Sziasztok! :)
Itt a következő. Ne haragudjatok, hogy ilyen soká.
Jó olvasást!
Puszi! :)
17. fejezet/ 1. rész
Végül kiderült, hogy semmi komoly baja sincs. Nem került rosszabb állapotba. Egy-két nap múlva ki is engedték a kórházból. Bár a versenyt nem folytathatták, és Alexisék nyertek, de hátra volt még a gála. Megkérte a szüleit, hogy azon legalább hagy maradjon.
A gálán az lépett fel a csapatokból, aki akart. Bármilyen párosításban, csapatban akár, de egyedül is lehetett. Chan Doo és Annabeth eldöntötték, hogy ők is fellépnek egy mixszel. Éppen próbáltak, amikor megcsörrent a fiú telefonja.
- Halló? – vette fel.
- Szerbusz Chan Doo. Grace vagyok. – szólt bele egy női hang.
- Grace? – kérdezett vissza. Nem tűnt ismerősnek a neve, és a hangja.
- Grace, a rendőrségről. – magyarázták a vonal másik végén.
- Ó, tényleg. A rendőrnő. – mosolyodott el. – Miben segíthetek? – Annabeth mellette állt, most elkezdet a lány hajával játszani.
- Fredről lenne szó. – mondta kicsit zavartan.
- Igen? Mi van vele?
- Szeretne veled beszélni.
- Ó… - suttogta Chan Doo meglepve. Erre egyáltalán nem számított. Elengedte a lány haját, ő észre sem vette, mennyire ideges lett. Annabeth viszont igen, kíváncsian fordult a fiú felé, de az nem figyelt rá.
- Nem igen tudtam, mit csináljak. Elmondtad, hogy nem akarsz belefolyni. Amit száz százalékosan megértek, és tiszteletben tartok. De joga van hozzá, hogy ezt kérje. Nem kényszeríthetlek, de kötelességem szólni. – magyarázkodott.
- Nem, nem, semmi gond. Beszélek vele. Ezen ne múljon a dolog. Mikor? – kérdezte.
- A most megfelelne?
- Őőőő… Persze, miért is ne? De beletelik egy kis időbe, amíg odaérek.
- Rendben, várlak. – azzal letette a telefont.
Annabeth átölelte a fiút. Szorosan hozzá bújt, a vállába temette az arcát, úgy szólalt meg.
- Ki volt az? – kérdezte.
- A rendőr, aki kihallgatott.
- Mit akart? – kapta fel a fejét Annabeth. – Ugye nincs baj? – az állát a mellkasának támasztotta.
- Nincs, semmi. Csak Fred beszélni akar velem. – magyarázta megnyugtatásképpen. De a lány csak még idegesebb lett.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – mondta. – Szerintem nem kellene vele találkoznod. El kellene felejtened ezt az egészet. Az egész múltadat.
- Már megígértem. Elmegyek, meghallgatom, aztán vissza is jövök. Minden rendben lesz. – váltott megnyugtató hangnemet. – Oké?
- Már is mész? – Chan Doo bólintott. – Elkísérlek.
- Nem kell. Rendben leszek. Úgyse jöhetsz be hozzá.
- Nem is akarok. Csak ott akarok veled lenni. – suttogta, és szorosabban ölelte a fiút.
- Akkor gyere. Mennünk kell, ha el akarjuk érni a buszt. – mosolygott Chan Doo.
- Ó, pedig már azt hittem elkötöd az egyik tanár kocsiját, és azzal megyünk a rendőrségre. – cukkolta.
- Azért az elég pimasz lenne. – vigyorgott a fiú.
- Pimasz vagy. – beharapta az alsó ajkát, és érezte, hogy elvörösödik, amint elkalandoztak a gondolatai.
Lejátszotta magában a tegnapestét. Olyan gyorsan történt minden. Egyik percben még próbáltak, a másikban már együtt zuhanyoztak. Kellemes érintéseken, és puha csókokon kívül nem történt több közöttük, de mégis felejthetetlen volt.
