2013. július 28., vasárnap
Epilógus
Sziasztok! :)
Itt a friss fejezet, ami az epilógus, vagyis az utószó. Ezzel az írásommal vége a történetnek, remélem tetszett. Van egy novella lehetősége, oldalt a szavazás, remélem sokan szavaztok majd. Annabeth és Chan Doo nincs a jelöltek között, mert róluk azért elég sokat megtudhattatok.
Remélem tetszett a történet, és továbbra is feljártok majd a blogra, mivel novellákat szeretnék majd itt is megosztani, ha az időm engedi.
Köszönöm, hogy érdekelt ez az írásom, és elolvastátok. Köszönöm, hogy kitartottatok, még akkor is, ha alig hallottatok felőlem. Remélem elégedettek lesztek az epilógussal.
Sziasztok! Jó olvasást!:)
Üdv.: Szilvi:)
Epilógus/ Utószó
20 évvel később, New York
Annabeth leült sminkasztal elé, és elkezdte lemosni magáról az erős sminket, amit az előadásban használtak. Nem volt ideje a színházban megtenni, hiszen azonnal kezdődött a premier party. Végül nem maradtak rajta sokáig, éjfél után nem sokkal leléptek.
- Jó voltál ma este - lépett be Chan Doo, és adott egy puszit a feje tetejére.
- Köszönöm - mosolygott. - Nagyon jó együtt dolgozni a többiekkel, igazi csapat.
- Igen, az látszik.
- Holnap mi lesz? - váltott témát Annabeth.
- Holnap be kell fejeznem a cikkem, mert kifutok az időből, este lapzárta. De már nincs sok hátra - kezdte el kigombolni az ingét, hogy lefekvéshez készülődjön. - Ha már ott voltam, szerintem írok egy cikket az előadásotokról is.
- Az nagyon jó lenne - állt fel a székről Annabeth, és az ágyhoz lépett. - Holnap reggel próbám lesz, este meg megint előadás.
- Rendben. - bólintott Chan Doo.
Befeküdt a férje mellé az ágyba, hiába próbálta elrejteni az aggodalmát, Chan Doo ismerte, akár a tenyerét, átlátott rajta. Átölelte a vállát, és a mellkasára húzta, mire a nő halványan elmosolyodott.
- Ne aggódj, minden rendben lesz - mondta kedvesen a férfi, és végigsimított a vállán játékosan.
- Az anyja vagyok, persze, hogy aggódom - válaszolt rá se nézve. - Mégis csak most ment először éjszakába nyúlóan bulizni.
- 15 éves, éppen ideje volt - nevetett fel Chan Doo.
- Ideje? Várhatott volna még pár évet - háborodott fel Annabeth.
- Te is eljártál már ennyi idősen, nem?
- De, de akkor is.
- Figyelj - emelte fel a felesége állát, hogy muszáj legyen ránéznie -, Jade nagylány, nem lesz baja, a barátaival ment. Amúgy is ott van ma este Christian, vigyáz a húgára, tudod jól.
- De...
- És ha ez nem elég - intette le -, az öcséd és a legjobb barátnőd bárjában vannak, ismerős arcok közt.
- Összeszed nekem valami rosszfiút - csóválta a fejét az asszony.
- Mint te? - hajolt le egy csókért Chan Doo.
- Mint én - lehelte az ajkaira Annabeth, majd miután megcsókolta a mellkasára vackolta magát. - Emlékszel még, mennyi időt töltöttünk a Black and White diszkóba?
- Persze, az volt a törzshelyünk - bólintott.
- Régen volt már - sóhajtott fel, és felült. - Régen nem gondoltam már a betegségemre.
- Meggyógyultál, és teljesült az álmod a Broadway egyik vezető táncosa vagy a Macskák ötvenedik évfordulójára vették elő a musicalt ismét, és ebben táncoltál. Érhető ha nem gondolsz rá. Sikeres vagy, örülj neki.
- Csak a gyerekek miatt aggódom - bökte ki a feleség. - Mi van, ha mégis hordozzák a betegségem?
