13. fejezet/ 1. rész

Sziasztok!:)
Bocsi, hogy csak most hozom, de egy másik történetet írok, és elveszi az időmet. Meg el is számoltam magam. Ne haragudjatok. De most itt van végre. Várom a véleményeket.
Küldeném Klaudyának, hátha egy kis örömet szerzel benne. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)

13. fejezet/ 1. rész

Nem sokára visszatért. Felvitte az emeletre a cuccát, kipakolt, majd elterült az ágyon. Végig gondolta az előbbi beszélgetést. Ha Fred kiborult a tetkón, akkor kétszeresen is dühös lehet rá. Bár azt se hitte, hogy felismeri, hiszen csak akkor látta, amikor készült. Egy haverja készítette.
Többször is csörögött a telefonja. Emma és Dakota is kereste. Egyiknek se vette fel. Felhívta Amyt, és megbeszélt vele egy találkát, majd inkább kikapcsolta.

Egy darabig még a szobában kuksolt, később vissza lement. Addigra már egy kicsit nagyobb volt a tömeg, és gyűltek az ismerős arcok. Jó páran üdvözölték, és kérdezgették, mi van vele. Egy idő után Alexis is befutott.
- Hazatért a megfáradt utazó? – és nevetve átölelte. – Szép kis műsor volt reggel. A hiába siránkozó, térden álló Annabeth. Mennyei látvány.
- Ne mondj ilyet! – morogta Chan Doo, és erősen megragadta a kezét.
- Pofára esett. Megérdemelte.
- Mondom, ne mondj ilyet. – farkas szemet nézett a lánnyal, de az állta a tekintetét. Vidoran figyelte a mérges fiút
- Várjunk csak, - szólt bele Fred. – valaki térden állva könyörgött a mi Chan Doonknak? Tényleg? – vihogott.
- Igen, egy lány. Még hozzá nem is akárki. – válaszolt Alexis, és elszakította a pillantását a fiúétól.
- Az, aki itt volt veled? – kérdezte Chan Doot.
- Igen, az. – válaszolt helyette újból a lány. – Rá akarta venni, hogy maradjon vagy vigye el őt is.
- Érdekes. Miért nem hoztad ide? A szép lányokat mindig szívesen látjuk.
- Ha legközelebb találkozom vele, megmondom neki, hogy ajánlatot tettél egy éjszakára. – vigyorgott Chan Doo, de igazából úgy érezte mindjárt behúz neki egyet.
- Gyere! – mondta Fred.
- Mégis hová?
- Balhézni. A többiek is jönnek.
- Jó, de ne legyünk el sokáig. Elhívtam egy csajt.
- Ha összejön, amit akarok elé is mehetsz egy kocsival. – vigyorgott, majd elnyomta a cigijét és felállt. Chan Doo ülve maradt, valahogy az autólopáshoz már nem fűlött úgy a foga, mint régen. – Na, nem jössz? – nézett rá vissza Fred.
- De, jövök már. – mormogta Chan Doo, majd kelletlenül felállt.

Húsz perccel később megálltak egy utcába, ami üres volt, de belefutott egy másikba. A másik utca is elég kihalt volt, csak két kocsi állt benne. Végül is este 10 is elmúlt már, ilyenkor hétköznap már alszanak az emberek. Chan Doo kikémelt az utca végén. Az egyik egy olcsó kis autó volt, semmi extra. De a másik egy BMW m6-os volt, még hozzá egy tavalyi modell. Azon kívül ismerős is volt neki. Ez volt az a kocsi, ami miatt elkapták.
- Te megbolondultál? – fordult vissza Fredhez.
- Felismerted Sherlock? – gonosz, lenéző pillantást vetett Chan Doora.
- Bárhol felismerném. Ez Goldwin kerületi ügyész kocsija.
- Képes vagy rá? – kérdezte halkan.
- Én ezt nem csinálom. Hozzáér egy kis szellő és beindul a riasztó.
- Csak nem félsz? – kérdezte Fred gúnyos felsőbbrendűséggel a hangjában
- Riasztó egyenlő emberek, emberek egyenlő zsaruk, zsaruk egyenlő minimum egy éjszaka a hűvösön. Bocs, de már elszoktam a bilincs szorításától a csuklómon. És semmi kedvem sincs újra annak a koszos rendőrnek a képét bámulni.
- Mit gondoltál? Visszajössz és semmit sem csinálsz. Az ilyesmi nem járja. – kiabált vele.
- Mondd meg őszintén, mi böki a csőröd? Hogy Alexist nem érdekled? Hogy rám hajt? – Fred behúzott neki egyet, mire a földre esett.
- A legjobb barátom voltál, és elárultál. Cseszd meg! Minek jöttél vissza? – zihálta a fiú. Chan Doonak pedig felrepedt az ajka az ütéstől.
- Nem tehettem mást. Nem hagyhattam bent megrohadni. Nekem nem kell Alexis. Sosem érdekelt. Tudtam, hogy te kijutsz. – Fred kezet nyújtott neki, hogy felsegítse a földről.
- Bocs. Nem a te hibád az egész. Én csak… Elborult az agyam.
- Semmi gáz, haver. De legközelebb tisztázzuk, és lehetőleg ne így.
- Jó, hogy itt vagy. Oké, - sóhajtott fel. - menjünk vissza. – intett a velük lévő két másik srácnak. – Még mindig nem szállt le a rólad az a zsaru?
- Nagyon ragaszkodó típus. – morogta Chan Doo.
- Barátok vagyunk még? – kérdezte pár pillanat múlva Fred, de Chan Doo nem válaszolt, csak hátranézett rá.

Boldog karácsonyt

Sziasztok! :)
Szeretnék minden kedves olvasómnak Boldog karácsonyt, és Sikerekben Gazdag Boldog Újévet kívánni. :) :)

"- De Kapitány! Karácsonykor senki ne legyen szomorú!
- Ez így van, közlegény! Éppen ezért: mosolyog és vidám! Méghozzá azonnal!"
A Madagaszkár pingvinjei c. film

12. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő remélem tetszeni fog. Várom a véleményeket.
Jó olvasást!
Puszi! :)

12. fejezet/ 2. rész

Végül megérkezett a busza. Leszállt, mélyen beszívta a jól ismert szmogos, büdös, áporodott szagú levegőt. Bódító volt újra nyugodt szívvel járnia a 10. utcán. Az utcán, ami oly sokáig az otthona volt.
Büdös és koszos hely. Tele szeméttel, eldobált szeszes üvegekkel. Az épületek koszos falára, mint mindig most is plakátok voltak ragasztva. Több Adam klubját hirdette. Volt pár betört ablak is, meg olyan, amit deszkákkal befoltoztak már. Ezeket a berúgott fiatalok csinálták, akik a klubból jöttek el. Ő maga is betört párat.
Régen, amikor éjjel az utcán sétált, mindig talált pár lányt, és fiút, akik vagy a drogtól, vagy az italtól fetrengtek, esetleg hánytak az utcán. Sokan a bandából ide jártak ki „vadászni”. Megvárták még a kiszemelt kihányta magát, majd bevezették az ágyukban.
Neki ilyesmire sosem volt szüksége. Plusz nem is tetszett neki, hogy kihasználják a magukról mit sem tudó lányokat. Sosem volt még olyannal, aki nem tudott magáról. A tiszta lányokat is simán levette a lábukról. Jól tudta, mikor mit kell mondani nekik, hogy elolvadjanak, hogy kell rájuk nézni, mosolyogni.
Erről megint csak eszébe jutott Annabeth. Akivel szintén ugyanez volt a terve. Először, amikor meglátta felvonuláson. Még sokáig hitte, hogy csak a testére vágyik, de most már tudta, ez nem volt igaz. Teljesen beleszeretett, pont azzal bolondította meg, hogy nem váltak be nála az egyszerű trükkök. A féloldalas mosolyba is csak, akkor pirult bele, mikor már beleszeretett.
Elérte a klubot, most nem állt előtte sor. Be volt zárva. Kettőt kopogott az ajtón, ami rögtön kinyílt. Frank jelent meg a másik oldalon.
- Mi az isten? Merészebb vagy, mint gondoltam.
- Be is eresztesz, vagy? – Frank komótosan arrébb állt. Beoldalazott a nagy ember mellett, a bárpulthoz sétált, és ledobta a cuccát. A klub tele volt banda tagokkal. Jó pár ismerős arccal, pár újonccal. Frank mellé ült. – Fred hol van?
- Kilencre jön, még csak háromnegyed van. Beszélni akarsz vele vagy verekedni?
- Szerinted verekednék vele egy olyan helyen, ahol mindenki neki segítene? Nem vagyok hülye.
- Mégis itt vagy. – mutatott rá.
- Más okból. – végig nézett a pulton. – Elég gyér a kiszolgálás. – átugrotta és nézegetni kezdte az üvegeket. Végül levett egy martinist meg egy poharat és a pultra támaszkodott. – Kérsz? – Frank bólintott levett még egy poharat és megtöltötte.
- Ugye tudod, hogy itt mindenki ismer? – húzta meg.
- A rám meredő szemekből sejtettem. – odanézett egy csapat fiatal fiúra, 13-14 évesekre, akik rögtön elfordultak.
- Igazi legenda vagy. De nem mindenki tudja miért is léptél ki.
- Csak nem kíváncsi vagy?
- Én nem ütöm bele az orrom. Ez Fred és a te ügyed. - kortyolt a poharába.
- Köptem. – felelte.
- Mi? – köpte ki Frank az italt.
- Hé, azért még neked nem kell. Majdnem eltaláltál.
- A zsaruknak?
- Nem az anyámnak. Szerinted? – gúnyolódott. Kinyílt az ajtó Chan Doo felnézett, üdvözlésként biccentett a belépő felé.
- Csak nem egy új pultos fiú? – lépett oda Fred.
- Jeff Wayne. Profi koktélkeverő. – nyújtott kezet.
- Jó újra itt látni. – ült le Frank mellé.
- Egy italt? – kérdezte Chan Doo.
- Kösz. Nos? – hajtotta le a martinit. – Miért jöttél?
- Már rég tudod. – felelte Chan Doo.
- Hallani akarom. – vigyorgott.
- Visszatértem. Örülsz?
- Ugye tudod, hogy rangidős leszel? Velem és Adammel. - jegyezte meg Fred.
- Meg Charlesszal. – tette hozzá Chan Doo.
- Nem, - rázta a fejét Fred. Frank pedig hirtelen érdekesnek találta a fiatalok szóváltását és arra nézett. – meghalt.
- Meghalt? 21 volt, hogy az istenbe halt meg? – kérdezte Chan Doo.
- Megkéselték. – elővette a vadászkést, és a pultba vágta. – Áruló volt.
- Értem, szóval ezt jelenti, a megkeserülöd, ha félrevezetsz. – állapította meg nyugodtan, majd ki akart ugrani, de Fred egy másik kést állított az ingébe, és rászegezte a pultra. – Szerettem ezt az inget. – mondta sajnálkozva.
- Még egyszer nem úszod meg, szóval vigyázz mit teszel. – felhajtotta az itala maradékát, kihúzta a kését a pultból, és elment. De még a válla felett visszaszólt. – Az a te késed. Örülök, hogy visszatért az elveszett bárányka.
- Maradjon köztünk, de egy kicsit őrült. – motyogta Frank.
- Nem mondod? – kihúzta a kést, és a kezei közt forgatta. – Hogy-hogy megtartotta? – az izomember vállat vont.
- Franc tudja. Lehet, hogy titkon beléd van zúgva. – röhögött. – Minden éjjel azt csókolgatja.
- Engem mindenki szeret. – vigyorgott Chan Doo.
- Ja, főleg Alexis. – rántotta meg ismét a vállát.
- Miről beszélsz? – váltott komoly hangnemre.
- Nem’ tom pontosan. Csak a kiabálást hallottam. Két héttel azután, hogy eltűntél a városból, aszem. Rólad veszekedtek, meg valami tetkóról, meg a késed is szóba került. Fred fel is pofozta. Azóta fasírtban vannak.
- Nincsenek együtt?
- De, hivatalosan igen, csak mindketten mással múlatják az időt. Ha érted, hogy értem…
- Igen, így már érthető a tegnapi. – leült Frank mellé.
- Mi volt tegnap?
- Szexeltem, drága barátom, Alexisszel. - vigyorogott.
- Nem félsz tőle?
- Kitől? Fredtől? Cseppet sem. Régen volt az, amikor Fred megijesztett engem. Csak keménykedik.
- Nem vagy semmi. Annabeth, Alexis… Amy. Végig értél az abc-n és kezded elölről, vagy mi van? – röhögött.
- Annabetht ne emlegessük… - belekortyolt az italába. – Várj csak, Amy? Honnan tudsz te…? - egy papírt nyomott a kezébe.
- Kiesett mikor visszaugrottál.
- Kösz, kár lett volna elhagyni.
- Pofás csaj?
- Elképesztően szép. – sóhajtott fel Chan Doo.
- De? – szaladt fel a szemöldöke.
- Nincs de. – zsebre tette a számot.
- Dehogynem. Mi a baj vele? Vagy veled?
- Semmi. Magánügy. Nem vagyok az a lelkizős típus. Beköszönök Adamnek. – mondta és el is tűnt az iroda ajtó mögött.