- Jól van, most már hagyjuk abba. – mondta Chan Doo és elnyúlt a padlón. – Hulla vagyok.
- Egy beteg lány tovább bírja. – lihegte Annabeth felette állva, csípőre tett kézzel. – Nem lennék túl büszke.
- Tényleg? – kérdezte, majd megragadta a lábát, és lerántotta maga mellé.
- Hé! – sikított fel Annabeth, de biztonságba, a fiú ölelő karjaiba érkezett. – Pimasz vagy. – suttogta, és megcsókolta Chan Doot. A fiú a hátára döntötte, és felé kerekedett.
- Akkor ehhez is elég pimasz vagyok? – kérdezte, és újra megcsókolta a lányt. A keze a szűk pólója alá tévedt.
- Chan Doo… - levegő után kapkodva tolta el magától. – Ne itt. – a fiú vágytól égő szemmel nézett le rá.
- Annyira kívánlak. – suttogta, és végig simított Annabeth arcán az állától a füléig. A tenyerébe igazított az arcát, mint egy kis macska, akinek jól esik a simogatás. Lehunyta a szemét, és elmosolyodott.
- Letusolok, aztán találkozunk a szobádban. – mondta kacéran, majd felállt, és az öltözők felé indult. Hamar ledobta magáról a ruháit, aztán beállt a zuhany alá. Sokáig csak állt ott. A meleg víz érintése jól esett a testének.
Szorosan átfogta a mellkasát, úgy próbálta magát megnyugtatni. Szerette Chan Doot, és úgy érzete a fiú is őt. De félt tőle. Félt, hogy végül egy strigulaként végzi. " Csak lefektetni akartalak, egy éjszakára. Semmi több." – visszhangzott a fülében, amit még a megismerkedésük elején mondott neki. Mi változott meg azóta? Megváltozott egyáltalán valami azóta?
Megrázta a fejét, próbálva eltűntetni a mérgező gondolatokat. Már nyúlt a tusfürdős flakonért, amikor hátulról megérintették. Elhúzták a haját, és a nyakába csókoltak. Megrezzent az érintéstől, bár tudta ki az, de a levendula, és cédrusfa férfias, ismerős illata megnyugtatóan hatott rá.
- Elmenjek? – kérdezte. Annabeth nem válaszolt. Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang. Mondani akart valamit, de nem tudott. Érezte, ahogy Chan Doo elhúzódik. Tudta, hogy elmegy, ha nem tesz valamit.
Megfordult, szembe találta magát a fiúval. Meztelen volt. Tudta, mégis most, hogy látta is, ijesztő volt. Nem rég maga mászott rá, most, hogy itt a lehetőség megijedt.
- Ne… ne menj el. – bármennyire is próbált erős maradni, elcsuklott a hangja. Chan Doo elmosolyodott, most kedvesen, megértően. Ritkán látatta ezt az arcát.
Végig nézett Annabethen, ő pedig érezte, hogy elpirul. Sosem látta még fiú meztelenül, bár ez fordítva is igaz volt. Sosem látott fiút meztelenül.
- Gyönyörű vagy! – suttogta Chan Doo, és közelebb lépett. Vissza, egészen közel, hogy átölelhesse.
Annabeth remegett, ő maga is érezte. Összeszorította a fogát, az arcát Chan Doo mellkasába temette, úgy próbált úrrá lenni a saját testén. A fiú szorosan ölelte.
- Ne félj! – suttogta. – Nem érek hozzád egy ujjal se, ha nem szeretnéd.
- Szeretném. – nézett fel rá. Szelíden elmosolyodott, úgy nézett rá, mint egy kislányra, ez kicsit bántotta az önbecsülését.
- Hiszen remegsz. – fogta a keze közé az arcát.
- Fázom. – hazudta, Chan Doo felnevetett, elárulván ezzel, hogy nem vette be.
Lehajolt hozzá, és megcsókolta. Annabeth keze eddig az izmos mellkasán nyugodott, most végig simított rajta. Végig vezette az ujjait, minden egyes izmon, a tökéletes testen.