- Ha gondolod negyedszerre is kivizsgáltathatjuk őket, ha az megnyugtat - mosolyodott el a férfi.
- Kérlek!
- Rendben, majd intézem - mosolyodott el Chan Doo.
- Köszönöm - felelt hálásan Annabeth.
- Értetek bármit, hiszen tudod.
- Szeretlek! - hajolt csókra a nő.
- Én is szeretlek! - viszonozta a férfi.
- Nincsenek itthon a gyerekek - harapott az ajkába Annabeth. - Kihasználhatnánk ezt a kevéske időt.
- Reméltem, hogy felveted - mosolyodott el Chan Doo régi csibészes mosolyával.
A nő felnevetett, átvette a lábát a férje csípőjén, és megcsókolta.
2013. július 27., szombat
Szavazás a novella szereplőit illetően
Sziasztok!
Ki is raktam a szavazást a novella szereplőit illetően, meglátjuk mi lesz. Mivel lassan befejezem a történetet (egy fejezet van hátra) gondoltam írok egy novellát a kedvenceitekkel. Szóval válasszatok, kikről vagy kiről szóljon:)
Kik legyenek a szereplők?
Köszönöm szépen mindenkinek, aki szavazott Willre:):)
Üdv.: Szilvi
Ki is raktam a szavazást a novella szereplőit illetően, meglátjuk mi lesz. Mivel lassan befejezem a történetet (egy fejezet van hátra) gondoltam írok egy novellát a kedvenceitekkel. Szóval válasszatok, kikről vagy kiről szóljon:)
Kik legyenek a szereplők?
| Emma |
| Tom |
| James |
| Dakota |
| Fred és Alexis |
| Tom és Emma |
| Neil és Linda |
| Fred és Ji Hyun |
| Ji Hyun |
Köszönöm szépen mindenkinek, aki szavazott Willre:):)
Üdv.: Szilvi
2013. július 1., hétfő
23. fejezet/2. rész
Sziasztok!
Hú, de nagyon régen írtam már. Nagyon sajnálom. De végre ideért a friss, remélem tetszeni fog, és nem haragudtok rám nagyon.
Kellemes nyarat kívánok minden kedves olvasómnak ezzel a fejezetettel.
Puszi:)
Szilvi:)
23. fejezet/2. rész
- Szóval - kezdte a fiú, de nem folytatta semmivel.
- Szóval? - kérdezte Annabeth. Chan Doo még mindig az ajtónál állt, most a lány felé lépett.
- Sajnálom, ami történt – vágta zsebre a kezét, és bocsánatkérően pillantott a lányra. – Sajnálom, hogy elszúrtam, és megbántottalak. Nem akartam fájdalmat okozni, én csak... – lemondóan megrázta a fejét, majd széttárta a karjait – csak én vagyok. Változtam sokat miattad, de úgy tűnik nem eleget. Ostoba voltam. Sajnálom.
– Chan Doo – lépett felé Annabeth –, beszéltem Jamesszel. Elmondott mindent – most, hogy elmondták, már ő is észrevette, hogy beharapja az ajkát, ha zavarban van. A fiú halványan elmosolyodott a gesztus láttán, de csak egy pillanatra. – Beszélgettünk, és rájöttem valamire. Rájöttem, hogy félek ettől.
– Ezt hogy érted? – vágott közbe a fiú.
– Félek ettől a kapcsolattól – magyarázta Annabeth. – Csak kibúvót kerestem, amikor megláttalak Katetel, megvolt az indok. Félek tőle, mert túl sokat jelent. Sosem jelent még nekem semmi ennyit. Gyűlölök kiszolgáltatott lenni, és most az vagyok. Túl nagy hatalmad van felettem – suttogta a lány, és közelebb lépett.
– Furcsán mutatod, ha szeretsz valakit – suttogta mosolyogva a fiú.
– Most mi lesz?
– Nem tudom – rázta meg a fejét.
– Én sem – érett egyet a lány.
– Annabeth – szólított meg Chan Doo pár percnyi csend után –, úgy döntöttem, hogy New Havenbe költözök. Nem kollégiumba megyek, hanem bérlek egy lakást, talán meg is veszem. Már találtam egyet, ami tetszik, egész jónak tűnik. Itt hagyom Bostont, nem jövök vissza.
