata lesz az egyik fellépő. Felment megpróbált tanulni, de be kellett látnia, hogy a mai nap történései után nem tud. Végül is egyszer ő is mehet felkészületlenül az iskolába, nem?
A találkozunk még ma egyértelmű volt, hogy mit jelentett. Nem fogja tudni megúszni Chan Doo társaságát. Így hát beletörődött, hogy egész este a nagyvalószínűséggel ittas Chan Doot kell elviselnie. Egyre biztosabb lett benne, hogy a fiú célja megőrjíteni.
Ránézett az órájára, öt óra. Vagyis van még két és fél órája. Eldöntötte, hogy nem fog pontosan érkezni, nem, pedig mindig úgy szokott. Lement evett pár falatot, majd visszament készülődni.
Kinyitotta a szekrényét. Három koktél ruhája van. Egy kék, egy fekete és egy citromsárga. A feketéről a temetések jutottak eszébe, így azt elvetette. A kék pedig nem egy diszkóba, hanem egy bálterembe illett. Így maradt a citromsárga.
Finom anyagból készült, combközépig ért. Felül pántos, enyhén kivágott volt. A szoknya résztől egy fekete öv választotta el. Nem volt túl szűk szabású, így esetleg, ha úgy alakul az este táncolni is tud. Kivett hozzá egy fekete magas sarkút, egy ezüstláncot és egy fekete kövekkel kirakott ezüst karkötőt.
A ruha kiválasztása negyed órába telt. Bement a fürdőbe és engedett magának jó forró vizet. Tett bele egy kis fürdő sót és sok-sok habfürdőt.
Kiment ledobta magáról a ruhákat az ágyára és bekapcsolt egy kis andalító zenét, majd megmártózott a vízben. Vagy félóráig kényeztette magát a habokban.
El kezdet kihűlni a víz, így kiszállt belőle. Megtörölközött, majd megszárította a vizes haját. Elővette a hajsütő vasat és lágy loknikat sütött a hajába. A CD még mindig ment a magnóban. Most egy latin vérpezsdítő zene kezdődött, mindig erre a CD-re táncol, ha unatkozik vagy, ha gyakorolni akar. Sok féle stílusú szám van rajta, most is táncra perdült öltözködés közben. Kutatni kezdet a szekrényén a körömlakkok között. Átlátszó lakkot kent végül fel a körmeire.
Nem vitte túlzásba a sminkelést sem. Felvitte az alapozót, amiből tett a még mindig kicsit lila tűszúrásokra is, majd enyhe citromsárga szemhéjpúdert, kihúzta a szemét fekete szemceruzával és eper illatú szájfényt tett az ajkaira. Kiment felvette a legszebb fehérneműit, felhúzta a ruhát is. Belelépett a cipőjébe, becsatolta, majd felvette az ágyról a kistáskáját. Megnézte, hogy van e benne elég pénz, megvan-e a személyije és a mobilja. A mobilon az időt is megnézte, 7 óra.
Bement a fürdőszobába, nyugtázta, hogy jól néz ki. Nincs rajta semmi zavaró, sikerült elfednie a bőre kisebb hibáit is. Szerencsés volt a bőrével, szép volt tejfehér és nem zsíros. Ugyancsak szerette a haját, mert engedelmeskedett neki és egy hosszú estét is kibírt nála a megtervezett frizura. Pár percig még nézegette magát, majd besöpörte a lényeges sminkeket a táskájába és lelibegett a lépcsőn.
- Milyen? – kérdezte a szüleit, amint leért.
- Gyönyörű vagy, de nem fogsz fázni, ilyen rövid szoknyában. – aggodalmaskodott az apja.
- Jaj, drágám. Nagylány már. Ne féltsd annyira! – torkolta le a felesége, majd a lányához fordult és szélesen elmosolyodott. – Gyönyörű vagy szívem. Te leszel ott ma este a legszebb.
- Köszönöm! Akkor elmentem. Sziasztok! – puszilta meg a szüleit.
Felkapta a fekete dzsekijét és kilépett az ajtón. Mire lassan odasétál pont fél lesz. Kicsit hűvös volt a levegő, de nem zavarta.
Itt a következő. Elég érdekesen alakulnak a dolgok a szavazás után, de mindegy.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)
2. fejezet/ 1. rész
Annabeth hazament. Ledobta a cuccait, majd megebédelt.
Úgy döntött elmegy Jameshez bocsánatot kérni és felköszönteni. Útközben majd néz valami ajándékot. Megállt több boltnál is. Végül egy vicces képeslapot és egy három kis motormodellből álló szettet vett neki. A kis motorok biztosan nagyon fognak neki tetszeni. Hiszen nagy motorrajongó, tavaly kapott is egy igazit a szüleitől. A szobája is tele van tapétázva velük, különböző típusok poszterei díszelegnek a falán.
Befordult a sarkon, így már csak pár másodperc és megérkezik. Meg is látta a nagy halványsárga házat. Előtte parkolt a fekete motor.
- Lesz, ami lesz! – suttogta, majd bekopogott. Csoszogás jött az ajtó mögül, majd lassan kinyílt.
- Annabeth! – virult ki az ajtót nyitó nő arca.
- Mrs. Gale. – ölelte meg a nőt, mint régi jó barátot. Emlékezett, hogy mennyire kedves volt vele James anyja, amikor együtt volt a fiával. Már előtte is ismerték egymást, hiszen a szüleik régi jó barátok voltak.
- Hogy vagy kicsikém? – kérdezte kedvesen.
- Köszönöm szépen jól.
- Jamest keresed? – Annabeth bólintott. Mrs. Gale felkiáltott a fiának, őt pedig betessékelte a nappaliba. Pár percig cseverésztek arról, hogy hogy vannak a szülei, hogy van Mrs. Gale és a családja, majd James jelent meg az ajtóban.
Mosolygott, amikor meglátta az édesanyja és a volt barátnője nevetgélő kettősét. A szíve mélyén tudta, hogy még mindig többet érez a lány iránt, mint barátságot.
- Menjetek csak! Én kint leszek a kertben. – mosolygott az anyuka és kiment.
Annabeth követte Jamest a szobájába.
- Nos, szia. – köszönt James, miután becsukta az ajtót.
- Szia! Ő… Szeretnék bocsánatot kérni, amiért felpofoztalak és meggyanúsítottalak. Nagyon sajnálom! Chan Doo mindent elmagyarázott.
- Ó, szóval rávett, hogy hazakísérhessen?
- Igen, aztán jól össze is vesztünk. Nos, megbocsájtasz nekem?
- Persze, nem is haragudtam. De az biztos, hogy jó nagy pofont tudsz adni. – nevetett.
- És… van itt még valami… amit csúnyán elfelejtettem. – megemelte a kezében tartott dobozt a képeslappal. – Boldog szülinapot!
- Köszönöm! – megölelték egymást, majd James kibontotta az ajándékot. – Ez nagyon király. Köszönöm szépen.
Fel is tette a motorokat az egyik szekrényre, hogy aki belép a szobába, azonnal észrevegye őket.