12. fejezet/ 1. rész

Sziasztok!
Bocsánat, hogy előző héten nem volt, de a nővéremnek kellett a gép, mert dogát írt. Valami beadandót az egyik órájára.
De most itt. remélem tetszeni fog! :)
Jó olvasást!
Puszi! :)

12. fejezet/ 1. rész

A másnap reggel a szokásos módon indult. Felkelt, felöltözött, elment reggelizni.
Beszélgetett a lányokkal, amikor Dakota befutott. Lihegett és rémültnek tűnt.
- Annabeth! Gyere gyorsan!
- Mi a baj? – nyelte le a falatot.
- Chan Doo… Már tegnap szólnom kellett volna. De azt hittem meggondolja magát. Elmegy… elmegy New Yorkba.
- Mármint oda? – kérdezte feszülten.
- Igen. Gyere már alig öt perc maradt a buszig. – felugrott az asztaltól és Dakotával kirohantak az étkezőből mindenkit félrelökve az útból.

Meg is látta a fiút, amint a buszra vár.
- Chan Doo! – rohant oda hozzá nyomában Dakotával. – Nem mehetsz oda. – próbált összefüggően beszélni, de a futástól eléggé kifáradt.
- Dakota! Megmondtam, hogy ne rendezkedj az életemben. – villant dühösen a szeme a lányra.
- Nem mehetsz el. – Annabeth megragadta a karját, és húzni kezdte. De nem mozdult. Ennyi erővel egy sziklát is megpróbálhatna elmozdítani.
- Odamegyek, ahová akarok, nem vagy az anyám.
- De a barátnőd, igen. – elengedte a karját, és összekulcsolta az ujjaikat. Chan Doo a kezükre meredt, majd elhátrált.
- Légy jó, Annabeth. Vigyázz magadra. – kezdet tömeg gyűlni köréjük. De Annabetht nem érdekelte.
- Nem hagyhatsz itt. – telt meg könnyekkel a szeme.
- Nélkülem is jól elirányítod a csapatot.
- Engem nem hagyhatsz itt. Engem! Kérlek. Nem érdekel a csapat, csak te. Könyörgöm. – újra megragadta Chan Doo kezét. – Szeretlek!
- Annabeth. – végig simított a lány arcán, amit könnyek áztattak. – El kell mennem. Nem maradhatok veled.
- Ugyanaz fog történni veled, mint a bátyáddal. – a térde megrogyott, csak Chan Doo erős karjai tartották állva.
- Az lenne a legjobb. – suttogta a fiú.
- Nem, ne mondj ilyet. – kirántotta magát a szorításából és a földre rogyott. – Azt mondtad a földön csúsznál értem. Én is, én is érted.
- Annabeth. – ragadta meg a lány karját, és felfelé kezdte húzni. – Állj fel. Állj fel, szerelmem. – az utolsó szót csak suttogta.
- Nem, csak ha megígéred, hogy maradsz. – makacskodott.
- Nem tehetem.
- Akkor itt maradok, amíg vissza nem jössz. Vagy… vagy vigyél magaddal. – suttogta. Könnyei az aszfaltra potyogtak. Ő maga pedig reszketett, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől, hogy elveszítheti. Chan Doo letérdelt elé, és megcsókolta. Lágyan, egy pillanatra. – Ez… ez búcsúcsók volt. – nem tudta honnan, de érezte, hogy az volt. Hogy nem tudja itt tartani Chan Doot. Végig simított az arcán, letörölve a könnyeket, majd az éppen beálló buszhoz lépett és, már ott sem volt.
Annabeth összerogyott, az a kis tartás is, ami még volt benne, egy pillanat alatt elszállt. A térdére dőlve zokogott, ott mindenki előtt. Térden állva könyörgött egy fiúnak, aki végül mégis itt hagyta.
Két kéz ért a hátához és húzta magához. Annabeth Dakota vállán sírt tovább, majd valaki letérdelt elé, és a kezét dörzsölgetve próbálta nyugtatni. Emma volt az. Balról pedig Linda ült mellé a piszkos betonra.
Együttes erővel próbálték felhúzni, de nem mozdult.
- Gyere, felviszünk a szobádba. – mondta Dakota.
- Nem, hagyjatok. – kirántotta a kezét Emmáéból és átölelte a térdét. – Itt maradok. Megmondtam neki. Amíg vissza nem jön.
- Nem fog. – suttogta Emma. – Elment.
- De visszajön, értem. A következő busszal visszajön, és én itt fogom várni.
Egy darabig még ültek a földön. A tömeg végül elszállingózott, csak ők maradtak egymásnak dőlve.
Annabeth abbahagyta már a sírást. Minden érkező busznál reménykedve emelte fel a fejét, de Chan Doo nem jött. Végül két óra múlva megengedte a lányoknak, hogy felsegítsék.
Bevitték, de innentől nem csinált semmit. Csak feküdt az ágyán, és alig evett valamit. Orvost is akartak hozzá hívni, de nem engedte. És ez így ment az elkövetkező napokban is. Nem foglakozott a tánccal, a barátnőivel.

Chan Doo amint felszállt a buszra szorítást érzett a mellkasában. Késztetést érzett rá, hogy visszanézzen, de nem tehette meg. Akkor nem tudna elmenni.
Nem különösebben foglakozott a környezetével. A busz szép lassan megtelt, egy vele kb. egyidős lány szólította meg.
- Leülhetek? – mosolygott.
- Persze. – csinos arca volt. Bár kissé túlsminkelt, az égő vörös rúzsa már kicsit talán sok.
Zöld szemei voltak, vörös, enyhén göndör haja. Ami egészen a derekáig ért. Bőre napbarnított volt, combjai hosszúak. Felülről is szép volt. Formás mellei, széles csípője, tökéletes homokóra alakot adott neki. Rövid, zöld ruhát viselt, ami alig takart.
Elégedetten konstatálta, hogy felhívta magára a fiú figyelmét. Huncutul mosolygott rá, mire Chan Doo felvillantotta a szokásos féloldalas mosolyát, ami mindig bejött. Még Annabeth is belepirult.
Hirtelen megint megfájdult a szíve, és elkapta a tekintetét a lányról.
- Felejtenem kell! – gondolta. – Így lesz a legjobb, csak légy olyan, mint régen.
Egy ideig kifelé bámult az ablakon, majd felbátorodva visszanézett rá.
- Mond csak… ő…
- Amy.
- Amy, megadnád a számod? – rögtön átnyújtott neki egy papírt.
- Azt hittem már hiába fáradtam azzal, hogy leírom. – mosolygott. – A következőnél szállnom kell. – sóhajtott.
- Kár. Pedig jobban megismerkedhettünk volna. – huncut mosoly jelent meg az arcán.
- Én még csak a nevedet se tudom. Pedig nagyon érdekelne.
- Majd elmondom, ha legközelebb találkozzunk, hogy legyen miért eljönnöd.
- Amúgy is elmennék.
- Jobb szeretek biztosra menni.
- Akkor várom a hívásod. – hangos fékcsikorgással megállt a busz, és Amy lesuhant róla. Még felmosolygott Chan Doora, és integetett neki.
Chan Doo egy darabig pörgette az ujjai között a papírdarabot. Többször elolvasta magában a számot. Elöntötte egy ritkán érzett érzés, a bűntudat. Kétszeresen is.
Először, mert most úgy érezte a lánynak, Amynek csalódnia kell. Lehet, hogy a fiú a buszról, nem hívja fel.
Másodszor, mert úgy érezte ezzel megcsalja Annabetht. Már csak azzal is, hogy elkérte a számot.
Vajon mi lehet Annabethszel? Összeszedte már magát? Haragszik rá? Esetleg sír érte? Vagy újra nevet? Megkönnyebbült? Összeszorította a száját, és próbált másra gondolni. Amy jutott eszébe, karcsú alakja, vörös haja, hosszú combjai. Elképesztő lány, külsőre, de neki most csak ez a fontos. Hogy jól nézzen ki. Ahhoz, hogy felejteni tudjon, szüksége van erre az egészre.

11. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő rész. :)
Innentől egy darabig, lehet hogy csak pár hét, lehet hogy hónapokig, heti egy friss lesz. Bocsi. Ne haragudjatok!
Jó olvasást a mostani részhez is.
Remélem tetszeni fog.
Puszi! :)

11. fejezet/ 2. rész

Chan Doo morogva csapta be az ajtót. Alexis átölelte hátulról.
- Sajnálom. – mondta csendesen.
- Sajnálod? – kérdezte. – Őszintén? – felé fordult, hogy a szemébe nézhessen.
- Nem. Nem őszintén. De úgy gondoltam ezt akarod hallani. – húzta ki magát a lány.
- Hát én... én se… – felvette a felsőjét, majd lehajolt összeszedni Alexis cuccait.
- Tényleg? – átvette a ruháit és ő is öltözni kezdet.
- Annabeth zűrösebb, mint hittem.
- Segítenél? – fordult meg, és Chan Doo odalépett, hogy bekapcsolja a melltartóját. – Miért zűrös?
- Csak nagyon könnyen felborul a lelki egyensúlya. – gúnyolódott.
- Eddig tartott a nagy szerelem? – bement a fürdőbe megigazítani a haját, és a sminkjét.
- Nem, még mindig szeretem. De nem kellene. Megváltoztam, és ez… nehéz.
- Nem vagy valami könnyűeset. – rázta a fejét rosszallóan Alexis. Chan Doo pedig csak felnevetett válaszként.
- Máris elmész?
- Nekem itt most nincs több dolgom. Ha akarsz valamit, tudod, hol találsz. – megborzolta a haját. – Még sok mindent át kell gondolnod. Csak a terhedre lennék. – lehajolt hozzá az ágyra és megcsókolta, aztán elment.

Chan Doo még aznap többször elővette és elrakta a mobilját. Nem tudta eldönteni mit is tegyen. Nem akart tovább itt maradni, mert nem tetszett neki a szitu, amibe belekerült. De elmenekülni se akart.
Szerette Annabeth, de eszébe jutott mennyire féltette magától, és, hogy mi történt Alexisszel, amikor vele volt. Őt is féltette, mégis bajba keverte. Annabethnek a legjobb, ha ő távol van tőle.
Végül eltökélte magát és telefonált.
- Mondjad! – szólt bele egy unott hang.
- Helló Fred!
- Chan Doo, öreg cimbora. – derült fel egy pillanat alatt. - Mé’ hívtál?
- Beszélnünk kell, személyesen.
- Nos, az nem fog menni. Nekem nincs dolgom veled, ha csak… De azt kétlem.
- Ez érdekelni fog.
- Vagy mégis? – érezhető volt a hangján, hogy újra érdekeltél vált az ügyben. – Mi történt?
- Majd személyesen. Akkor találkozhatunk?
- Oké, legyen. De ha félrevezetsz, megkeserülöd. – fenyegetett.
- Hol és mikor?
- Holnap reggel kilenckor a diszkóban. Hozd a cuccod is. Meg van még a szobád. Legalábbis aszem. Akkor várunk. Szevasz!
- Rendben, szevasz. – és letette a telefont.

Ezután az egész napot úgy rendezte, hogy elkerülje Annabeth. Ha meglátták egymást mindketten irányt változtattak. Dakotával is többször látta a lányt, de még mindig nem tudta elfogadni a dolgot.
Végül estefelé, amikor elkezdet bepakolni kopogtak az ajtaján. Dakota állt előtte, arrébb lépett, hogy bejöhessen.
- Elmész? - kérdezte, amikor meglátta, hogy csomagol. – Bostonba?
- New York-ba.
- Mi dolgod ott? – kérdezgette hűvösen.
- Semmi.
- Akkor minek mész oda?
- Mert miért ne? Mi ez? Vallatás? – háborodott fel.
- Mi volt ez délután? – váltott normálisabb hangnemre.
- Mi mi volt?
- Alexis és közted. Először szerelmet vallasz Annabethnek, aztán meg mással dugsz. Mi az isten van veled?
- Mióta vagytok ilyen nagy barátnők?
- Meggyőztem, hogy igazat mondtál, erre megint elszúrod. – mérgelődött hangosan.
- És ki kért meg rá? Ha pedig annyira rendezkedni akarsz, akkor csörögj rám és eldugom az ágy alá vagy a szekrénybe Alexist.
- Azért tettem, mert a barátom vagy. És most már Annabeth is. Nem játszhatsz vele kényedre-kedvedre. Te is tudod és én is, hogy őt szereted, ő kell neked.
- Ez már úgy is mindegy. Holnap elmegyek, nem hiszem, hogy látom még valaha. – halkította le a hangját.
- Miért mész el?
- Azért – ragadta meg Dakota vállait. – Azért, mert az nem én vagyok. Az a jól nevelt fiú, akit Annabeth elképzel magának. Csak a bajt hoznám rá, ha magamat adnám. Amúgy is sok a gondja, és én ezt csak tetézem.
- Nem várja el, hogy megváltozz. – suttogta.
- Már azzal megváltoztat, ha belekényszerít egy kapcsolatba.
- Az emberek változnak. Nem maradhatsz örökre nőcsábász, sőt már nem is vagy az, akit megismertem. – mondta kioktatóan. – Valld be, hogy félsz.
- Miért jobb, ha kimondom?
- Már eldöntötted, igaz? – kérdezte csendesen Dakota. Bólintott. – A régi bandádhoz mész, mi?
- Igen.
- Ez őrültség. – fakadt ki megint. – Le fognak sittelni, ha nem rosszabb.
- Te vagy a legjobb barátom, Dakota. Sajnálom, hogy itt hagylak. De nem tudsz megállítani. Hiányozni fogsz. – és átölelte. Dakota szomorúan visszaölelt, majd elsírta magát. Chan Dooval maradt egy darabig, aztán visszament a szobájába.

Délután a New York-i csapatnak próbája volt. Annabeth éppen lefelé tartott, amikor összetalálkozott a cicanadrágos, rövid toppos Alexisszel, amiből ki volt a hasa.
- Remélem jól szórakoztatok. – mondta, mikor elhaladt mellette.
- Ami azt illeti igen, nagyon is. Csak nem féltékeny vagy? – fordult vissza.
- Ó, kérlek. Rád? Ennyire ne légy egoista. Csak azért volt veled, mert én elutasítottam.
- Igen, lehet. – lépett Annabeth elé, de ő nem hátrált, szilárdan állt. - Lehet, hogy most még csak a pótlék vagyok. De ez nem lesz így sokáig.
- Chan Doo sose szerelmes. – vágott vissza Annabeth. Mire Alexis felnevetett.
- Ezt te komolyan bevetted? Egyszer volt már szerelmes.
- Nem hiszem. Álnok kígyó vagy. Hazudsz.
- Higgy, amit akarsz, pont leszarom. – hátrált el. Megfordult, hogy elmenjen, de Annabeth észrevett valamit és utána szólt.
- Várj!
- Mit szeretnél még, drágaság? – gúnyolódott.
- Az egy tetkó? – kérdezte halkan, de inkább csak megállapította.
- Csak nem te is szeretnél? Igen, egy madár. – húzta végig rajta a kezét. – Aludj jól. Nehogy legurulj az ágyról. – gúnyolódott még egy kicsit, majd elment.

Annabeth még egy jó ideig csak a tetkókon gondolkodott, meg azon, amit Alexis mondott. Egyszer volt már szerelmes. Igen, egy madár. Bárhol felismerné Chan Doo tetkóját. Egy madár. – mondta neki. - Sokat jelent számomra. A szabadságot…
De miért van Alexisnek is ugyanolyan tetkója? Valami banda szimbólum? Nem az nem lehet, ha az lenne, nem jelente semmit Chan Doonak. Sőt inkább utálná, ahogy Fredéket is.
Együtt csináltatták volna? Chan Doo szerelmes volt Alexisbe? Lehet, hogy még mindig érez valamit iránta? Nem is Dakotára kellene féltékenynek lennie?
Alexis egy dög, lehet, hogy azért varrata, hogy őt bosszantsa. Nem, ez hülyeség. Az egy tetkó. Nem kerül csak úgy oda. Főleg nem így egyik napról a másikra. Még látszania kellene, hogy friss. Az pedig nem volt az. Régi volt már. Hogy mennyire azt nem tudta, de régebbi, mint, hogy újra találkozott vele és Chan Dooval.
De egy valamiben teljesen biztos, azért hátrált el tőle, hogy felhívja a figyelmet a tetkójára. Hogy bosszantsa őt. Hogy ne higgyen Chan Doonak. Lehet, hogy szimpla véletlen az ugyanolyan tetkó, és csak kapóra jön Alexisnak. Vagy látta a fiúét, és megtetszett neki. Vagy Alexis betegesen rajong Chan Dooért, és annak a jele

11. fejezet/ 1. rész

Sziasztok! :)
Itt a friss. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)