– És a szüleid? A barátaid? – kérdezte Annabeth kétségbeesetten.
– A szüleimet meglátogatom néha, évente egyszer-kétszer – vonta meg a vállát. – A barátaim pedig szétszélednek. Dakota a Stanfordra megy, Amerika másik végébe, nem hiszem, hogy sokszor fogom látni, talán már soha. Neil a Columbiara, James pedig Washingtonra. Más barátom nincs, aki hiányozna.
– Már eldöntötted? – Annabeth torka elszorult, és a sírás kerülgette. A fiú csendben bólintott, és lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen ránéznie. – És én? – suttogta a lány szinte hangtalanul, a szeme könnybe lábadt és végig folyt pár csepp az arcán.
– Nem tudok a közeledbe maradni, úgy, hogy tudom, nem leszel az enyém – válaszolt halkan.
– De a tiéd vagyok – fuldoklott a sírástól a lány. Nem tudta tovább visszafogni magát, a keserűség győzött, és felzokogott.
– Annabeth – húzta magához közelebb Chan Doo. – Ne sírj!
– Miért ne sírjak? – kérdezte. – Éppen szakítasz velem.
– Tulajdonképpen te már szakítottál velem – jegyezte meg a fiú.
– Az nem volt valódi – rázta a fejét hevesen Annabeth. – Én nem gondoltam komolyan, te pedig most halálosan komolyan beszélsz. Nem csak simán szakítasz, elmész, talán örökre.
– Nekem nagyon is valódi volt, Annabeth – suttogta Chan Doo. – És rádöbbentett arra, hogy nem vagyok erre képes, és nem akarlak magammal rántani. Fontos vagy nekem, mindenkinél fontosabb, nem érdekel más lány, de jobbat érdemelsz nálam.
– Ezt ne te döntsd el! Nekem nincs beleszólásom? – kérdezte kétségbeesetten.
– Annabeth...
– Nem akarom, hogy elmenj – fojtotta a fiúba szót. – Szeretsz, és én is szeretlek. Veled akarok lenni, azért jöttem ma ide, hogy kibéküljek, és együtt legyünk, nem azért, hogy szakítsunk. Nem akarom, hogy úgy érezd nem érdemellek meg, mert ez nem igaz. Sokkal jobb vagy, mint azt elhiszed magadról. És nekem a legfontosabb, és tökéletes. Egy év, ennyit kell várnod, és megyek én is New Havenbe.
– Nem a Yale-re akartál menni – vonta össze a szemöldökét Chan Doo a gondolataiba mélyedve.
– Nem, de sok minden változott. Orvos akartam lenni, de az sosem leszek, így majd kitalálok valamit.
– Nem akarom, hogy miattam dönts New Haven mellett. Nem akarlak befolyásolni.
– Tudom – simított végig a fiú arcán. – Magamtól döntöttem így. Megvársz?
– Ha tényleg ezt akarod – bólintott Chan Doo, Annabeth elmosolyodott, és elapadtak a könnyei.
– Ezt.
– A szüleid ki fognak nyírni – rázta meg a fejét mosolyogva.
– Miért? – kérdezte értetlenül a lány.
– Már éppen eltűntem az életedből, erre újra együtt vagyunk. Ez számukra nem a legjobb hír.
– De el fogják fogadni, és ez a lényeg – bólint Annabeth boldogan.
– Megígérsz nekem valamit? – fordította ismét komolyra a szót Chan Doo.
– Attól függ, mi az?
– Ne sírj soha többé – fogta a kezei közé a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Gyűlölöm, ha sírni látlak, már azt is, ha szomorú vagy.
– Megpróbálok nem sírni többé – mosolygott rá a lány. – Rendben?
Chan Doo nem válaszolt csak az ajkára lehelt egy csókot. Először csak gyengéden ízlelgette, majd egyre szenvedélyesebben csókolta. Annabeth átkarolta a nyakát, Chan Doo a csípőjére simította a kezét. Az ajkai már nem csak az ajkait becézgették, a nyelve utat tört a lány szájába. Percekig csókolóztak, majd elváltak egymástól, és a fiú a lány homlokának döntötte az övét.