Chan Doo elengedte az egyik kezével, és Annabeth háta mögött kutatott valamiért. Hirtelen átfutott az agyán, talán óvszert keres, de az nincs egy tusolóban. Amikor meghallotta, hogy a tusfürdőjéből nyom a kezére, majd a hátát kezdte simogatni, megkönnyebbült. Lent kezdte, egyre feljebb, és feljebb haladt… Megemelte a haját, hogy a fiú hozzáférjen a vállaihoz. Majd előretért a hasára, majd mielőtt a melleihez ért volna, megkérdezte:
- Szabad? – rekedt volt a hangja, a szeme vágytól csillogott.
- Igen. – bólintott Annabeth. Most már sokkal magabiztosabb volt, nem bánta, hogy marasztalta. Inkább élvezte az érintéseit.
Óvatosan, gyengéden bánt vele. Semmit se sietett el…
- Mire gondolsz? – suttogta Chan Doo, de olyan közel, hogy az ajkai hozzá értek az Annabeth füle mögötti érzékeny bőrhöz. Megborzongott a kellemes érintéstől, vagy az emléktől, maga se tudta. De csalódott volt, amiért megzavarták az emlékezésben.
- Semmire. – hazudta. Chan Doo megint úgy nevetett fel, hogy elárulta, nem hisz neki. De nem kérdezett semmit. Annabeth jól tudta, hogy azért, mert nem kell kérdeznie, úgyis rájött a válaszra.
Észre se vette, mikor vezette ki a buszmegállóba. Most ott álltak egymás mellett, összekulcsolt kezekkel. Elképesztően boldog volt. Hiába történt annyi borzalom mostanában, ő mégis boldog volt.
2012. március 31., szombat
2012. március 16., péntek
16. fejezet/ 2. rész
Sziasztok! :)
Mivel attól, hogy nem írtok még lehet, hogy olvassátok elhoztam a fejezet folytatását.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi!:)
16. fejezet/ 2. rész
- Ugye nem hagysz el többé? – tette fel a kérdést félénken.
- Megígérem. – súgta a választ. – Szeretlek. – újra hozzáhajolt.
Sokáig csókolóztak. Meg se hallották, ahogy bejött valaki, csak akkor vették észre, amikor megragadták Chan Doo vállát, és elrántották Annabethtől.
Máris csattant egy pofon. Annabeth sikítani akart, de a kezét a szájára tapasztotta, nem akart rontani a helyzeten. Chan Doo apja felfújta magát mérgében, a feje is lilult. Mondott valamit koreaiul, de a fia csak nézett rá, mint aki nem érti.
- Hogy merészeled? – kérdezte Mr. Lee.
- Mégis mit? – szűrte a fogai között. Ahol a tenyér csattant bepirosodott a bőre, emléket hagyva a pofonnak.
- Elszöksz New Yorkba, hogy egy amerikai lánnyal enyelegj. – mondta undorodva. Ji Hyun, és egy koreai nő jelent meg a szobában. Chan Doo nővére szomorúan, sajnálkozva nézett Annabethre. - Nem tisztelsz te engem, fiam?
- Komolyan választ vársz erre? – mondta mérgesen. Chan Doo apja keze újra lendült, de a szobában lévő három nő egyszerre sikította, hogy ne, így megállt pár centire a fiú arcától.
- Chan Doo, fiam. – szaladt oda az anyja. – Menjünk haza. Felejtsük el!
- Nem megyek innen, sehová. Eressz! – rivallt rá a kis, törékeny nőre. – Megígértem, hogy maradok. – az apja pillantása Annabethre tévedt, aki még mindig ijedt tekintettel nézte a jelenetet.
- Hogy merészelsz ellentmondani?
- Maradok bármit is teszel. – nézett az apja szemébe dacosan.
- Nem vagy már kisgyerek. Erre nincs időm. – megragadta a karját, és elkezdte kihúzni, de Chan Doo minden erejét bevetve nagyjából helyben tartotta magát. – Ne viselkedj úgy, mint egy amerikai, nem vagy az.