- Tényleg, most jut eszembe, neked még nem is szóltam a mai buliról. Nincs kedved eljönni? Megünnepeljük a szülinapom. Este 7-kor a Black and White diszkóban. Nos, mit mondasz?
- Lehet, hogy benézek, de ne vedd biztosra… James?
- Hmm?
- Miért nem mondtad el Chan Doonak?
A fiú megrántotta a vállát.
- Nem is tudom. Mindketten a barátaim vagytok. Róla nem mondtam el mindent, amit tudok. Téged meg nem köptelek be.
- Ugye nem haragszik rád?
- Viccelsz? Dehogy. A bulit is ő szervezi… Ó… Ugye attól még eljössz?
„Találkozunk még ma.” – így köszönt el tőle, a bulira gondolt. Döbbent rá Annabeth.
- Persze! – mosolygott Jamesre. Majd benézek, megkeresem őt, gratulálok még egyszer, aztán pedig lelépek, mielőtt észrevenne. – persze ezt a tervét Annabeth nem kötötte James orrára. Majd kitalál valami kifogást, ha kérdezi miért lép le olyan hamar.
- Mennyi időnk van még? – kérdezte hirtelen a fiú.
- Hogy érted? – pislogott meglepetten Annabeth.
- Nem sokára elmész abba táborba. Mikor?
- Csütörtökön indulunk.
- Aztán döngöld földbe a többieket. – nevetett James.
- Még Chan Doot is?
- Még őt is. – Annabeth is elmosolyodott.
De egyre jobban a hatalmába kerítette valami rossz érzés. Valami rossz fog történni a táborban. Még nem tudta micsoda, de inkább nem is figyelt a megérzésére.
- Nos, én megyek. Még tanulnom is kell, meg a bulidra is be akarok nézni szóval…
- Persze, nekem is készülődnöm kell. Még segítek előkészíteni a terepet. Bár 7-ig igazából el vagyok tiltva a diszkó körkényéről is, de hát én vagyok a szülinapos.
Annabeth hirtelen ötlettől vezérelve megölelte a fiút és egy puszit nyomott az arcára.
- Akkor, szia! – suttogta, majd kiment a szobából és hazafelé vette az irányt.
Hazaérve megbeszélte az anyával az estét, el is engedte, és azt is megtudta, hogy az öccse és a csapata lesz az egyik fellépő. Felment megpróbált tanulni, de be kellett látnia, hogy a mai nap történései után nem tud. Végül is egyszer ő is mehet felkészületlenül az iskolába, nem?
A találkozunk még ma egyértelmű volt, hogy mit jelentett. Nem fogja tudni megúszni Chan Doo társaságát. Így hát beletörődött, hogy egész este a nagyvalószínűséggel ittas Chan Doot kell elviselnie. Egyre biztosabb lett benne, hogy a fiú célja megőrjíteni.
Ránézett az órájára, öt óra. Vagyis van még két és fél órája. Eldöntötte, hogy nem fog pontosan érkezni, nem, pedig mindig úgy szokott. Lement evett pár falatot, majd visszament készülődni.
Kinyitotta a szekrényét. Három koktél ruhája van. Egy kék, egy fekete és egy citromsárga. A feketéről a temetések jutottak eszébe, így azt elvetette. A kék pedig nem egy diszkóba, hanem egy bálterembe illett. Így maradt a citromsárga.
Finom anyagból készült, combközépig ért. Felül pántos, enyhén kivágott volt. A szoknya résztől egy fekete öv választotta el. Nem volt túl szűk szabású, így esetleg, ha úgy alakul az este táncolni is tud. Kivett hozzá egy fekete magas sarkút, egy ezüstláncot és egy fekete kövekkel kirakott ezüst karkötőt.
A ruha kiválasztása negyed órába telt. Bement a fürdőbe és engedett magának jó forró vizet. Tett bele egy kis fürdő sót és sok-sok habfürdőt.
Kiment ledobta magáról a ruhákat az ágyára és bekapcsolt egy kis andalító zenét, majd megmártózott a vízben. Vagy félóráig kényeztette magát a habokban.
El kezdet kihűlni a víz, így kiszállt belőle. Megtörölközött, majd megszárította a vizes haját. Elővette a hajsütő vasat és lágy loknikat sütött a hajába. A CD még mindig ment a magnóban. Most egy latin vérpezsdítő zene kezdődött, mindig erre a CD-re táncol, ha unatkozik vagy, ha gyakorolni akar. Sok féle stílusú szám van rajta, most is táncra perdült öltözködés közben. Kutatni kezdet a szekrényén a körömlakkok között. Átlátszó lakkot kent végül fel a körmeire.
Nem vitte túlzásba a sminkelést sem. Felvitte az alapozót, amiből tett a még mindig kicsit lila tűszúrásokra is, majd enyhe citromsárga szemhéjpúdert, kihúzta a szemét fekete szemceruzával és eper illatú szájfényt tett az ajkaira. Kiment felvette a legszebb fehérneműit, felhúzta a ruhát is. Belelépett a cipőjébe, becsatolta, majd felvette az ágyról a kistáskáját. Megnézte, hogy van e benne elég pénz, megvan-e a személyije és a mobilja. A mobilon az időt is megnézte, 7 óra.
Bement a fürdőszobába, nyugtázta, hogy jól néz ki. Nincs rajta semmi zavaró, sikerült elfednie a bőre kisebb hibáit is. Szerencsés volt a bőrével, szép volt tejfehér és nem zsíros. Ugyancsak szerette a haját, mert engedelmeskedett neki és egy hosszú estét is kibírt nála a megtervezett frizura. Pár percig még nézegette magát, majd besöpörte a lényeges sminkeket a táskájába és lelibegett a lépcsőn.
- Milyen? – kérdezte a szüleit, amint leért.
- Gyönyörű vagy, de nem fogsz fázni, ilyen rövid szoknyában. – aggodalmaskodott az apja.
- Jaj, drágám. Nagylány már. Ne féltsd annyira! – torkolta le a felesége, majd a lányához fordult és szélesen elmosolyodott. – Gyönyörű vagy szívem. Te leszel ott ma este a legszebb.
- Köszönöm! Akkor elmentem. Sziasztok! – puszilta meg a szüleit.
Felkapta a fekete dzsekijét és kilépett az ajtón. Mire lassan odasétál pont fél lesz. Kicsit hűvös volt a levegő, de nem zavarta.
2011. szeptember 4., vasárnap
1. fejezet/ 2.rész
Sziasztok! :)
Itt a második fele az előző fejezetnek. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)
1. fejezet/ 2.rész
Nos, visszatérve Annabethhez, ahhoz, akinek éppen most lesz vége a napjának. Ahhoz, aki éppen próbál az utolsó órájára eljutni, minél kisebb feltűnéssel. Az utolsó órája testnevelés lesz. Így az udvar másik felén lévő tornatermet célozta meg egyenesen átvágva a pázsiton, a fejét lehajtva, hátha nem veszik észre. De egy ismerős nevetés ütötte meg a fülét, egy nevetés, aminek nem kellene itt lennie. Egy hang, amit reménykedett, hogy legközelebb csak akkor hall, amikor a tulajdonos szitkozódik a második hely miatt. Esetleg gratulál neki a győzelemért.