– Rendben – lihegte Chan Doo.
Annabeth rámosolygott, és megfogta a kezét. Az ágy felé vezette, Chan Doonak összefutott a szemöldöke az értetlenségtől, a lány felnevetett, ahogy hátranézett rá. Lefeküdt az ágyra, és maga után húzta a fiút is. Az nem szólt semmit, csak várta, hogy mit akar tőle.
– Még nem akarok elmenni. Átölelsz egy kicsit? – kérdezte Annabeth. Chan Doo elmosolyodott, és bólintott.
– Persze.
A lány háttal a fiúnak feküdt le, Chan Doo pedig közel húzódott hozzá. A kezét a derekára simította, az arcát a vörös hajzuhatagba rejtette. Kiskifli-nagykifliben feküdtek egymás mellett.
Hú, de nagyon régen írtam már. Nagyon sajnálom. De végre ideért a friss, remélem tetszeni fog, és nem haragudtok rám nagyon.
Kellemes nyarat kívánok minden kedves olvasómnak ezzel a fejezetettel.
Puszi:)
Szilvi:)
23. fejezet/2. rész
- Szóval - kezdte a fiú, de nem folytatta semmivel.
- Szóval? - kérdezte Annabeth. Chan Doo még mindig az ajtónál állt, most a lány felé lépett.
- Sajnálom, ami történt – vágta zsebre a kezét, és bocsánatkérően pillantott a lányra. – Sajnálom, hogy elszúrtam, és megbántottalak. Nem akartam fájdalmat okozni, én csak... – lemondóan megrázta a fejét, majd széttárta a karjait – csak én vagyok. Változtam sokat miattad, de úgy tűnik nem eleget. Ostoba voltam. Sajnálom.
– Chan Doo – lépett felé Annabeth –, beszéltem Jamesszel. Elmondott mindent – most, hogy elmondták, már ő is észrevette, hogy beharapja az ajkát, ha zavarban van. A fiú halványan elmosolyodott a gesztus láttán, de csak egy pillanatra. – Beszélgettünk, és rájöttem valamire. Rájöttem, hogy félek ettől.
– Ezt hogy érted? – vágott közbe a fiú.
– Félek ettől a kapcsolattól – magyarázta Annabeth. – Csak kibúvót kerestem, amikor megláttalak Katetel, megvolt az indok. Félek tőle, mert túl sokat jelent. Sosem jelent még nekem semmi ennyit. Gyűlölök kiszolgáltatott lenni, és most az vagyok. Túl nagy hatalmad van felettem – suttogta a lány, és közelebb lépett.
– Furcsán mutatod, ha szeretsz valakit – suttogta mosolyogva a fiú.
– Most mi lesz?
– Nem tudom – rázta meg a fejét.
– Én sem – érett egyet a lány.
– Annabeth – szólított meg Chan Doo pár percnyi csend után –, úgy döntöttem, hogy New Havenbe költözök. Nem kollégiumba megyek, hanem bérlek egy lakást, talán meg is veszem. Már találtam egyet, ami tetszik, egész jónak tűnik. Itt hagyom Bostont, nem jövök vissza.
– És a szüleid? A barátaid? – kérdezte Annabeth kétségbeesetten.
– A szüleimet meglátogatom néha, évente egyszer-kétszer – vonta meg a vállát. – A barátaim pedig szétszélednek. Dakota a Stanfordra megy, Amerika másik végébe, nem hiszem, hogy sokszor fogom látni, talán már soha. Neil a Columbiara, James pedig Washingtonra. Más barátom nincs, aki hiányozna.
– Már eldöntötted? – Annabeth torka elszorult, és a sírás kerülgette. A fiú csendben bólintott, és lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen ránéznie. – És én? – suttogta a lány szinte hangtalanul, a szeme könnybe lábadt és végig folyt pár csepp az arcán.
– Nem tudok a közeledbe maradni, úgy, hogy tudom, nem leszel az enyém – válaszolt halkan.