- Tévedsz! Inkább vagyok amerikai, mint az, ami te. Nem parancsolgathatsz nekem. Már felnőttem.
- Visszaküldelek Koreába a nagyszüleidhez.
- Azt lesheted. – közelebb lépett az apjához. – A legjobb az lenne, ha felszívódnál az életemből. – újra pofonra lendült a keze. Chan Doo összeszorítottam a szemét, és a száját, de nem jött a fájdalom.
Kinyitotta végül, érdekes látvány tárult a szeme elé. Az apja háttal állt neki, és az anyjával nézett farkas szemet.
- Nem engedem, hogy még egyszer megüsd a gyermekem. – mondta lassan, erős akcentussal a nő. – Tűnj el innen! – adta ki a férje útját.
A férfi felháborodottan tátogott, majd kiviharzott az ajtón. Annabeth, és Ji Hyun megkönnyebbülten sóhajtott fel. Chan Doo anyja meg a fiú karjaiba vetette magát, és koreaiul hadart. Sajnálkozásnak, bocsánatkérésnek hangzott, de Annabeth nem esküdött volna meg rá. Majd a fiú felé fordult.
- Sajnálom, hogy végig kellett nézned. – suttogta Chan Doo, és megfogta a kezét.
- Semmi gond, nem a te hibád. – erőtlen volt a hangja, és rekedt.
- Az édesanyám. – intett a picinyke nő felé kedvesen. – A másik meg az apám volt. – csikorgatta a fogait.
- Örülök, hogy megismerhetem. Annabeth vagyok. – nyújtotta felé a kezét, de a nő meghajolt. Zavartan figyelte, mire Chan Doo jelzett neki, hogy tegye ugyanazt. Miután megtette, a nő szorosan átölelte, és két csókot nyomott az arcára.
- Én is örülök. – pihegte, majd kiment. Ji Hyun is köszönt, majd követte az anyját.
- Jól vagy? - kérdezte Annabeth, amint becsukódott az ajtó.
- A lehető legjobban. – ölelte át a lányt.
- Sajnálom, hogy bajt okoztam.
- Nem okoztál. Inkább nekem kell bocsánatot kérnem. – hajtotta le a fejét.
- Ez nem igaz. – húzta vissza magához Chan Doot. – Szeretlek, de…
- De? – vonta össze a szemöldökét a fiú.
- Nem lesz ebből baj?
- Már nem. – simította végig az arcát.
- Mi bajod Koreával? – váltott.
- Semmi. Kifejezetten szépnek tartom, de ez a hazám. Csak az apámat utálom. – ült le mellé.
- Ne mondj ilyet. – bokszolt bele Chan Doo vállába Annabeth, majd megcsókolta.
Mivel attól, hogy nem írtok még lehet, hogy olvassátok elhoztam a fejezet folytatását.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi!:)
16. fejezet/ 2. rész
- Ugye nem hagysz el többé? – tette fel a kérdést félénken.
- Megígérem. – súgta a választ. – Szeretlek. – újra hozzáhajolt.
Sokáig csókolóztak. Meg se hallották, ahogy bejött valaki, csak akkor vették észre, amikor megragadták Chan Doo vállát, és elrántották Annabethtől.
Máris csattant egy pofon. Annabeth sikítani akart, de a kezét a szájára tapasztotta, nem akart rontani a helyzeten. Chan Doo apja felfújta magát mérgében, a feje is lilult. Mondott valamit koreaiul, de a fia csak nézett rá, mint aki nem érti.
- Hogy merészeled? – kérdezte Mr. Lee.
- Mégis mit? – szűrte a fogai között. Ahol a tenyér csattant bepirosodott a bőre, emléket hagyva a pofonnak.
- Elszöksz New Yorkba, hogy egy amerikai lánnyal enyelegj. – mondta undorodva. Ji Hyun, és egy koreai nő jelent meg a szobában. Chan Doo nővére szomorúan, sajnálkozva nézett Annabethre. - Nem tisztelsz te engem, fiam?