Annabeth nem bírta ki, felnézett. Három srác és két lány állt tőle két- három méterre. Chan Doo egy szőke hajú lányt próbált magáról levakarni. Annabeth ismerte, Chan Doo táncpartnere, Dakota Fell. Egy idegesítő, buta liba, de jó táncos.
- Anna! – kiáltotta oda neki. Annabeth gyorsabb léptekre fogta, reménykedve, hogy abbahagyja a neve kiáltozását, de nem tette. - Annabeth Smith! Anna! – rohant oda hozzá Chan Doo. – Nem akarsz csatlakozni?
- Ó, bocs. Olyan jó lenne tényleg, de órám van még. Nem úgy, mint neked, mint látom.
- Csak egy barátomat látogattam meg. Aki véletlenül pont a te csoportodban van tesin, és ma nincs órátok, mert beteg a tanár.
Annabeth úgy érezte minden összeesküdött ellene. Először is, nem lesz tesi vagyis nincs indok a kibúvásra. Másodszor a srác, aki Chan Doo barátja, nem mellékes az ő volt pasija és az egyik informátora is, aki pont róla, Chan Dooról szerzett neki infokat. Na, azért még számolunk, James! – gondolta Annabeth és a fiúra nézett, aki vigyorogva figyelte a kettősüket.
- Figyelj, miért néz…
- Szóval elmondta! – kiáltott fel mérgesen Annabeth, belefojtva a szót Chan Dooba. Aki csak meglepetten pislogott mellette. De ebből semmit se vett észre a lány, akit elöntött a pulykaméreg odatrappolt Jameshez és pofon vágta.
- Ezt most miért? – kérdezte az meglepetten.
- Te szemét, direkt kérdeztem, hogy ismered-e, erre te azt hazudtad, hogy nem. – emelte fenyegetőre az ujját. - Remélem jót nevetettek rajtam. Nem hittem volna, hogy elmondod neki. Egy életre végeztünk, ezt jegyezd meg.
Annabeth megfordult és Chan Doonak címezte a szavait.
- Te pedig azt jegyezd meg, hogy a nevem Annabeth. Nem Anna, nem Bethy, nem Annácska, nem Bethyke. Hanem Annabeth, An-na-beth. Le is írjam esetleg?
- Annabeth! – kapta el a kezét Chan Doo. Annabeth kezéről pedig lehullott a simán csak a hátára terített dzseki. Feltárult a legutóbbi kezelések nyoma. A sok lila tűszúrás. Szinte rögtön visszahúzta a dzsekit, a fiú figyelmét viszont nem kerülték el. De elengedte a kezét és nem próbálta meg visszatartani.
Azzal Annabeth gyors léptekkel a tornaterem felé futott. Hallotta, hogy összesúgnak a háta mögött, de nem érdekelte. Csak rohant a terem felé. Az ajtóra kiírták, hogy az óra elmarad, de ez őt nem zavarta. Nem is átöltözni rohant. Csak egy helyet keresett, ahol most biztosan nincs senki.
Fájt neki, hogy tudja, hogy leégett előtte a kutatása miatt. De legjobban az, hogy az egyik volt barátja árulta el, valaki, akiben kivételesen tényleg bízott.
Lerogyott a terem közepén a földre és sírni kezdett. Csak lenne már itt a verseny, hogy elszabaduljon kicsit az iskolától. Átkarolta a térdét és pár percig csendesen sírdogált, közben pedig előre-hátradülöngélt.
Lassan, nyikorogva kinyílt az ajtó. Annabeth a szeméhez kapta a kezét és gyorsan letörölte a könnyeit. Fel akart állni, bocsánatot kérni, és elmenni, de az a valaki leült mellé. Nem mert oldalra nézni, félt, hogy ő van ott, aki előtt leégett és most jött ezt az orra aládörgölni. Másért miért lenne itt, ebben a suliban?
- Nem mondta el. – suttogta az ő hangja mellette. – Vagyis eddig nem mondta el, de a kirohanásod után, már muszáj volt.
- És most jöttél kinevetni? – szipogta Annabeth.
- Miért nevetnélek ki? Csak azt nem értem, ha ennyire érdekelt, akkor miért nem kérdezted meg tőlem?
Nem válaszolt, pedig tudta miért. Csak az nem tudta, hogy miért zavarja ez ennyire. Chan Doo nem szólt, de Annabeth érezte magán a fürkésző tekintetét.
Végül összeszedte magát és felállt.
- Most hová mész?
- Haza. – szólt vissza tömören, eléggé bántó hangsúllyal.
- Hazakísérhetlek? Azok után, hogy nyomoztál utánam ennyit azért megérdemlek.
- Várj a suli előtt, visszamegyek a cuccomért. Max. 10 perc.
- Rendicsek! – ugrott fel a földről Chan Doo és kinyitotta neki az ajtót. Annabeth hálát adott az égnek, hogy reggel nem volt ideje rendesen sminkelni. Így nem tudta szétsírni sem. Nem nézett ki úgy, mint egy mosómedve.
Bement a suliba, megkereste a folyosón, a szekrényét. Felvette a dzsekit. Úgy döntött, hogy a könyvek a kézben kevésbé égő, mint az ételhordó, ami nem mellesleg rózsaszín, pedig utálja ezt a színt. Csak az anyja szereti.
Így hát kicserélte. Begyömöszölte az ételhordót a táskába és kivette a könyvek egy részét. Becsapta a szekrényt, rányomta a lakatott, felkapta a táskát a vállára, kezébe könyvek és kiindult élete leghosszabbnak kinéző útjára. Chan Doo nem ment el, ott állt nem messze az ajtótól, amint kilépett mellé is szegődött.
Hosszú ideig csendben mentek egymás mellett. Végül Chan Doo szólalt meg.
- Miért voltál olyan harapós kedvedben?
- Miét voltál a sulimban? – kérdezett vissza ridegen.
- Már mondtam, meglátogattam egy haverom. – rántotta meg a vállát. – Szülinapja volt.
Annabeth megtorpant. Tényleg! Hogy is felejthette el? James ma lett 18.
- Én pedig felpofoztam… - suttogta.
- Hát, igen. – nevetett Chan Doo. – Erre biztos nem számított a szülinapján!
- Hogy lehetek ennyire hülye? - Egyáltalán miért hittem azt, hogy elárult? Hiszen tudom, hogy sose tenné. - Most biztosan agyamentnek tart, és örülhetek, ha hozzám szól.
- Azért ne túlozzunk. Annyira nem haragszik. Bár azt eddig nem tudtam, hogy a barátnője voltál. Aztán pedig kidobtad, mikor arra került volna sor. – az arrát jól megnyomta, nehogy Annabeth figyelmét elkerülje a célzás.
Nem kerülte, sőt előjött a betegsége. Megremegett a keze és a könyvek egytől-egyig a földre hullottak. Mindketten azonnal lehajoltak összeszedni.
Gyorsan összekapkodták őket, és Annabeth keze végig remegett, mintha órák óta táncolt volna és elszállt volna minden ereje. Megint a sírás kerülgette, Chan Doo már túl sokat látott és rá fog jönni, hogy mi a baja. Ha másra nem is arra biztosan, hogy mivel jár. Mindemellett az is biztos, hogy nem fogja magában tartani.