– De a tiéd vagyok – fuldoklott a sírástól a lány. Nem tudta tovább visszafogni magát, a keserűség győzött, és felzokogott.
– Annabeth – húzta magához közelebb Chan Doo. – Ne sírj!
– Miért ne sírjak? – kérdezte. – Éppen szakítasz velem.
– Tulajdonképpen te már szakítottál velem – jegyezte meg a fiú.
– Az nem volt valódi – rázta a fejét hevesen Annabeth. – Én nem gondoltam komolyan, te pedig most halálosan komolyan beszélsz. Nem csak simán szakítasz, elmész, talán örökre.
– Nekem nagyon is valódi volt, Annabeth – suttogta Chan Doo. – És rádöbbentett arra, hogy nem vagyok erre képes, és nem akarlak magammal rántani. Fontos vagy nekem, mindenkinél fontosabb, nem érdekel más lány, de jobbat érdemelsz nálam.
– Ezt ne te döntsd el! Nekem nincs beleszólásom? – kérdezte kétségbeesetten.
– Annabeth...
– Nem akarom, hogy elmenj – fojtotta a fiúba szót. – Szeretsz, és én is szeretlek. Veled akarok lenni, azért jöttem ma ide, hogy kibéküljek, és együtt legyünk, nem azért, hogy szakítsunk. Nem akarom, hogy úgy érezd nem érdemellek meg, mert ez nem igaz. Sokkal jobb vagy, mint azt elhiszed magadról. És nekem a legfontosabb, és tökéletes. Egy év, ennyit kell várnod, és megyek én is New Havenbe.
– Nem a Yale-re akartál menni – vonta össze a szemöldökét Chan Doo a gondolataiba mélyedve.
– Nem, de sok minden változott. Orvos akartam lenni, de az sosem leszek, így majd kitalálok valamit.
– Nem akarom, hogy miattam dönts New Haven mellett. Nem akarlak befolyásolni.
– Tudom – simított végig a fiú arcán. – Magamtól döntöttem így. Megvársz?
– Ha tényleg ezt akarod – bólintott Chan Doo, Annabeth elmosolyodott, és elapadtak a könnyei.
– Ezt.
– A szüleid ki fognak nyírni – rázta meg a fejét mosolyogva.
– Miért? – kérdezte értetlenül a lány.
– Már éppen eltűntem az életedből, erre újra együtt vagyunk. Ez számukra nem a legjobb hír.
– De el fogják fogadni, és ez a lényeg – bólint Annabeth boldogan.
– Megígérsz nekem valamit? – fordította ismét komolyra a szót Chan Doo.
– Attól függ, mi az?
– Ne sírj soha többé – fogta a kezei közé a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Gyűlölöm, ha sírni látlak, már azt is, ha szomorú vagy.
– Megpróbálok nem sírni többé – mosolygott rá a lány. – Rendben?
Chan Doo nem válaszolt csak az ajkára lehelt egy csókot. Először csak gyengéden ízlelgette, majd egyre szenvedélyesebben csókolta. Annabeth átkarolta a nyakát, Chan Doo a csípőjére simította a kezét. Az ajkai már nem csak az ajkait becézgették, a nyelve utat tört a lány szájába. Percekig csókolóztak, majd elváltak egymástól, és a fiú a lány homlokának döntötte az övét.
– Rendben – lihegte Chan Doo.
Annabeth rámosolygott, és megfogta a kezét. Az ágy felé vezette, Chan Doonak összefutott a szemöldöke az értetlenségtől, a lány felnevetett, ahogy hátranézett rá. Lefeküdt az ágyra, és maga után húzta a fiút is. Az nem szólt semmit, csak várta, hogy mit akar tőle.
– Még nem akarok elmenni. Átölelsz egy kicsit? – kérdezte Annabeth. Chan Doo elmosolyodott, és bólintott.
– Persze.
A lány háttal a fiúnak feküdt le, Chan Doo pedig közel húzódott hozzá. A kezét a derekára simította, az arcát a vörös hajzuhatagba rejtette. Kiskifli-nagykifliben feküdtek egymás mellett.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)