- Komolyan választ vársz erre? – mondta mérgesen. Chan Doo apja keze újra lendült, de a szobában lévő három nő egyszerre sikította, hogy ne, így megállt pár centire a fiú arcától.
- Chan Doo, fiam. – szaladt oda az anyja. – Menjünk haza. Felejtsük el!
- Nem megyek innen, sehová. Eressz! – rivallt rá a kis, törékeny nőre. – Megígértem, hogy maradok. – az apja pillantása Annabethre tévedt, aki még mindig ijedt tekintettel nézte a jelenetet.
- Hogy merészelsz ellentmondani?
- Maradok bármit is teszel. – nézett az apja szemébe dacosan.
- Nem vagy már kisgyerek. Erre nincs időm. – megragadta a karját, és elkezdte kihúzni, de Chan Doo minden erejét bevetve nagyjából helyben tartotta magát. – Ne viselkedj úgy, mint egy amerikai, nem vagy az.
- Tévedsz! Inkább vagyok amerikai, mint az, ami te. Nem parancsolgathatsz nekem. Már felnőttem.
- Visszaküldelek Koreába a nagyszüleidhez.
- Azt lesheted. – közelebb lépett az apjához. – A legjobb az lenne, ha felszívódnál az életemből. – újra pofonra lendült a keze. Chan Doo összeszorítottam a szemét, és a száját, de nem jött a fájdalom.
Kinyitotta végül, érdekes látvány tárult a szeme elé. Az apja háttal állt neki, és az anyjával nézett farkas szemet.
- Nem engedem, hogy még egyszer megüsd a gyermekem. – mondta lassan, erős akcentussal a nő. – Tűnj el innen! – adta ki a férje útját.
A férfi felháborodottan tátogott, majd kiviharzott az ajtón. Annabeth, és Ji Hyun megkönnyebbülten sóhajtott fel. Chan Doo anyja meg a fiú karjaiba vetette magát, és koreaiul hadart. Sajnálkozásnak, bocsánatkérésnek hangzott, de Annabeth nem esküdött volna meg rá. Majd a fiú felé fordult.
- Sajnálom, hogy végig kellett nézned. – suttogta Chan Doo, és megfogta a kezét.
- Semmi gond, nem a te hibád. – erőtlen volt a hangja, és rekedt.
- Az édesanyám. – intett a picinyke nő felé kedvesen. – A másik meg az apám volt. – csikorgatta a fogait.
- Örülök, hogy megismerhetem. Annabeth vagyok. – nyújtotta felé a kezét, de a nő meghajolt. Zavartan figyelte, mire Chan Doo jelzett neki, hogy tegye ugyanazt. Miután megtette, a nő szorosan átölelte, és két csókot nyomott az arcára.
- Én is örülök. – pihegte, majd kiment. Ji Hyun is köszönt, majd követte az anyját.
- Jól vagy? - kérdezte Annabeth, amint becsukódott az ajtó.
- A lehető legjobban. – ölelte át a lányt.
- Sajnálom, hogy bajt okoztam.
- Nem okoztál. Inkább nekem kell bocsánatot kérnem. – hajtotta le a fejét.
- Ez nem igaz. – húzta vissza magához Chan Doot. – Szeretlek, de…
- De? – vonta össze a szemöldökét a fiú.
- Nem lesz ebből baj?
- Már nem. – simította végig az arcát.
- Mi bajod Koreával? – váltott.
- Semmi. Kifejezetten szépnek tartom, de ez a hazám. Csak az apámat utálom. – ült le mellé.
- Ne mondj ilyet. – bokszolt bele Chan Doo vállába Annabeth, majd megcsókolta.
2012. március 3., szombat
16. fejezet/ 1. rész
Sziasztok! :)
Itt a következő. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást! Puszi! :)
16. fejezet/ 1. rész
Gyorsan kivett egy szobát, átöltözött, majd felment Annabethhez. Most csak az apja volt ott, de ő is kint várakozott.
- Alszik. – csak ennyit mondott halkan.
- Nem ébresztem fel. – azzal belépett hozzá.