- Hagy vigyem őket! – mutatott a könyvekre, amik újra Annabeth kezében voltak.
- Nem kösz, már mindjárt odaérünk, szóval nyugodtan elmehetsz.
- Tudom, hogy… hogy nem tartozik rám, mert nem vagyunk barátok, de mi történt az előbb? Miért remeg a kezed?
- Eléggé kényes témára tapintottál, ennyi, semmi több.
- Aha, persze, kényes témára. Hát jó, rendben. Ha azt akarod, hogy eltűnjek, akkor elmegyek.
- Akkor menj el, kérlek. Így is több időt töltöttünk együtt, mint kellene.
- Ezt hogy érted?
- Nem tudom mennyire tűnt fel, de egymás ellenfelei vagyunk.
- Á, értem. És ez a te felfogásodban egyet jelent azzal, hogy utáljuk egymást.
- Ez egy verseny! – emelte fel a hangját Annabeth.
- Nekem csak egy játék. És ha verseny is nem az életed függ tőle. Csak egy üres cím, amit pár év múlva úgy is elfelejtenek.
- Igen? Akkor miért hajtod ennyire a csapatod? Ha ez csak egy játék mit gyakoroltok annyit?
- Érdekel? – Annabeth bólintott. – Azért csessze meg, mert utálok otthon lenni és… Miért fogom fel úgy, mint egy játékot? Azért mert így könnyebb. Annyi minden történt már velem, hogy könnyebb egy álarc mögé bújni. De ezt te is jól tudod, nem igaz? – megfordult, de még a válla fölött visszaszólt. – Találkozunk még ma. Szia! – és ott hagyta őt az utca közepén.
Annabeth megfordult és hazaindult, de végig csak az előbbi beszélgetésen járt az esze. Nem is tudott róla, annyi mindent, mint hitte. Csak azt a képet ismerte, amit mindenki. Azt, amit a világ felé mutat. A vagány srác, akinek minden sikerül, csak egy maszk. Olyan, mint az övé. És ezt Chan Doo pár beszélgetés után mind meglátta. Ő pedig az éjszakában kutatott a villanykapcsoló után, és amikor megtalálta szembesült vele, hogy kiégett a lámpa.
Itt a második fele az előző fejezetnek. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)
1. fejezet/ 2.rész
Nos, visszatérve Annabethhez, ahhoz, akinek éppen most lesz vége a napjának. Ahhoz, aki éppen próbál az utolsó órájára eljutni, minél kisebb feltűnéssel. Az utolsó órája testnevelés lesz. Így az udvar másik felén lévő tornatermet célozta meg egyenesen átvágva a pázsiton, a fejét lehajtva, hátha nem veszik észre. De egy ismerős nevetés ütötte meg a fülét, egy nevetés, aminek nem kellene itt lennie. Egy hang, amit reménykedett, hogy legközelebb csak akkor hall, amikor a tulajdonos szitkozódik a második hely miatt. Esetleg gratulál neki a győzelemért.
Annabeth nem bírta ki, felnézett. Három srác és két lány állt tőle két- három méterre. Chan Doo egy szőke hajú lányt próbált magáról levakarni. Annabeth ismerte, Chan Doo táncpartnere, Dakota Fell. Egy idegesítő, buta liba, de jó táncos.
- Anna! – kiáltotta oda neki. Annabeth gyorsabb léptekre fogta, reménykedve, hogy abbahagyja a neve kiáltozását, de nem tette. - Annabeth Smith! Anna! – rohant oda hozzá Chan Doo. – Nem akarsz csatlakozni?
- Ó, bocs. Olyan jó lenne tényleg, de órám van még. Nem úgy, mint neked, mint látom.
- Csak egy barátomat látogattam meg. Aki véletlenül pont a te csoportodban van tesin, és ma nincs órátok, mert beteg a tanár.
Annabeth úgy érezte minden összeesküdött ellene. Először is, nem lesz tesi vagyis nincs indok a kibúvásra. Másodszor a srác, aki Chan Doo barátja, nem mellékes az ő volt pasija és az egyik informátora is, aki pont róla, Chan Dooról szerzett neki infokat. Na, azért még számolunk, James! – gondolta Annabeth és a fiúra nézett, aki vigyorogva figyelte a kettősüket.
- Figyelj, miért néz…
- Szóval elmondta! – kiáltott fel mérgesen Annabeth, belefojtva a szót Chan Dooba. Aki csak meglepetten pislogott mellette. De ebből semmit se vett észre a lány, akit elöntött a pulykaméreg odatrappolt Jameshez és pofon vágta.
- Ezt most miért? – kérdezte az meglepetten.
- Te szemét, direkt kérdeztem, hogy ismered-e, erre te azt hazudtad, hogy nem. – emelte fenyegetőre az ujját. - Remélem jót nevetettek rajtam. Nem hittem volna, hogy elmondod neki. Egy életre végeztünk, ezt jegyezd meg.
Annabeth megfordult és Chan Doonak címezte a szavait.
- Te pedig azt jegyezd meg, hogy a nevem Annabeth. Nem Anna, nem Bethy, nem Annácska, nem Bethyke. Hanem Annabeth, An-na-beth. Le is írjam esetleg?
- Annabeth! – kapta el a kezét Chan Doo. Annabeth kezéről pedig lehullott a simán csak a hátára terített dzseki. Feltárult a legutóbbi kezelések nyoma. A sok lila tűszúrás. Szinte rögtön visszahúzta a dzsekit, a fiú figyelmét viszont nem kerülték el. De elengedte a kezét és nem próbálta meg visszatartani.
Azzal Annabeth gyors léptekkel a tornaterem felé futott. Hallotta, hogy összesúgnak a háta mögött, de nem érdekelte. Csak rohant a terem felé. Az ajtóra kiírták, hogy az óra elmarad, de ez őt nem zavarta. Nem is átöltözni rohant. Csak egy helyet keresett, ahol most biztosan nincs senki.
Fájt neki, hogy tudja, hogy leégett előtte a kutatása miatt. De legjobban az, hogy az egyik volt barátja árulta el, valaki, akiben kivételesen tényleg bízott.
Lerogyott a terem közepén a földre és sírni kezdett. Csak lenne már itt a verseny, hogy elszabaduljon kicsit az iskolától. Átkarolta a térdét és pár percig csendesen sírdogált, közben pedig előre-hátradülöngélt.
Lassan, nyikorogva kinyílt az ajtó. Annabeth a szeméhez kapta a kezét és gyorsan letörölte a könnyeit. Fel akart állni, bocsánatot kérni, és elmenni, de az a valaki leült mellé. Nem mert oldalra nézni, félt, hogy ő van ott, aki előtt leégett és most jött ezt az orra aládörgölni. Másért miért lenne itt, ebben a suliban?
- Nem mondta el. – suttogta az ő hangja mellette. – Vagyis eddig nem mondta el, de a kirohanásod után, már muszáj volt.
- És most jöttél kinevetni? – szipogta Annabeth.