11. fejezet/ 1. rész

Chan Doo kiment a friss levegőre az épület háta mögé. Az égre emelte a tekintetét, legszívesebben ordított volna. De valaki utána jött és megzavarta.
- Ez megható volt.
- Hozzád van a legkevésbé kedvem. – de szembefordult a lánnyal. Aki hetykén neki dőlt a falnak, most odalépett hozzá.
- Tudja, hogy hazudsz neki? – kérdezte.
- Szeretem.
- Efelől nincs kétségem. Arra gondoltam, amivel ő vádolt. Hogy sosem voltál szerelmes.
- Ez is igaz. – a lány felnevetett.
- Mindketten tudjuk, hogy nem. – és megcsókolta. – Lehet, hogy már elmúlt, de emlékszem még a forró estékre, amiket együtt töltöttünk. És arra mennyire féltettél.
- Az… más volt… - vissza akart menni, de a lány az épület falának nyomta.
- Igen, mert én viszonoztam. Viszonzom… - finoman harapdálni kezdte az ajkait.
- Én nem szeretlek, Alexis… - suttogta Chan Doo. A lány áttért a nyakára, és azt csókolgatta tovább.
- Mondd ezt annak, aki nem ismer. – nevetett.
- Nem ismersz. – fejtette le a lány karjait a nyakáról.
- Egyszer már belém szerettél, másodszorra is meghódítalak. Mondd csak meddig tart az a próba?
- Egy óra, nem tudom. Miért?
- Akkor üres a szobád, nem igaz? Menjük fel. Olyan lesz, mint régen. Emlékszel még? – suttogta és a fülét kezdte csókolgatni.
- Hogy felejthetném el? – sóhajtott Chan Doo és megcsókolta a lányt. Hevesen, mint régen.
- Annabeth nem tudja, mit veszít veled.
- Egy ribanc vagy. – suttogta a fiú, mire Alexis felnevetett. – Mindig is az voltál.
- Hát nem vagyok szent szűz, mint a szerelmed. – megragadta Chan Doo kezét és befelé húzta. Meg sem álltak a szobájáig, ahol egymásnak estek.

Eközben Annabethék próbája tíz perc után csődöt mondott. Minden kis hibáért dührohamot kapott és üvöltözni kezdet. Így inkább elengedte a többieket, még mielőtt valakit megbánt. De ő még maradt egy darabig. Emmát is elküldte, egyedül akart lenni.
Leült a földre és csak nézett maga elé. Félt a gondolataitól. Félt belegondolni abba, amint Chan Doo mondott neki. Félt megint hinni benne, hogy jó lehet.
Kinyílt az ajtó, valaki besétált. Felnézett és Dakotával találta szemben magát.
- Itt hagytál valamit? – érdeklődött.
- Nem. – leült mellé és sokáig egyikük sem szólt. Végül Dakota törte meg a csendet. – Nem utállak, csak féltékeny vagyok rád.
- Rám? – nézett rá Annabeth. – Miért? Mire?
- Arra, ahogy rád néz. – suttogta. – Arra, ahogy a neved mondja. Arra, hogy szeret…
- Dehogy szeret… - rázta a fejét Annabeth.
- Ismerem őt. Bár a múltjáról nem sokat tudok, de a jelenéről mindent. Este miután tőled eljött összefutottunk, mindent elmondott. Felforgattad az életét, olyan érzést váltottál ki belőle, amit nem ismert. Persze, hogy megijedt. De tudja, mit beszél, és igazat mondott az előbb.
- Miért mondod el ezt? Te szereted őt, mégis azon vagy, hogy kibékíts vele. Miért? – nézett újra a kék szemekbe, amik most sokkal melegebbek voltak, mint legutóbb.
- Nem szeretem, ha boldogtalan. Ő csak veled lehet tényleg boldog. Engem nem szeret, és ebbe itt az ideje belenyugodnom. Sosem fog.
- Tudod egy ostoba libának tartottalak, eddig. – Dakota felnevetett a megjegyzés hallatán. – De tévedtem. Nagyon is rendes csaj vagy te, és főleg nem ostoba.
- Köszönöm. – nevetett ismét. – Te sem vagy olyan borzasztó és kiborító, mint hittem. Bár kiabálni azt tudsz, meg kell hagyni.
- Bocsi. Amúgy nem vagyok kiabálós. – suttogta szégyenkezve.
- Gondolom…
- Hé, tényleg nem vagyok az. – húzta fel az orrát.
- Beszélsz vele? – komolyodott meg újra Dakota.
- Nem hiszem, hogy érdeklem még. – fixírozta a padlót.
- Szerintem örülne neked.
- Azt se tudom melyik a szobája.
- Gyere, megmutatom. – mindketten felálltak és kifelé indultak.
Félúton Annabeth egyszer csak megállt és megkérdezte:
- Most barátok vagyunk?
- Igen, azt hiszem. – nevetett Dakota. – Vagy valami olyasmik.
Majd tovább vezette a folyósokon.

Fent a szobában Chan Doo és Alexis egymás mellett pihegtek az ágyon.
- Ez jobb, mint emlékeztem. – lihegte a lány.
- Sokat gyakoroltam. – viccelt Chan Doo.
- Hát, ezt kár lett volna kihagyni. Annabeth mit szólt a teljesítményedhez? – kérdezte, és Chan Doo felnevetett.
- Nem feküdtünk le.
- Ne már? Ez komoly? Meg se döntötted, mégis ilyen mérges volt… Ezt nem hittem volna. – rázta a fejét, mire vörös lobonca izgatott táncot lejtett. Felkönyökölt és a fiút nézte.
- Mi az? – kérdezte.
- Gyúrtál mióta nem láttalak? Rendszeresen kondizol? – simította végig a mellkasát. Míg nem a véraláfutáshoz ért, ami halványult, de még nem múlt el. – Hú, ez csúnya. Fred?
- Ki más? – nyögött fel, mikor hozzáértek a puha ujjak.
- Sajnálom. Az én hibám. Dühös voltam és szóltam rólad neki. – Chan Doo lefogta a kezét és fölé kerekedett és megcsókolta. – Második menet? – kuncogott a lány és a hajába túrt. Chan Doo megcsókolta, és gyengéden a vállába harapott. Végül elhúzódott.
- Talán majd máskor. – visszadőlt Alexis mellé. - És nem a te hibád. – utalt a véraláfutásra. – Ó, tényleg, erről jut eszembe, tetszik a tetkód. – vigyorodott el önelégülten.
- Olyan, mint a tiéd.
- Észrevettem. Csak a mások oldalon van és kisebb.
- Rád emlékezetet. Szélesebb vagy nálam. Azért van a másik oldalon, mert ha átölelsz, pont egyfelé szállnak, ha meg melletted állok, akkor egymás felé.– rátette a kezét a fiúéra, ami szinte egyvonalban volt a véraláfutással, de egy kicsit jobbra. – Nem sokkal azután csináltattam, hogy elmentél. Haragszol rám?
- Nem, miért kéne? - kiszállt az ágyból és öltözni kezdet. – Inkább az érdekelne, miért köptél be minket az igazgatónak?
- Féltékeny voltam. Nem engem vittél magaddal. – válaszolt Alexis, miközben az öltöző Chan Doot figyelte. – Most mit fogsz tenni? Hallottam kiléptél a csapatból.
- Nem tudom. Hol a pólóm? – nézett körbe.
- Nem jössz vissza hozzánk? – kérdezte, s közben lehajolt a földre a felsőért. – Fred bár múltkor begurult szívesen látna.
- Gondoltam már rá. Lehet. Ideadnád a pólómat? – nyújtotta a kezét a lány felé.
- Mit adsz érte? – kérdezte az huncutul.
- Egy csókot. Megfelel? – közel hajolt, de előbb elvette a pólót, és nem tette meg, amit ígért.
- Nem ér. – mondta sértetten Alexis, amikor kopogás zavarta meg.
- Így jártál. – mondta Chan Doo és az ajtó felé lépett, hogy kinyissa. A pólója még mindig a kezében volt, amikor az ajtó kinyílt. Alexis pedig pont neki vágott egy párnát a hátának. A párnával együtt Chan Doo álla is leesett.
- Annabeth! – suttogta meglepetten. – És Dakota? – csodálkozott még jobban.
- Azt hiszem mégis csak rosszkor jöttünk. – mondta Annabeth, amikor végig nézett a félmeztelen fiún. – Gondolom nem vagy egyedül.
- Ízé… Nem igazán. – Annabeth teljesen kilökte az ajtót, hogy lássa, ki van még ott. Alexis a meglepettségtől megszólalni sem tudott.
- Pont ő? – kérdezte Annabeth – Vele vigasztalódsz?
- Már megbocsáss, de miért érdekel téged, ki van az ágyamban? – mérgelődött Chan Doo. – Azt hittem nem érdekelek. Vagy most mégis?
- Fogalmam sincs miért jöttem ide. Pillanatnyi elmezavar volt, hogy elhittem, amit mondtál a próbateremben. Megint. – Annabeth megrántotta a vállát. – Nem is zavarunk tovább folytassátok csak.
Megfogta Dakota kezét és elhúzta onnan a megszeppent lányt.

10. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást.
Puszi! :)

10. fejezet/ 2. rész

Miután Chan Doo elment Annabeth már nem tudta tartani magát és sírni kezdet. Emma becsapta az ajtót, majd átölelte és az ágyra ültette. Vagy egy óráig vigasztalta a lányt, úgy, hogy fogalma sem volt arról mi történt köztük. Végül mikor megnyugodott, rákérdezett.
- Mi történt? Amikor feljöttetek olyan boldognak tűntél és ő is.
- Itt romlott el minden és az én hibámból.
- Inkább úgy tűnt ő tett valamit. – jegyezte meg Emma.
- Örülnöm kellett volna, mert azt mondta mindent megtenne értem. De én drámáztam Dakota miatt. – mondta és a sírástól felpüffedt szemét törölgette egy zsebkendővel. – Mert azt mondta ő megérti, én pedig nem tudom, mert nem éltem át hasonlót, mint ő.
- Ezt mondta? A barátnőjének? Elég érdekesen fejezi az érzelmeit.
- Aztán kiderült, hogy először hazudott, amikor azt mondta mindent megtenne értem. – nyöszörögte Annabeth a sírástól elfúló hangon.
- Mit mondott, hogy kiderült? – simogatta a hátát.
- Felidegesítettem és kicsúszott a száján, hogy nem is szeret. Hogy soha se szerelmes.
- Jaj, drágaságom. – ringatta. – Úgy sajnálom, én is bíztattalak. Bocsáss meg, de nem hittem, hogy ennyire tapló.
- Nem a te hibád. Az enyém, amiért beleszerettem. Pedig annyiszor mutatta már meg az igazi arcát.
Még egy darabig ücsörögtek egymás mellett, és szidták a fiúkat. Majd lefeküdtek aludni, de egyikőjük se tudott igazán jót pihenni aznap este.
Annabeth egész éjjel forgolódott és remélte, hogy csak egy rossz álom volt az egész. Hogy igazából még le se ment Chan Doohoz, és meg se kérte, hogy próbálják meg.
Adni kellett volna még neki időt? Később talán beleszeret? Mondta, hogy csalódni fog benne. De így becsapni, azt mondani, hogy mindent megtenne érte. Aztán meg a képébe vágni, hogy nem is szereti. Mire volt jó ez az egész? Akkor miért nem használta ki, hogy Annabeth letámadta?

Az este további részében is forgolódott csak. Aludhatott pár órát, de nem sokat. Reggel fáradtan ébredt. Emmával még készülődtek, amikor türelmetlenül kopogtak az ajtón
- Jól van, nyitom már. – kiáltotta Emma és feltépte az ajtót. Chan Doo állt előtte. – Te meg mit akarsz? – keményedett meg a hangja.
- Beszélnem kell vele.
- De ő nem akar veled. – tette keresztbe a mellkasa előtt a kezeit.
- Emma, félreérted. Ha nem beszélhetek vele, abba belepusztulok. – szomorúnak tűnt, sőt megtörtnek, de Emma eldöntötte, hogy nem enged. - Kérlek. Annabeth. – szólt hátra a lány mögé, de nem kapott választ. Csak állt Annabeth, és őket nézte. A szemein még mindig látszott, hogy sokat sírt tegnap este.
- Tudod, egyszerűen nem tudom, hogy tud egyáltalán bárki is elviselni. Egy érzelmi csődtömeg vagy. – Emma a mutató ujját Chan Doo mellkasának szegezte. Egy tenyérbe mászó, nyamvadt kis féreg. Undorító, szánalmas alak.
- Nem akarsz mondani valamit? – nézett Annabethre a fiú.
- Nem, Emma nagyon jól csinálja. – szögezte le és elfordult.
- Most pedig viszontlátás a próbán, lúzerkém. – mondta Emma és be akarta csapni az ajtót, de Chan Doo nem engedte.
- Akkor is beszélni fogunk. Örökké nem bujkálhatsz előlem.
Igaza volt örökké nem kerülheti, hiszen jelen pillanatban is egy csapatban táncolnak. Túl sok szál köti a fiúhoz. Így nem tud kiszeretni belőle. Hidegnek és kimértnek lenni, pont vele nem tud majd.
Végül sóhajtott és elindult kifelé. Mindenkinek köszönt, aki neki, majd mikor leértek az alsószintre megállt.
- Emma, menj csak enni, de én most nem tudok. Egy falat se menne le a torkomon.
- Biztos, hogy itt hagyhatlak? Nem félsz, hogy zargatni fog?
- Igaza van. Egyszer meg kell vele beszélnünk. Csak az a baj, hogy nem tudom. Nem tudok a szemébe nézni. – sóhajtott, majd egy mosolyt erőltetett az arcára. – Menj csak, hallom, ahogy korog a gyomrod.
- Sietek! – mosolygott Emma, átölelte, és elfutott az ebédlő felé.

Mikor Chan Doo leért a próbaterembe már voltak ott páran, de még nem mindenki. Kiszúrta Lindát és oda sietett hozzá.
- Bocs, van egy perced?
- Öhm, persze, hogyne. – feltápászkodott a földről és követte a fiút a terem egyik üres sarkába. – Valami baj van?
- Nem, vagyis… mindegy. Láttad Annabetht?
- Nem, azóta nem láttam, hogy felmentetek tegnap. Mi történt? Nyúzottnak tűnsz. – aggodalmaskodott a lány.
- Csak nem sokat aludtam az éjjel. – nyomott el egy ásítást.
- Összekaptatok?
- Az nem kifejezés. – ekkor kivágódott a próbaterem ajtaja és Annabeth masírozott be Emmával.

- Sziasztok! Itt van mindenki? – körül nézett, Chan Doo pedig egyszerűen csak keresztül. – Oké, úgy tűnik igen. Akkor kezdhetjük.
- Annabeth! – lépett oda hozzá a fiú. – Beszélhetnénk?
- Próba van. – jelentette ki hűvösen. - Oké, akkor álljatok be. – fordult a többiek felé.
- 5 perc. – ragadta meg a lány karját.
- Eressz el! – rángatta magát Annabeth sikertelenül. – Nem akarok veled beszélni.
- Akkor mit akarsz? Örökké haragszom rádot játszani egy kis vita miatt? – tárta szét a karjait. Jelezvén, hogy nem érti a lányt.
- Egy kis vita? – fordult felé Annabeth dühtől szikrázó szemekkel. – Akkor az utcán mikor először hazakísértél. Na, az volt egy kis vita. A tegnapi nem.
- Csak összezördültünk.
- Nem, összezördülni azon szoktak a párok, hogy moziba menjenek előbb vagy kajálni. Te a képembe vágtad, hogy sosem fogsz szeretni. – Annabeth még sosem kiabált senkivel sem ennyire. De sosem volt még ennyire dühös sem.
- Tévedtem, oké? Kiakasztottál, mérges voltam. Nem gondoltam komolyan.
- Bocs, szóval ez az ellenkezőjét jelenti. Ó, én primitívlényt, ezt nem tudtam. Mindjárt más.
- Annabeth… Igen, hülye voltam. Azt mondtam, amivel legjobban sérthetlek, de rögtön meg is bántam. Amint kimondtam már tudtam, hogy nem igaz. Még hozzá már régóta nem igaz. Szeretlek, Annabeth, azóta, hogy egymás mellett ültünk a tornaterem padlóján. Eddig nem tudtam, de most már tudom. Tegnap este rájöttem. Mindennél jobban szeretlek. – Annabeth karba tett kézzel állt. Chan Doo várt pár pillanatig, majd újra megszólalt. – Nos, reagálsz valamit?
- Ó, szóval befejezted? – mondta Annabeth hidegen. – Igen? Oké, akkor elkezdhetjük végre a próbát.
- Ennyi? Semmi reakció. Szerelmet vallottam neked, és te nem reagálsz?
- Nagyon jó előadás volt. Mehetnél színésznek. Most jobb?
- És még én vagyok érzelmi csődtömeg. – morogta Chan Doo. – Hát jó, akkor végeztünk. Old meg egyedül. Én befejeztem. Ennek így semmi értelme. Úgyse tudunk együtt dolgozni.
- Most itt hagyod a versenyt? Nem léphetsz ki, csak úgy. Kizárnak minket. – háborodott fel Annabeth.
- Ez bezzeg már érdekel, igaz? Csak négy párnak kell táncolni. Így nincs rám szükség. Bár eléggé értesz hozzá, hogyan üldözz el mindenkit a közeledből. Kitudja, a többiek meddig bírják még. – azzal elindult a kijárat felé, - Mondjuk, mondd, hogy kiment a bokám. – és elment, otthagyva a megszeppent csapatot.

10. fejezet/ 1. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő. Ne legyetek mérgesek, lécci.
Tettem fel képeket Klaudya kérésére a Szereplők menüpont alá. Nagyjából olyannak képzelem el őket.
Várom a véleményeket.
Jó olvasást!
Puszi! :)

10. fejezet/ 1. rész

Sokáig csókolóztak a fűben. Míg Chan Doo el nem húzódott.
- Hiszen te reszketsz. – mondta és gyengéden magához húzta, a karját pedig dörzsölgetni kezdte. – Sosem veszel pulcsit?
- Reméltem, hogy ma is lesz nálad egy és átadod. – cukkolta Annabeth.
- Levegyem az ingem? – kontrázott a fiú.
- Elég, ha feljössz velem a szobámba egy pulóverért.
- Nem tetszik az ingem? – húzta fel az orrát megjátszott sértettséggel Chan Doo.
- Azt nem akarom látni, ami alatta van. – válaszolt Annabeth és ott hagyta a fiút.
- Ez övön aluli ütés volt. Ugye tudod? – kiáltotta és utána szaladt. Mikor beérte maga felé fordította és úgy tett, mintha meg akarná csókolni, de aztán hirtelen tovább indult.
- Szemét! – mormogta Annabeth.
- Megérdemelted. – megpöckölte az orrát, és a jobb kezét vállára tette, Annabeth pedig szorosan hozzábújt és átölelte.

Amikor elérték a tábortűz népes közönségét, több döbbent pillantást is bezsebeltek. Emma a legszélén üldögélt Lindával és még pár lánnyal. Óriási vigyorral nézte a párt. Mikor elhaladtak mellettük Annabeth megfordult és vigyorogva, felemelte a hüvelyk ujját, jelezve, hogy minden tökéletes. A lányok nevetve bólintottak, ő pedig elégedetten visszafordult és újra átölelte a fiút.
- Láttam ám! – nézett le rá.
- Mit? – játszotta az értetlent. Chan Doo pedig lehajolt hozzá és nevetve megcsókolta.
- Aranyos. – suttogta, amikor megszakították a csókjukat. Annabeth pedig zavarában beleharapott az ajkába. Amitől a fiú ismét felnevetett, és megsimogatta az arcát. – Szeretem, amikor zavarba hozlak.
- Vagyis szereted, ha nem tudom, hogy mit csináljak.
- Aha, így is mondhatjuk. – mondta halkan, majd az utolsó szót még halkabban suttogta a fülébe. – Izgató!
- Nem vagy te egy kicsit perverz?- vonta össze a szemöldökét a lány.
- Csak egészséges mértékben. – pöckölte meg megint az orrát.
- Erről igazán leszokhatnál. – simogatta a fájó részt Annabeth. – Nem a legkellemesebb érzés a földön.