Csendben átvágott a szobán, és leült mellé az egyik székre. Rákönyökölt a térdére, a kezébe hajtotta a fejét, és úgy nézte az oldalára fordult lányt. Gyönyörű, hosszú haja szétterült mögötte a párnán. Szeme csukva volt, halkan szuszogott. Olyan békésen aludt.
20 percig biztosan nézte, majd elkezdett mocorogni és kinyitotta a szemét. Rögtön el is mosolyodott.
- Miért nem ébresztettél fel? – kérdezte a lány.
- Pihenned kell, és olyan szépen aludtál. – mosolygott vissza rá. Annabeth kinyújtotta a kezét a fiúé felé, és összekulcsolták az ujjaikat.
- Hiányoztál. – suttogta.
- Átaludtad a távollétemet. – nevetett Chan Doo.
- Attól még hiányozhattál.
- Te is nekem. – a szájához emelte a lány kezét, és csókot lehelt rá.
- Chan Doo! – szólította meg.
- Igen? – nézett rá Annabethre.
- Megijedtél a vérvizsgálattól. – jelentette ki csendesen.
- Észrevetted. – suttogta, és nem tudott a lányra nézni.
- Kábítószereztél, igaz?
- Annabeth… - suttogta megtörten. – én…
- Csak tudni akartam. – az arcára tette a kezét, és maga felé fordította. – Semmin se változtat, hogy tudom. Szeretlek. – Chan Doo széke egy kicsivel alacsonyabb volt, mint a beteg ágy, így nagyjából egy vonalba került a fiúval. Odahajolt hozzá, és megcsókolta. Majd elhúzódott. – Van még valami, amit szeretnék tudni.
- Ne kímélj! – Annabeth ölébe hajtotta a fejét, úgy nézett fel rá.
- Alexis. – mondta ki először csak a nevet, és a fiú hajával kezdet babrálni. – Mielőtt eljöttél beszéltem vele, megláttam a tetkóját. Szeretted őt, igaz?
- Nem. – vágta rá a rögtön, és felegyenesedett. Tett egy kört a szobában, majd visszalépett Annabethhez. – Alexis… Sokat jelentett nekem, de nem úgy, mint te. Igen, volt valami köztük. Gyerekes rajongás, vagy tudom is én mi… de nem szerelem. Azt most érzem először.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál. – mosolygott, majd lehúzta magához a fiút, és megcsókolta. – Emlékszel még mit ígértél nekem?
- Mit? – Annabeth újra megcsókolta, és lerántotta magára az ágyra.
- Hogy gondoljam át, és megteszed nekem. – Chan Doo derekára fűzte a lábait.
- Annabeth… ez egy kórház. – mosolygott le rá a fiú.
- Kórházban még biztos nem csináltad. Vagy tévedek?
- Nem, még nem. – nevetett, lehajolt, és újra megcsókolta. Áttért a nyakára, és finoman kényeztette. Annabeth apró sóhajokat hallatott. Végig futotta a kezét a lány combján, Annabeth pedig levette az ingjét, majd a pólójától is megpróbálta megszabadítani. De Chan Doo lefogta a kezét, és elhúzódott.
- Mi az? – kérdezte csüggedten.
- Majd ha kiengedtek, egy kényelmesebb ágyban. – mosolygott, és lemászott a székre.
- Annyira nem rossz a rugózása. – nyomogatta meg Annabeth. Chan Doo felnevetett.
- De nyikorog. – vette vissza az inget.
- Hát, ez igaz. – sóhajtott Annabeth. – Hogy fogom én kibírni addig, amíg kiengednek? - Chan Doo újra odahajolt hozzá, és csókot lehelt az ajkaira.
- Hát még én, hogy fogom bírni. – vigyorgott.
- Ugye nem hagysz el többé? – tette fel a kérdést félénken.
- Megígérem. – súgta a választ. – Szeretlek. – újra hozzáhajolt.
Itt a következő. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást! Puszi! :)
16. fejezet/ 1. rész
Gyorsan kivett egy szobát, átöltözött, majd felment Annabethhez. Most csak az apja volt ott, de ő is kint várakozott.