- Miért nevetnélek ki? Csak azt nem értem, ha ennyire érdekelt, akkor miért nem kérdezted meg tőlem?
Nem válaszolt, pedig tudta miért. Csak az nem tudta, hogy miért zavarja ez ennyire. Chan Doo nem szólt, de Annabeth érezte magán a fürkésző tekintetét.
Végül összeszedte magát és felállt.
- Most hová mész?
- Haza. – szólt vissza tömören, eléggé bántó hangsúllyal.
- Hazakísérhetlek? Azok után, hogy nyomoztál utánam ennyit azért megérdemlek.
- Várj a suli előtt, visszamegyek a cuccomért. Max. 10 perc.
- Rendicsek! – ugrott fel a földről Chan Doo és kinyitotta neki az ajtót. Annabeth hálát adott az égnek, hogy reggel nem volt ideje rendesen sminkelni. Így nem tudta szétsírni sem. Nem nézett ki úgy, mint egy mosómedve.
Bement a suliba, megkereste a folyosón, a szekrényét. Felvette a dzsekit. Úgy döntött, hogy a könyvek a kézben kevésbé égő, mint az ételhordó, ami nem mellesleg rózsaszín, pedig utálja ezt a színt. Csak az anyja szereti.
Így hát kicserélte. Begyömöszölte az ételhordót a táskába és kivette a könyvek egy részét. Becsapta a szekrényt, rányomta a lakatott, felkapta a táskát a vállára, kezébe könyvek és kiindult élete leghosszabbnak kinéző útjára. Chan Doo nem ment el, ott állt nem messze az ajtótól, amint kilépett mellé is szegődött.
Hosszú ideig csendben mentek egymás mellett. Végül Chan Doo szólalt meg.
- Miért voltál olyan harapós kedvedben?
- Miét voltál a sulimban? – kérdezett vissza ridegen.
- Már mondtam, meglátogattam egy haverom. – rántotta meg a vállát. – Szülinapja volt.
Annabeth megtorpant. Tényleg! Hogy is felejthette el? James ma lett 18.
- Én pedig felpofoztam… - suttogta.
- Hát, igen. – nevetett Chan Doo. – Erre biztos nem számított a szülinapján!
- Hogy lehetek ennyire hülye? - Egyáltalán miért hittem azt, hogy elárult? Hiszen tudom, hogy sose tenné. - Most biztosan agyamentnek tart, és örülhetek, ha hozzám szól.
- Azért ne túlozzunk. Annyira nem haragszik. Bár azt eddig nem tudtam, hogy a barátnője voltál. Aztán pedig kidobtad, mikor arra került volna sor. – az arrát jól megnyomta, nehogy Annabeth figyelmét elkerülje a célzás.
Nem kerülte, sőt előjött a betegsége. Megremegett a keze és a könyvek egytől-egyig a földre hullottak. Mindketten azonnal lehajoltak összeszedni.
Gyorsan összekapkodták őket, és Annabeth keze végig remegett, mintha órák óta táncolt volna és elszállt volna minden ereje. Megint a sírás kerülgette, Chan Doo már túl sokat látott és rá fog jönni, hogy mi a baja. Ha másra nem is arra biztosan, hogy mivel jár. Mindemellett az is biztos, hogy nem fogja magában tartani.
- Hagy vigyem őket! – mutatott a könyvekre, amik újra Annabeth kezében voltak.
- Nem kösz, már mindjárt odaérünk, szóval nyugodtan elmehetsz.
- Tudom, hogy… hogy nem tartozik rám, mert nem vagyunk barátok, de mi történt az előbb? Miért remeg a kezed?
- Eléggé kényes témára tapintottál, ennyi, semmi több.
- Aha, persze, kényes témára. Hát jó, rendben. Ha azt akarod, hogy eltűnjek, akkor elmegyek.
- Akkor menj el, kérlek. Így is több időt töltöttünk együtt, mint kellene.
- Ezt hogy érted?
- Nem tudom mennyire tűnt fel, de egymás ellenfelei vagyunk.
- Á, értem. És ez a te felfogásodban egyet jelent azzal, hogy utáljuk egymást.
- Ez egy verseny! – emelte fel a hangját Annabeth.
- Nekem csak egy játék. És ha verseny is nem az életed függ tőle. Csak egy üres cím, amit pár év múlva úgy is elfelejtenek.
- Igen? Akkor miért hajtod ennyire a csapatod? Ha ez csak egy játék mit gyakoroltok annyit?
- Érdekel? – Annabeth bólintott. – Azért csessze meg, mert utálok otthon lenni és… Miért fogom fel úgy, mint egy játékot? Azért mert így könnyebb. Annyi minden történt már velem, hogy könnyebb egy álarc mögé bújni. De ezt te is jól tudod, nem igaz? – megfordult, de még a válla fölött visszaszólt. – Találkozunk még ma. Szia! – és ott hagyta őt az utca közepén.
Annabeth megfordult és hazaindult, de végig csak az előbbi beszélgetésen járt az esze. Nem is tudott róla, annyi mindent, mint hitte. Csak azt a képet ismerte, amit mindenki. Azt, amit a világ felé mutat. A vagány srác, akinek minden sikerül, csak egy maszk. Olyan, mint az övé. És ezt Chan Doo pár beszélgetés után mind meglátta. Ő pedig az éjszakában kutatott a villanykapcsoló után, és amikor megtalálta szembesült vele, hogy kiégett a lámpa.
2011. szeptember 1., csütörtök
1. fejezet/ 1. rész
Sziasztok! :)
Itt az első fejezet, első része. Nagy eséllyel, majd mindet két részben teszem fel, mert hosszabbak, mint a másik történeté.
Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
1. fejezet
Kedves naplóm!
Annabeth Smith vagyok, egy átlagos 17 éves lány. Boston egyik legkiválóbb gimnáziumába járok. Az iskola üdvöskéjének is lehetne nevezni, pont, mint Elenát a Vámpírnaplók című könyvekben. Van bennünk még valami közös, mindkettőnk élete egy csapásra megfordult. Az övé egy vámpír srác miatt, az enyém egy diagnózis miatt. De ezt hagyjunk, másfél éve már, de még mindig nem tud… Sajnálom, nem megy.
Ezen az éven kívül még egy van hátra a suliból, aztán egyetemre kell mennem. Valami olyanra, amivel a szüleim is megelégednek.
De… Visszatérve a jelenbe, most épp a gimi modern- és hiphoptánc csapatának vagyok a vezetője, immár második éve. Ami elég nagy kihívás, főleg miután három éve veretlen a csapat, így folytatni kell a vonalat, ami nem könnyű.
A héten indulunk a következő versenyre. Két hetes táborozás után lesz egy elődöntő, amolyan selejtező, majd a végső megmérettetés rá egy hétre. Már kitaláltam a koreográfiát. El is kezdtünk gyakorolni. Igaz erre a két hetes tábor van kitalálva, de jobb előbb elkezdeni.
Ezenkívül nincs barátom, de minden fiú engem akar. Mondhatni, nekem mégse jön össze.