Nemsokára felértek a szobába. Annabeth berántotta és az ajtónak nyomta. Hevesen megcsókolta és a nyakába csimpaszkodott. Egészen, addig még Chan Doo zihálva el nem tolta.
- Hűha, nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni. Kis heves. – vigyorgott.
- Azt mondtam akarlak, téged úgy amilyen vagy. És te ilyen vagy. Lényegre törő. – újra meg akarta csókolni, de Chan Doo nem engedte. A szájára tette az ujját, és szorosan tartotta a derekát.
- Miattam ne változz meg. Sose kérném tőled. – átfordította Annabetht, hogy az ő kezébe lehessen a vezetői szerep.
- Tudom. De azt is tudom, hogy vágysz rá. – végig csúsztatta a kezét a mellkasán az inge legfelső gombjához és kigombolta.
- Annabeth! – megragadta a lány kezét. - Hagyd ezt abba! Ez nem te vagy.
- De csak így tarthatlak meg. – Chan Doo keserűen felnevetett és elengedte.
- Ez így nem fog menni. – mondta lehangoltan.
- Azt mondtad nem tudsz várni.
- Meg azt, hogy megpróbálom veled. Csak veled… De nem így. – mutatott Annabethre.
- Miért utasítasz vissza? Senkit se, csak engem.
- Azért ez nem teljesen igaz. – vakarta meg a fejét a fiú.
- Minden csajt megdöntöttél Bostonban, sőt New Yorkban, egyedül én hiányzom a listádról, és én, nem kellek. Nem értem. Adj valami magyarázatot. – hangja hűvös volt és dühös, de nem kiabált.
Chan Doo közelebb lépett hozzá, így Annabeth visszapasszírozódott az ajtóra. Magasabb volt nála, így fel kellett néznie, ha látni akarta a szemét. Érezte a testén a fiúét, ahogy neki feszül. Érezte a meleg leheletet, ahogy zihált. Chan Doo a combjára tette a kezét és felvezette egészen a fenekéig.
- Egy lányt se kívántam még ennyire, mint téged. – suttogta. – Nagyon nehéz neked ellenállnom, de meg tudom tenni. Semmire se foglak kényszeríteni.
- Nem is kell. Én akarom.
- A tied vagyok, Annabeth. Ha kérnéd, a földön csúsznék érted, egyszerűen… egyszerűen nem tudok neked ellent mondani. Ha ezt akarod, boldogan megteszem. De gondold át. Nem veszítesz el, attól még, hogy tartod magad. Rendben? – húzódott arrébb, Annabeth pedig a nyakába ugrott és átölelte.
Chan Doo megtántorodott hirtelen a lány súlyától és hátrább kellett lépnie.
- Bocsi. – suttogta Annabeth. – De még sosem mondtak nekem ilyen szépet. – pipiskedet egy kicsit, hogy elérje a fiút és megcsókolta. Lágyan, érzékien, mint mikor először csókolóztak. Szorosan hozzásimult és beletúrt a hajába. Végül Chan Doo hátrább lépett.
- Ó, ne már. – mondta, és a térdére támaszkodva állt. – Ezt ne csináld többet, ez túl sok volt nekem.
- Valami baj van? – értetlenkedett.
- Voltaképpen nincs. Csak… egy kis malőr.
- Te zavarban vagy? – nevetett Annabeth. – Csak nem?
- Ne nevess! Így még sosem jártam. – de Annabeth nem tudta abbahagyni, neki hátrált a szekrénynek és úgy folytatta. A szeme megtelt könnyel a nevetéstől.
- Neked most tényleg az van?
- Igen, merevedésem van. Nagyon vicces. – gúnyolódott a fiú. – Na jó, mindjárt elmúlik. Csak pár perc…
Annabeth gonosz vigyorral az arcán hozzásimult és az ágyra lökte. Majd a csípőjére ült és megcsókolta.
- Te direkt szívatsz? – a fiú nyakát kezdte el csókolgatni. – Hagyd abba, mert tényleg penge élen táncolsz. Közel állok hozzá, hogy leteperjelek, és a magamévá tegyelek.
- Jól van, na. – durcásan leszállt róla és leült mellé az ágyra. Chan Doo megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Mindjárt más. – mondta pár perc múlva, amikor elmúlt a kis malőr. – Teljesen kikészítesz, tudod?
- Most már hozzád érhetek? – kérdezte félénken Annabeth.
- Gyere ide! – a mellkasára húzta a lányt és a hajába csókolt. Annabeth átölelte a derekát, mire felszisszent.

Kirángatta a fiú ingét a nadrágjából és feltűrte azt.
- Mit csinálsz? – kérdezte Chan Doo.
- Ez… Nagyon fáj? – óvatosan tapogatta a véraláfutást, amit múlt éjjel szerzett.
- Nem vészes. – majd a lány keze a csípőjéhez vándorolt.
- Ez meg mi? – kérdezte és lentebb húzta a nadrágját az alsónadrágjával együtt.
- Héhé! Ne vetkőztess! – kiáltott fel játékosan Chan Doo.
- Nem is mondtad, hogy tetkód van. – vezette végig a kezét a fekete madáron, ami gyönyörűen ki volt dolgozva.
- Nem kérdezted. Egy madár. Nem nagy cucc. - a fiú kicsit összerándult az érintésétől, de nem úgy, mint az előbb, nem fájdalmában.
- Csikis vagy? – nevetett. Fekete fecske volt. Szép villás farokkal és kitárt szárnyakkal. Az egyik szárny Chan Doo csípőjén volt, a másik pedig kicsivel arrébb felfelé mutatott. Elég hosszú volt, viszonylag nagy, de nem túl sok. És repült Chan Doo hasa felé. – Nagyon fájt, amikor csináltattad?
- Rettentően. De nem bántam meg. Sokat jelent számomra.
- Mégis mit? – nézett rá Annabeth érdeklődve.
- A szabadságot… azt, hogy azt teszem, amit akarok. – még egyszer végig simított a madáron, majd visszahúzta a fiú nadrágját és felsőjét. Aztán újra a mellkasára feküdt.
- Mondd csak, mióta táncolsz? – kérdezte Annabeth.
- Nem tudom, mindig is táncoltam. Jártam is jó sokáig, csak aztán az én drága jó apám kitalálta, hogy ne hülyeségekkel töltsem az időm. Hanem valami fontossal. És te?
- Én is. Emmával baletton 4 évesen lettünk barátok. És azóta is, töretlenül.
- Miért nem mondod meg neki, hogy mi van veled? - kérdezte csendesen.
- A tánc hozott minket össze. Mindig is összekötött… Nem tudom, mit szólna, ha megtudná, hogy nem táncolhatok többet.
- Szerintem megértené. – suttogta Chan Doo. Annabeth felsóhajtott, majd folytatta.
- És mi szeretnél lenni a gimi után? – persze feltűnt neki a gyors témaváltás, de nem foglalkozott vele. Hiszen Annabeth nem akar róla beszélni.
- Nem tudom… Talán újságíró. Az apám persze azt szeretné, ha ügyvéd lennék. De nem szoktam vele egyetérteni.
- Nem is táncos? – nézett fel a fiúra értetlenül.
- Nem, az csak hobbi. Most is csak azért vállaltam el ezt a csapatosdit, mert megkértek rá. – mosolyodott el.
- Én táncos akartam lenni vagy orvos, de mindkettő elszállt.
- Sajnálom… - suttogta és még jobban magához szorította a lányt.
- Semmi gond. Már túltettem magam rajta. Nehezen, de sikerült. – majd pár percnyi csend után folytatta. - Kérdezhetek valamit? Személyeset…
- Mit szeretnél tudni? – Chan Doo Annabeth vállán körözött az ujjaival.
- Te és Dakota… Mi van köztetek?
- Vagyis arra vagy kíváncsi, hogy lefeküdtünk e? – húzta fel a szemöldökét. - Nos, igen. Egyszer.
- Pompás. – motyogta Annabeth és felült.
- Most mi van? Az régen volt, akkor még nem is ismertelek. – meg akarta simítani az arcát, de elfordította. – Ne csináld ezt!
- Mit? – felállt és az ablakhoz sétált. Lent az udvaron még mindig lobogott a tűz, különleges alkonyi derengésbe vonva az arcát. Chan Doo felsóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
- Tudtad mit fogok válaszolni. Ha nem tudod elviselni azt, hogy másokkal voltam, akkor nincs sok értelme ennek az egésznek. A múltamon nem tudok változtatni.
- Nem a többi lány a baj. Hanem ő. Most mit érzel iránta? – bámult ki továbbra is az udvarra.
- Barátok vagyunk. A részemről legalábbis, az ő érzelmeit nem befolyásolhatom. Ez elég zavaros, bonyolult.
- Hát magyarázd el. – Chan Doo mögé lépett, félrehúzta a haját a nyakáról és csókot lehelt rá. Annabetht megint átjárta az a jól ismert, jól eső remegés. Nem tudtam visszafojtani, mindig így hat rá.
- Elég sok közös van bennünk. Ugyanaz a séma, mint köztem és az apám között. Ugyancsak elvárások, aminek nem akar megfelelni. De ezt te nem…
- Nem érthetem? – fordult szembe a fiúval. A szemei tele voltak könnyekkel, de a hangja nem remegett. – Miért? Mert én mindent megkapok, igaz? Mert az én életem olyan tökéletes? Nincsenek teljesíthetetlen elvárások? A szüleim nem mondják meg, mit tegyek? Olyannak kéne lennem, mint neked? Mint Dakotának? Csak akkor lennél velem őszinte?
- Miről beszélsz? Mit nem mondtam el?
- Van szemem… Látom, hogy mindig a sarkadban van, hogy folyton ölelget. A múltkori a parkolóban. Vagy a diszkóban, amikor leöntött, csak mert táncoltunk. Igen, eszembe jutott. És a mai… eddig le sem esett. Azért mondott igent, mert valamilyen úton-módon megkérted, amikor rád nézett. Mit mondtál neki?
- Semmit.
- Chan Doo!
- Értem, azt mondtam: tedd meg értem. Most örülsz? - emelte fel a hangját.
- Szereted őt? – suttogta.
- Nem szeretem. – meg akarta fogni Annabeth kezét, de elhúzta.
- Ne hazudj!
- Nem hazudok, nem vagyok szerelmes. Sose vagyok! Nem tudok az lenni. Próbáltam, de nem megy. Egyszerűen nem vagyok rá képes. – fakadt ki. Majd rádöbbent mit is mondott az előbb. – Annabeth… - suttogta, amikor a lányra nézett.
- Menj el! – mutatott az ajtóra.
- De én… nem úgy gondoltam.
- Csak hagyj magamra. – de Chan Doo még mindig nem mozdult. – Nem hallottad? Takarodj! – kiáltotta, pont, mikor Emma benyitott. Chan Doo az érkező lányra nézett, majd Annabethre, végül úgy döntött jobb, ha lelép.
- Tudtam, hogy ez lesz… - morogta kifelé menet. Emma elállt az útjából, de még mindig nyitva volt a szája döbbenetében.

9. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Tudom, tudom megint késtem. Sajnálom! De most végre megjöttem. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)

Szilvi

9. fejezet/ 2. rész

Amint belépett Emma támadta le.
- Hol voltál ilyen sokáig? Leadtam az új csapat névsorát, mert nem vetted fel a telefont. Valami baj van? Annabeth? – ragadta meg a kezét és leültette az ágyra.
- Jól vagyok. Csak észre se vettük, hogy így elment az idő. Bocsi, hogy neked kellett intézkedni és, hogy nem vettem fel, csak lenémítottam. És persze, köszönöm is.
- Többes szám? Idáig Chan Dooval voltál? – kerekedett el a szeme, és jókora mosolyra húzódott a szája.
- Öhm… Igen. – azzal belépett a fürdőszobába és magára zárta, ott hagyva a barátnőjét.
Először azt hitte ismét elsírja magát. Ez volt élete eddigi legjobb napja. Ha nem is egész napra, de arra a pár órára elfelejthette, hogy ki is valójában. Elfelejthette, hogy beteg. Nem tudta mit csináljon, ha így folytatja, teljesen belezúg a fiú. Ha nem késő máris. Lehet, hogy már rég menthetetlen a dolog. Hiszen mindig csak őrá gondol. Sőt, mint erről már tanúbizonyságot is tett, azt is alapnak veszi, hogy ő Chan Dooval jár, bármit is csináljon a fiú, ő vele van. Borzasztó érzés volt a számára, amikor az előbb ott hagyta őt. Hogy nem mondta meg, hogy hova megy, és még meg se kérte, hogy tartson vele.
- Úr’ isten! – döbbent rá. – Kezdek olyan lenni, mint Dakota. – Lehet, hogy már idegesítem is? – folytatta magában. – Lehet, hogy ezért nem hívott, mert már az agyára mentem?
Nem, velem akar táncolni. Csak csettintenie kéne és bárki táncolna vele a lányok közül. Talán csak Emma és Linda nem, de ők is csak szolidaritásból.
Végül úgy döntött letusol. Rendbe hozza magát a tábortűzre, lesz, ami lesz. Egy sötét farmert és egy szürke, arannyal szegéjezett, leopárd fej mintás pólót vett fel. A haját kiengedte. Alapozót tett fel, a szemét kihúzta feketével. Tett magára parfümöt, bár úgyis füst szaga lesz majd.
Aztán kilépett Emmához, aki elismerően mérte végig.
- Ez a tábortűznek vagy egy bizonyos fiúnak szól? – vigyorgott a lány.
- Túl sok? – kérdezte félénken Annabeth.
- Viccelsz, pont jó. Hiszen buli lesz. Komolyan mondom, ha még mindig ellenáll, akkor legjobb lesz, ha elmegy egy szemészetre.
- Nem nyomulok túlzottan? – ült le az ágyra.
- Hogy te nyomulsz? Nem kicsikém, ő kezdte. Na, ő nyomult. – bizonygatta a barátnője.
- De mostanában leállt. Nem is tudom…
- Ma együtt töltöttétek az egész napot – vágott közbe - és jól éreztétek magatokat. Összeilletek, hidd el, én tudom. Na, gyerünk. Kész vagy, igaz? – bólintott, majd hagyta, hogy a barátnője kihúzza.

Amint leértek az udvarra, rögtön keresni kezdte a szemével. Meg is találta a régi csapata embereivel beszélgetett, akik holnap már elmennek. De észrevette Annabetht. Fekete farmer, sötétkék ing és egy bőrkarperec volt rajta. Az ingét feltűrte a könyökéig. Pár percig nézték egymást, amikor Linda robbant be a képbe, kitakarva őt.
- Gyertek, foglaltam helyet. A csapatunk ma van utoljára együtt. – ragadta meg a kezét és elrángatta. Még egy gyors futó pillantást tudott vetni Chan Doora. Majd elvesztette szem elől.
- Tuti beléd van zúgva, majd felfalt a szemével. – suttogta Emma a fülébe. Ezek után a régi csapatával múlatta az időt. Velük beszélgetett, nevetgélt és tőlük búcsúzott el.

Másfél, két órával később látta, amint Chan Doo eloldalog a zajos tömegből. Felvett két doboz kólát és utána ment. Jóval arrébb egy fának dőlve találta meg. Leült mellé a fűbe.
- Miért jöttél ide? – kérdezte Annabeth.
- Nyugalomra vágytam. – válaszolta csendesen a fiú.
- Elmenjek?
- Ne, ne menj. Maradj! – ragadta meg a kezét. Majd rögtön el is engedte. Pedig Annabethnek jól esett az érintése.
- Ezt… - adta oda az egyik doboz kólát. – neked hoztam.
- Kösz. – vigyorgott. – Nem valami kemény ital.
- Mégis csak egy iskolában vagyunk. – megpróbálta kinyitni a sajátját, de a keze megint felmondta a szolgálatot. – A francba! – idegesen a hajába túrt.
- Add csak. – vette át Chan Doo és felbontotta.
- Köszönöm. – pár percnyi csend után szólalt meg újra. – Miért nem kérdezel rá?
- Már egyszer kérdeztem, és nem akartad megmondani. Majd megteszed, ha akarod.
- Érdekes vagy. Ugye tudod, hogy miattad van az egész?
- Tessék? – nézett először a szemébe mióta melléült.
- Te váltod ki belőlem.
- Áhá, szóval zavarba hozlak. – vigyorgott. – Nem sokaknak sikerült, igaz?
- Nem, tényleg nem sokaknak. De neked állandóan.
- Valamiben nekem is jónak kell lennem. – mosolygott pimaszul, és megfogta Annabeth kezét.
Meleg érintése, mint a villámcsapás úgy járta át a lány testét. Megborzongott, de jól esett neki. Chan Doo észrevette és el akart húzódni, de Annabeth megszorította kezét. A másikat rátette a fiúéra és elkezdet játszani a bőrkarkötővel.
- Másfél éve derült ki. – kezdet bele a történetébe. – Kórházba kerültem, mert elájultam. Ha az… - elszorult a torka, de vett egy mély levegőt és folytatta - ha az öcsém nem kap el lezuhantam volna az emeletről. Két napig nem tértem magamhoz. Végül kiderült, hogy egy nagyon ritka és halálos betegségem van. De még idejében észrevették. Így, ha szerencsém van – keserűen felnevetett - életben maradhatok. Attól függ, hogy reagálok a kezelésre. Úgy tűnik, a szervezetem jól viseli, nagyjából.
A remegés, a mozgás koordinációs zavar, pedig a mellékhatás. – tette hozzá. - Választhattam még élek 70 évet és viszonylag egészséges leszek, vagy pár év múlva hirtelen meghalok, de táncolhatnék. – egy könnycsepp csordult végig az arcán. Chan Doo óvatosan letörölte és átölelte a vállait.
- Jól döntöttél. – suttogta.
- Én nem vagyok benne olyan biztos. – rázta a fejét Annabeth és elhúzódott. – A tánc az életem. De amikor anyámra néztem, nem választhattam mást… Belehalt volna. Azt pedig nem tudnám elviselni.
- Annabeth… én…
- Ne mondj semmit. Nem kell vigasztalnod. Nem azért mondtam el, hogy sajnálj.
- Hát akkor mit akarsz, mit tegyek? – kérdezett rá a fiú.
- Adj egy esélyt. – suttogta és hátranézett Chan Doora.
- Milyen esélyt? Miről beszélsz? – értetlenkedett.
- Próbáljuk meg te és én…
- Annabeth…- sóhajtott.
- Ne értsd félre, az állapotom nem zsarolás akar lenni. Mondhatsz nemet is. De én téged akarlak. Csak téged. – fordult teljesen szembe vele és az ölébe ült. – Én akarom és tudom, hogy te is.
- Én nem tudom, hogy tudok-e komoly kapcsolatban létezni. Sajnálom, én… nem tudok várni. – azzal egy gyors mozdulattal a hátára fektette a lányt és fölé tornyosult. – Most is elvehetném, amit akarok. – benyúlt Annabeth felsője alá, egészen a melléihez felvezette a kezét.
- Akkor vedd el! Légy kemény fiú és tedd meg. Bizonyíts!
- Miért nem félsz tőlem? – még mindig a lány arcát fürkészte, de a kezét nem vette le róla.
- Nem fogok sikítani. Azért nem félek, mert csak játszol velem. Sosem tudnád megtenni, nem tudnál bántani. – Annabeth végig húzta a kezét karján egészen a pólója alá. – Hiszen még mindig csak a melltartóm vonalánál van a kezed.
- Ennyi? Azt hiszed, csak ezért nem tenném meg?
- Nem hiszem, tudom. Már nem akarok megszökni tőled. Tudom, hogy aznap este te vittél haza, és nem az öcsém. Tudom, hogy holtrészeg voltam, és nem szép látvány. Bár szinte semmire sem emlékszem, de tudom, milyen vagyok, ha egy kicsit is berúgok. Kikezdtem veled és te nem használtál ki.
- Tom elmondta? De hát miért? – elengedte Annabetht és leült mellé.
- Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy miért nem akartad, hogy tudjam? Miért féltesz ennyire magadtól?
- Ismersz, és még kérded? – Chan Doo a felhúzott térdére támaszkodott, hogy ne kelljen ránéznie.
- Hát, pont ez az. Semmi sincs benned, amitől féltened kellene.
- Csalódni fogsz bennem. – suttogta.
- Nem tudhatod… Csak próbáljuk meg, ha nem megy, akkor nem történik semmi. Te figyelmeztettél, nem kell, hogy lelkifurdalásod legyen.
- Konok egy csaj vagy te! – végre ránézett, de a szeme tele volt aggodalommal. – Biztosan ezt akarod? Engem?
- Úgy, ahogy vagy. Nagyképű, magabiztos, fellengzős, öntelt, hiú, idegesítő valódban.
- Még jó, hogy szavakba tudtad önteni mennyire szeretsz. – vigyorgott a fiú és újra hátralökte finoman a fűre.
- Ugye? Csupa-csupa megnyerő tulajdonsággal rendelkezel. Nem is tudom, hogy tudtam eddig ellenállni. – nevetett Annabeth.
- Te kis egoista. Rendben, próbáljuk meg. – vigyorgott le rá. - Tökéletes, fellengző pár leszünk.
- Ó, fogd be, és csókolj meg. – mondta Annabeth és magához húzta. Chan Doo pedig szívesen teljesítette a kérést.