- Alszik. – csak ennyit mondott halkan.
- Nem ébresztem fel. – azzal belépett hozzá.
Csendben átvágott a szobán, és leült mellé az egyik székre. Rákönyökölt a térdére, a kezébe hajtotta a fejét, és úgy nézte az oldalára fordult lányt. Gyönyörű, hosszú haja szétterült mögötte a párnán. Szeme csukva volt, halkan szuszogott. Olyan békésen aludt.
20 percig biztosan nézte, majd elkezdett mocorogni és kinyitotta a szemét. Rögtön el is mosolyodott.
- Miért nem ébresztettél fel? – kérdezte a lány.
- Pihenned kell, és olyan szépen aludtál. – mosolygott vissza rá. Annabeth kinyújtotta a kezét a fiúé felé, és összekulcsolták az ujjaikat.
- Hiányoztál. – suttogta.
- Átaludtad a távollétemet. – nevetett Chan Doo.
- Attól még hiányozhattál.
- Te is nekem. – a szájához emelte a lány kezét, és csókot lehelt rá.
- Chan Doo! – szólította meg.
- Igen? – nézett rá Annabethre.
- Megijedtél a vérvizsgálattól. – jelentette ki csendesen.
- Észrevetted. – suttogta, és nem tudott a lányra nézni.
- Kábítószereztél, igaz?
- Annabeth… - suttogta megtörten. – én…
- Csak tudni akartam. – az arcára tette a kezét, és maga felé fordította. – Semmin se változtat, hogy tudom. Szeretlek. – Chan Doo széke egy kicsivel alacsonyabb volt, mint a beteg ágy, így nagyjából egy vonalba került a fiúval. Odahajolt hozzá, és megcsókolta. Majd elhúzódott. – Van még valami, amit szeretnék tudni.
- Ne kímélj! – Annabeth ölébe hajtotta a fejét, úgy nézett fel rá.
- Alexis. – mondta ki először csak a nevet, és a fiú hajával kezdet babrálni. – Mielőtt eljöttél beszéltem vele, megláttam a tetkóját. Szeretted őt, igaz?
- Nem. – vágta rá a rögtön, és felegyenesedett. Tett egy kört a szobában, majd visszalépett Annabethhez. – Alexis… Sokat jelentett nekem, de nem úgy, mint te. Igen, volt valami köztük. Gyerekes rajongás, vagy tudom is én mi… de nem szerelem. Azt most érzem először.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál. – mosolygott, majd lehúzta magához a fiút, és megcsókolta. – Emlékszel még mit ígértél nekem?
- Mit? – Annabeth újra megcsókolta, és lerántotta magára az ágyra.
- Hogy gondoljam át, és megteszed nekem. – Chan Doo derekára fűzte a lábait.
- Annabeth… ez egy kórház. – mosolygott le rá a fiú.
- Kórházban még biztos nem csináltad. Vagy tévedek?
- Nem, még nem. – nevetett, lehajolt, és újra megcsókolta. Áttért a nyakára, és finoman kényeztette. Annabeth apró sóhajokat hallatott. Végig futotta a kezét a lány combján, Annabeth pedig levette az ingjét, majd a pólójától is megpróbálta megszabadítani. De Chan Doo lefogta a kezét, és elhúzódott.
- Mi az? – kérdezte csüggedten.
- Majd ha kiengedtek, egy kényelmesebb ágyban. – mosolygott, és lemászott a székre.
- Annyira nem rossz a rugózása. – nyomogatta meg Annabeth. Chan Doo felnevetett.
- De nyikorog. – vette vissza az inget.
- Hát, ez igaz. – sóhajtott Annabeth. – Hogy fogom én kibírni addig, amíg kiengednek? - Chan Doo újra odahajolt hozzá, és csókot lehelt az ajkaira.
- Hát még én, hogy fogom bírni. – vigyorgott.
- Ugye nem hagysz el többé? – tette fel a kérdést félénken.
- Megígérem. – súgta a választ. – Szeretlek. – újra hozzáhajolt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)