Az egyik túl hülye, a másik csak a sportról tud beszélni, vagy épp a kocsikról, a harmadik pedig túl stréber.
Annabeth kezét az egérrel tette és felvitte a piros x-re a nyilat.
- Menti a napló dokumentum módosításait? – jött a kérdés. Annabeth újra átfutotta a szöveget, majd az igen-re kattintott.
Ránézett a számítógép órájára. Már fél 8? El fog késni! Ő Annabeth Smith a tökéletes diák a második félév első napján el fog késni. Felpattant a székről. Gyorsan a tükörhöz rohant egy gyors pillantás. Elfelejtette kivasalni a haját, micsoda tragédia. Most már mindegy. Felkapta a táskáját és a dzsekijét, majd rohant lefelé a lépcsőn.
Besprintelt a konyhába.
- Jó reggelt mindenkinek! – kiáltotta el magát, majd gyorsan bekapott pár falat rántottát és felkapta a számára kikészített ételhordót. Utána rohant is az ajtóhoz.
- Ne vigyelek el, kicsim? – kérdezte az apja kedvesen.
- Megtennéd?
- Nem nagy kerülő. – Annabeth az órájára nézett, öt perc telt el azóta, hogy leszaladt a lépcsőn. Rendben, gyorsan fogott egy fésűt, meg egy hajgumit és lófarokba fogta hosszú barnás-vörös haját.
- Ez nem ér, apa. Őt elviszed, amikor késne, engem meg soha. – panaszkodott az öccse, Tom.
- Téged mindennap vihetnélek az iskolába. Már nem mintha akkor előbb bemennél.
- Igaz ebben van valami. – nevetett Tom.
Annabeth felhúzta a fekete tornacsukáját, felkapta a dzsekit és a táskát. Kilódult az ajtón és már bent is ült az autóban. Pár másodperc múlva az apja is beszállt. Az öccse pedig komótosan odasántikált.
- Siess már, te vadbarom. – kiáltott rá Annabeth mérgesen.
- Nyugi már, idegroncs. Kocsival nincs három percre a suli. – kinyitotta az első ülés ajtaját és beült az apja mellé.
Annabeth az órájára nézett, 54. Ha téved Tom az úttal kapcsolatban, biztosan megfújtja.
Nos, nem tévedett, 57-kor parkoltak le a kocsival. Annabeth egy csókot nyomott az apja arcára búcsúzásképpen, majd kiugrott a kocsiból. És már viharzott is a 3.-ra.
59-kor lehuppant a helyére és azonnal meglepte a kíváncsi, pletykálni vágyó lányok és a magukat nagyon helyesnek képzelő, randira vágyó fiúk tömege.
Annabeth csendben ült középen, és alig várta már, hogy megérkezzen Miss Stewart, a töri tanárnő és kimentse a zűrzavarból. Bár Alaric Saltzman-nak a Vámpírnaplókból jobban örült volna. Általában magától is meg tudja oldani, de most nem volt olyan állapotban. Amint belépett a tanárnő, szétrebbent a tömeg, Annabeth pedig felsóhajthatott.
A Washington életéről szóló történelem órától inkább megkíméllek titeket. Most Annabeth Smith életéről beszélnék kicsit.
Mint ő maga is említette 17 éves, tökéletes lány, tökéletes élettel. Vagyis majdnem tökéletes élettel.
Barnás-vörös hosszú haja, barna szeme van. Átlagos magas, vékony. Mindezek mellett kedves, okos, humoros és jó a beszélőkéje is.
Ötfős a családja. Az édesanyja háziasszony. Az apja menő mérnök. A nővére Németországban tanulja a nyelvet, hogy tolmács lehessen. Anette, a nővér, 20 éves egyetemista. Nem utolsó sorban van egy öccse is, Tom. Vele már megismerkedhettetek. Nem éppen megnyerő, a nővérei szöges ellentéte. Az iskola nem érdekli. Szabadidejében deszkázik és gitározik egy bandában. Egy dolog, amiben tényleg jó és szereti is.
Anette most nyáron ment ki Németországba, ez sokban megnehezítette Annabeth életét. Ők ketten a nővérével mindig legyűrték az idegesítő öccsüket, s úgy sokkal könnyebb volt minden. Most Annabeth egyedül maradt, a nővére távolléte nem csak az öccse miatt annyira borzasztó, hanem, mert egyben ő volt a legjobb barátnője is. Az egyetlen személy, akire miden titkát rá merte bízni. Ezért próbálkozik a naplóírással is, hogy találjon valakit, akinek elmondhat mindent. De rádöbbent, hogy régi éjjeli beszélgetések, fél mondatokból való kommunikációt a nővérével nem tudja helyettesíteni.
Hobbija a tánc, öt éves kora óta csinálja. Először balettozni járt, később pedig a páros tánc lett a szenvedélye. Már elsős gimnazistaként bejutott az iskolája verseny tánc csapatába, pedig moderntáncot sosem tanult, csak otthon magában gyakorolt. Mindenkit meglepett a sikerével, eleinte azt rebesgették, hogy csak az apja pénze miatt jutott be. De az első iskolai szereplésen bemutatta a nagy tömegnek, hogy igen is nagyon jól táncol. Rá egy évre megkapta a vezetői pozíciót a csapatban, mert az előző leérettségizett és egyetemre ment. Utódjának pedig őt jelölte ki. Így Annabeth az iskola csapatának eddigi legfiatalabb kapitánya.
Egy csapat öt párból áll. 5 fiú és 5 lány, ebből négy pár táncol, egy a tartalék. Mielőtt bárki össze akarná keverni a pomponokkal, szólok ez teljesen más. Ez modern tánc.
Tavaly már megmutatta, hogy ez sem fog ki rajta. Sorozatban harmadjára nyerték meg az Amerika kupát, de a világversenyen csak 3. helyezésig jutottak. Idei célja az első hely.
Jól tudja, hogy idén még nehezebb lesz megnyerni a versenyt. Azt mondják lecserélték az egyik bostoni gimnázium tánc csapatának kapitányát.
Igaz volt a hír, ő maga bizonyosodott meg róla pár hete egy bostoni ünnepségen. A csapat rettentő sokat fejlődött félév alatt. A srác, mert, hogy igen, egy fiú lett az új csapatkapitány, nagyon keményen megdolgoztatta őket. Előtte még nem látta a csapatban, szóval, amint bekerült kapitány is lett. Ami szintén megmutatta mennyire tehetséges. Majd azt is mennyire egoista. A rendezvényen többször is Annabethre kacsintott, ami csak még jobban felhergelte a lányt. Azonnal megnövelte a próbák számát, heti kettőről, négyre. Persze ez a csapatnak nem nagyon tetszett, de nem mertek ellentmondani.
Pár napja, mikor éppen tanult és a számítógépe be volt kapcsolva, kapott egy üzenetet. A srác, aki a másik csapat kapitánya megkereste. Lekaparhatatlanabb sráccal Annabeth még nem találkozott.
Azt elfelejtettem mondani, hogy a fiú nem amerikai, hanem koreai. Akinek a szülei betelepültek. Bár ő már itt született. Legalábbis Annabeth értesülései alapján. Őt magát is érdekelte, de elmondása szerint csakis stratégiai szempontból. Fel akarta mérni az ellenség erejét. Még az is megfordult a fejében, hogyha elhívja randira, akkor elmegy vele és kiszed belőle minden lényegeset. De eszébe jutott, hogy a mostani ellenfele elég agyafúrt ahhoz, hogy átlásson a szándékain. Így inkább csak a háttérben kutatott, megkérte azokat az embereket, akikben a legjobban bízott, akik neki már annyi titkot elmondtak magukról, hogy adósai, nézzenek utána a múltjának és jelenének.
Chan Doo, Lee Chan Doo, az ellenfél, eléggé könnyen kiismerhető srác. Vagány, menő, és tehetséges, egy évvel idősebb nála. A tánc a szenvedélye, de eddig senkivel sem osztotta meg. Egy haverja volt az előző kapitány és állítólag egész nyáron könyörgött a neki, hogy lépjen be a csapatba. Csakis egy feltétellel tette ezt meg, hogy ő lesz a csapatkapitány. Ekkora áldozatot pedig megért a réginek a győzelem. Egy szó, mint száz, a srác mindent megkapott, amit akart és mindenki a barátnője akart lenni, akár csak egyetlen éjszakára is.
Nos, ez az amint Annabeth a legjobban utált. Fruskákat, akik olyan buták, hogy belemennek az egy éjszakás kalandokba. De van valami, amit ennél is jobban, a fiúkat, akik eléggé okosak, és ezt ki is használják.
Ez mind a tökéletes élet része, most jön az, ami ezt mind romba dönti. A betegség. A betegség, amit másfél éve vettek észre. Aminek a kezelésének legfőbb mellékhatása a mozgás koordinációs zavar. Ez a zavar bármikor jelentkezhet, lehet, hogy csak évek múltán, de az is lehet, hogy már holnap észreveszi magán Annabeth. Eddig még nem jelentkezett, csak nagyon ritkán, ha nagyon ideges volt. Néha megremegett, olykor összeakadtak a lábai és majdnem elesett. Csak olyan dolgok, amik egy egészséges emberrel is megtörténhetnek bármikor.
Itt az első fejezet, első része. Nagy eséllyel, majd mindet két részben teszem fel, mert hosszabbak, mint a másik történeté.
Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
1. fejezet
Kedves naplóm!
Annabeth Smith vagyok, egy átlagos 17 éves lány. Boston egyik legkiválóbb gimnáziumába járok. Az iskola üdvöskéjének is lehetne nevezni, pont, mint Elenát a Vámpírnaplók című könyvekben. Van bennünk még valami közös, mindkettőnk élete egy csapásra megfordult. Az övé egy vámpír srác miatt, az enyém egy diagnózis miatt. De ezt hagyjunk, másfél éve már, de még mindig nem tud… Sajnálom, nem megy.
Ezen az éven kívül még egy van hátra a suliból, aztán egyetemre kell mennem. Valami olyanra, amivel a szüleim is megelégednek.
De… Visszatérve a jelenbe, most épp a gimi modern- és hiphoptánc csapatának vagyok a vezetője, immár második éve. Ami elég nagy kihívás, főleg miután három éve veretlen a csapat, így folytatni kell a vonalat, ami nem könnyű.
A héten indulunk a következő versenyre. Két hetes táborozás után lesz egy elődöntő, amolyan selejtező, majd a végső megmérettetés rá egy hétre. Már kitaláltam a koreográfiát. El is kezdtünk gyakorolni. Igaz erre a két hetes tábor van kitalálva, de jobb előbb elkezdeni.
Ezenkívül nincs barátom, de minden fiú engem akar. Mondhatni, nekem mégse jön össze.
Az egyik túl hülye, a másik csak a sportról tud beszélni, vagy épp a kocsikról, a harmadik pedig túl stréber.
Annabeth kezét az egérrel tette és felvitte a piros x-re a nyilat.
- Menti a napló dokumentum módosításait? – jött a kérdés. Annabeth újra átfutotta a szöveget, majd az igen-re kattintott.
Ránézett a számítógép órájára. Már fél 8? El fog késni! Ő Annabeth Smith a tökéletes diák a második félév első napján el fog késni. Felpattant a székről. Gyorsan a tükörhöz rohant egy gyors pillantás. Elfelejtette kivasalni a haját, micsoda tragédia. Most már mindegy. Felkapta a táskáját és a dzsekijét, majd rohant lefelé a lépcsőn.
Besprintelt a konyhába.
- Jó reggelt mindenkinek! – kiáltotta el magát, majd gyorsan bekapott pár falat rántottát és felkapta a számára kikészített ételhordót. Utána rohant is az ajtóhoz.
- Ne vigyelek el, kicsim? – kérdezte az apja kedvesen.
- Megtennéd?
- Nem nagy kerülő. – Annabeth az órájára nézett, öt perc telt el azóta, hogy leszaladt a lépcsőn. Rendben, gyorsan fogott egy fésűt, meg egy hajgumit és lófarokba fogta hosszú barnás-vörös haját.
- Ez nem ér, apa. Őt elviszed, amikor késne, engem meg soha. – panaszkodott az öccse, Tom.
- Téged mindennap vihetnélek az iskolába. Már nem mintha akkor előbb bemennél.
- Igaz ebben van valami. – nevetett Tom.
Annabeth felhúzta a fekete tornacsukáját, felkapta a dzsekit és a táskát. Kilódult az ajtón és már bent is ült az autóban. Pár másodperc múlva az apja is beszállt. Az öccse pedig komótosan odasántikált.
- Siess már, te vadbarom. – kiáltott rá Annabeth mérgesen.
- Nyugi már, idegroncs. Kocsival nincs három percre a suli. – kinyitotta az első ülés ajtaját és beült az apja mellé.
Annabeth az órájára nézett, 54. Ha téved Tom az úttal kapcsolatban, biztosan megfújtja.
Nos, nem tévedett, 57-kor parkoltak le a kocsival. Annabeth egy csókot nyomott az apja arcára búcsúzásképpen, majd kiugrott a kocsiból. És már viharzott is a 3.-ra.
59-kor lehuppant a helyére és azonnal meglepte a kíváncsi, pletykálni vágyó lányok és a magukat nagyon helyesnek képzelő, randira vágyó fiúk tömege.
Annabeth csendben ült középen, és alig várta már, hogy megérkezzen Miss Stewart, a töri tanárnő és kimentse a zűrzavarból. Bár Alaric Saltzman-nak a Vámpírnaplókból jobban örült volna. Általában magától is meg tudja oldani, de most nem volt olyan állapotban. Amint belépett a tanárnő, szétrebbent a tömeg, Annabeth pedig felsóhajthatott.
A Washington életéről szóló történelem órától inkább megkíméllek titeket. Most Annabeth Smith életéről beszélnék kicsit.
Mint ő maga is említette 17 éves, tökéletes lány, tökéletes élettel. Vagyis majdnem tökéletes élettel.
Barnás-vörös hosszú haja, barna szeme van. Átlagos magas, vékony. Mindezek mellett kedves, okos, humoros és jó a beszélőkéje is.
Ötfős a családja. Az édesanyja háziasszony. Az apja menő mérnök. A nővére Németországban tanulja a nyelvet, hogy tolmács lehessen. Anette, a nővér, 20 éves egyetemista. Nem utolsó sorban van egy öccse is, Tom. Vele már megismerkedhettetek. Nem éppen megnyerő, a nővérei szöges ellentéte. Az iskola nem érdekli. Szabadidejében deszkázik és gitározik egy bandában. Egy dolog, amiben tényleg jó és szereti is.
Anette most nyáron ment ki Németországba, ez sokban megnehezítette Annabeth életét. Ők ketten a nővérével mindig legyűrték az idegesítő öccsüket, s úgy sokkal könnyebb volt minden. Most Annabeth egyedül maradt, a nővére távolléte nem csak az öccse miatt annyira borzasztó, hanem, mert egyben ő volt a legjobb barátnője is. Az egyetlen személy, akire miden titkát rá merte bízni. Ezért próbálkozik a naplóírással is, hogy találjon valakit, akinek elmondhat mindent. De rádöbbent, hogy régi éjjeli beszélgetések, fél mondatokból való kommunikációt a nővérével nem tudja helyettesíteni.
Hobbija a tánc, öt éves kora óta csinálja. Először balettozni járt, később pedig a páros tánc lett a szenvedélye. Már elsős gimnazistaként bejutott az iskolája verseny tánc csapatába, pedig moderntáncot sosem tanult, csak otthon magában gyakorolt. Mindenkit meglepett a sikerével, eleinte azt rebesgették, hogy csak az apja pénze miatt jutott be. De az első iskolai szereplésen bemutatta a nagy tömegnek, hogy igen is nagyon jól táncol. Rá egy évre megkapta a vezetői pozíciót a csapatban, mert az előző leérettségizett és egyetemre ment. Utódjának pedig őt jelölte ki. Így Annabeth az iskola csapatának eddigi legfiatalabb kapitánya.
Egy csapat öt párból áll. 5 fiú és 5 lány, ebből négy pár táncol, egy a tartalék. Mielőtt bárki össze akarná keverni a pomponokkal, szólok ez teljesen más. Ez modern tánc.
Tavaly már megmutatta, hogy ez sem fog ki rajta. Sorozatban harmadjára nyerték meg az Amerika kupát, de a világversenyen csak 3. helyezésig jutottak. Idei célja az első hely.
Jól tudja, hogy idén még nehezebb lesz megnyerni a versenyt. Azt mondják lecserélték az egyik bostoni gimnázium tánc csapatának kapitányát.
Igaz volt a hír, ő maga bizonyosodott meg róla pár hete egy bostoni ünnepségen. A csapat rettentő sokat fejlődött félév alatt. A srác, mert, hogy igen, egy fiú lett az új csapatkapitány, nagyon keményen megdolgoztatta őket. Előtte még nem látta a csapatban, szóval, amint bekerült kapitány is lett. Ami szintén megmutatta mennyire tehetséges. Majd azt is mennyire egoista. A rendezvényen többször is Annabethre kacsintott, ami csak még jobban felhergelte a lányt. Azonnal megnövelte a próbák számát, heti kettőről, négyre. Persze ez a csapatnak nem nagyon tetszett, de nem mertek ellentmondani.
Pár napja, mikor éppen tanult és a számítógépe be volt kapcsolva, kapott egy üzenetet. A srác, aki a másik csapat kapitánya megkereste. Lekaparhatatlanabb sráccal Annabeth még nem találkozott.
Azt elfelejtettem mondani, hogy a fiú nem amerikai, hanem koreai. Akinek a szülei betelepültek. Bár ő már itt született. Legalábbis Annabeth értesülései alapján. Őt magát is érdekelte, de elmondása szerint csakis stratégiai szempontból. Fel akarta mérni az ellenség erejét. Még az is megfordult a fejében, hogyha elhívja randira, akkor elmegy vele és kiszed belőle minden lényegeset. De eszébe jutott, hogy a mostani ellenfele elég agyafúrt ahhoz, hogy átlásson a szándékain. Így inkább csak a háttérben kutatott, megkérte azokat az embereket, akikben a legjobban bízott, akik neki már annyi titkot elmondtak magukról, hogy adósai, nézzenek utána a múltjának és jelenének.
Chan Doo, Lee Chan Doo, az ellenfél, eléggé könnyen kiismerhető srác. Vagány, menő, és tehetséges, egy évvel idősebb nála. A tánc a szenvedélye, de eddig senkivel sem osztotta meg. Egy haverja volt az előző kapitány és állítólag egész nyáron könyörgött a neki, hogy lépjen be a csapatba. Csakis egy feltétellel tette ezt meg, hogy ő lesz a csapatkapitány. Ekkora áldozatot pedig megért a réginek a győzelem. Egy szó, mint száz, a srác mindent megkapott, amit akart és mindenki a barátnője akart lenni, akár csak egyetlen éjszakára is.
Nos, ez az amint Annabeth a legjobban utált. Fruskákat, akik olyan buták, hogy belemennek az egy éjszakás kalandokba. De van valami, amit ennél is jobban, a fiúkat, akik eléggé okosak, és ezt ki is használják.
Ez mind a tökéletes élet része, most jön az, ami ezt mind romba dönti. A betegség. A betegség, amit másfél éve vettek észre. Aminek a kezelésének legfőbb mellékhatása a mozgás koordinációs zavar. Ez a zavar bármikor jelentkezhet, lehet, hogy csak évek múltán, de az is lehet, hogy már holnap észreveszi magán Annabeth. Eddig még nem jelentkezett, csak nagyon ritkán, ha nagyon ideges volt. Néha megremegett, olykor összeakadtak a lábai és majdnem elesett. Csak olyan dolgok, amik egy egészséges emberrel is megtörténhetnek bármikor.
Bejelentkezés :)
Sziasztok! :)
Nos, megcsináltam az új történet blogját. :) Remélem tetszik a háttér. Jelen pillanat fejléc készítést nem tartok szükségesnek, majd talán később.
Szóval a másik blogomon kiírtam egy szavazást, amelyen 19 olvasóm vett részt. 14 arra szavaztatok, hogy tegyem fel a történetet így megteszem. :) Mindenkinek köszönöm, aki részt vett a szavazáson, bármit is jelölt meg válaszként.
Remélem tetszeni fog. :)
Az első fejezet első részét mindjárt fel is teszem. :) Pár perc.
Jó olvasást!
Puszi! :)
Szilvi
Nos, megcsináltam az új történet blogját. :) Remélem tetszik a háttér. Jelen pillanat fejléc készítést nem tartok szükségesnek, majd talán később.
Szóval a másik blogomon kiírtam egy szavazást, amelyen 19 olvasóm vett részt. 14 arra szavaztatok, hogy tegyem fel a történetet így megteszem. :) Mindenkinek köszönöm, aki részt vett a szavazáson, bármit is jelölt meg válaszként.
Remélem tetszeni fog. :)
Az első fejezet első részét mindjárt fel is teszem. :) Pár perc.
Jó olvasást!
Puszi! :)
Szilvi
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)