9. fejezet/ 1. rész

Sziasztok! :)
Restellem, hogy a hét közepi fejezet elmaradt, de nem nagyon voltam itthon, így hosszabb időre gép közelbe se jutottam. Bocsánat!
De most itt van. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)

9. fejezet/ 1. rész

Közben a próbateremben két ellenséges csapat találkozott. Annabeth csapata már elkezdet nyújtani, amikor megérkezett a másik.
- Ti meg mit kerestek itt? – állt fel az egyik lány.
- Ezt mi is kérdezhetnék. – állt elő Dakota. – Hol van Chan Doo? Ide hívott minket. Szóval kopjatok le.
- Itt a mi próbánk van. Le van foglalva a terem. Úgyhogy fogd be. – mondta Linda.
- Lányok! – állt közéjük Emma. – Annabeth és Chan Doo mindjárt itt lesz és elmagyaráznak mindent.
- Mit kéne magyarázni? Tuti valami félreértés. – karba tett kézzel hátat fordított egymásnak a két lány.
- Nem az! – nyílt ki az ajtó és belépett Annabeth Chan Dooval. – Üljetek le, légy szíves és mindent elmagyarázunk. Csak nyugi.
Mindenki leült a tornaterem padlójára, Chan Doo biccentésére az ő csapata is.
- Oké, - fogott bele Annabeth – Van egy kis gond, mind a két csapatott kizárták a versenyből…
- Mi? Hogy lehet ez? – és hasonló kiáltásokkal vágtak közbe. Chan Doonak kellett elkiáltania magát, hogy abba maradjon a zsivaj. Végül mindent elmeséltek, bár egy kissé átalakítva és többé nem szakították őket félbe. Végül Chan Doo vázolta a tervet.
- Nos, mivel mi okoztuk a bajt, így kerestünk is rá megoldást. De rátok is szükség van hozzá. A terv egyszerű, de nem könnyű. Összemixeljük a csapatot a régi kettőből. – és jött a felháborodott zsivaj. Mire a fiúnak újra el kellett kiáltani magát.
- Nincs szükség mindenkire. – szögezte le Annabeth. – Csupán négy lány és négy fiú kell még.
- Csak három lány. – állt fel Emma. – Rám számíthatok. Linda? – nyújtott kezet a barátnőjének.
- Még meg fogom bánni. – de elfogadta és felállt.
Még egy lány és két fiú csatlakozott Chan Doo csapatából és két fiú másikból. Még egy lány kellet, hogy nevezhető legyen a csapat. Annabeth jól tudta, hogy kit kellene még rávenni. Így hát elé állt.
- Már csak te hiányzol, Dakota. – nyújtott neki kezet.
Hideg kék szemeiből most csak úgy sütött a düh. Annabeth kezére meredt, majd Chan Doora nézett, és vissza a lányra, de most az arcára. Végig az arcát nézte, úgy állt fel, de nem fogadta el Annabeth jobbját. Lassan az övéihez sétált, de még elhaladt mellette végig őt nézte.
- Oké! – Annabeth zavartan leengedte a kezét. – Mára ennyi. Köszönöm szépen mindenkinek. Nektek is. – fordult az ülve maradtak felé. – Tudom nehéz összefogni. Ne haragudjatok ránk. Viszlát! – majd visszafordult a csapat tagokhoz. – Chan Dooval kitaláljuk minél gyorsabban a koreográfiát. Összetesszük a két csapatét, azt hiszem. Addig is pihenjetek, mulassatok, mert utána sok dolgunk lesz. Köszönöm, - a fiúra nézett, aki biccentett. - mehetek. – fejezte be.
Chan Doo mellé sétált és végig simított a karján, jelezvén, hogy jó volt. Majd ő is ki akart menni a többiek után a tornateremből, de Annabeth utána szólt.
- Várj! Nem beszéljük most meg a csapat felosztást, meg a táncot, meg… mindent.
- De, öhm persze.

Leültek a tornaterem közepére és végig beszélték, hogy kinek ki legyen a párja.
- Szóval, ott van még Jimmy, az a nagyon magas srác. – mondta Annabeth. – Ő nagyon erős és jól tud emelni, viszont az apróbb mozdulatok nehezen mennek neki, gyakran kihagy. Vagyis…
- Menjen hátra. – vágott bele Chan Doo.
- Igen. A párja pedig legyen…
- Linda. Szerintem. – fejezete be Chan Doo.
- Igen, én is rá gondoltam. Ő elég kecses, hogy elvonja róla figyelmet. Oké, ki maradt még? – nézett le a papírjaira, amik már össze-vissza voltak firkálva, áthúzva, kijavítva. – Dakota. Ő elől lesz, ez egyértelmű. De ki legyen a párja? – Chan Doo szélesen elmosolyodott, mire Annabeth ránézett. – Mi az? – értetlenkedett.
- Á, semmi. – rázta a fejét a fiú.
- Ne csináld már. Valamit elrontottam? Mi az?
- Mondom semmi. Nem örülnél, ha elmondanám. – de a vigyorát még mindig nem tudta lekaparni.
- Mondd már, mert itt hagylak. – hogy nyomatékot adjon a szavainak összepakolta a holmiját és elkezdet felállni. Félúton tartott a mozdulatban, amikor megszólalt Chan Doo.
- Szóval együtt táncolunk te meg én? – Annabeth hirtelen visszaült a földre és minden cucca visszazuhant.
- Én… én… azt hittem. Én… úgy gondoltam… nem tudom… csak úgy jött… át se gondoltam. – hebegte és közben szorosan összeszorította a kezeit, hogy leplezze a remegést. Mindig Chan Doo váltja ki belőle ezt.
- Na, látod, ezért nem akartam elmondani.
- Ha nem akarsz velem, akkor táncolhatsz Dakotával. Nem kényszerítelek. – suttogta, és közben a padlót fixírozta.
- Annabeth… - az álla alá tette a kezét, hogy muszáj, legyen rá néznie. – Nagyon örülnék, ha te lennél a partnerem.
- Ó! – csak ennyit reagált Annabeth. Majd pár pillanatig egymás szemébe néztek, végül Chan Doo megköszörülte a torkát és folytatták a megbeszélést. A nap hátralévő részében a koreográfiát is elkezdték átbeszélni.
Több órát töltöttek még együtt, beszélgettek, nevettek és táncoltak. Annabeth rettentően jól érezte magát.
Mikor már a végére értek, nagyjából meg volt a koreográfia, leírták a kiválasztott számokat, amikre táncolnak, Chan Doo betett egy rock and roll számot.
- Tudsz rockyzni? – kérdezte Annabetht.
- Persze, hogy tudok.
Chan Doo felé nyújtotta a kezét, és magához rántotta. Csináltak pár rock and roll alaplépést szemben egymással, majd maga mellé forgatta Annabetht, és egymás mellett. A lábai között előre húzta a lányt, majd többször megpörgette, és újra pár alaplépés.
- Bízol bennem? – kérdezte Chan Doo.
- Igen. – válaszolta rögtön, magabiztosan Annabeth.
Felkapta és a dereka körül megpörgette, majd feldobta, mintha Annabeth kifelé rúgna, mindkét lába egyenesen volt, a kezei Chan Doo vállain, a földtől pár centire kapta el.
Végül benyitott a takarítónő, pont végszóra, és el kellett menniük.

Mikor kiléptek, látták, hogy már szürkül az ég.
- Hú, régóta bent lehettünk. – szólt Chan Doo, ahogy az égre nézett.
- Nem is ebédeltünk. – nevetett Annabeth.
- Szerezzünk valami kaját a konyháról?
- Nem, nem kell. Nem vagyok éhes. És te? – kérdezett vissza.
- Én se. – Chan Doo körbenézett, majd sóhajtott egyet.
- Jössz be? – kérdezte Annabeth.
- Bocsi, de most mennem kell. Még van egy kis dolgom. A tábortűznél találkozzunk.
- Oké, rendben. – Annabeth még állt egy darabig és figyelte a távolodó fiút. Aki pár lépés után visszanézett és rákacsintott. Visszamosolygott rá, majd elindult a szállása felé, vissza az épületbe.

8. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő fejezet. :) Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)

8. fejezet/ 2. rész

Az ajtó csapódásra megmozdult valami az egyik ágyon. Egy kócos, sötétbarna üstök bújt ki a takaró alól.
- Annabeth! Hol voltál? – kérdezte ásítva és a szemét törölgetve a lány és kibújt a takaró alól. Egy szál bugyiba és topba aludt.
- Helló Emma! – vigyorodott el Chan Doo és végig mérte.
- Helló Chan Doo! – nézett rá nyugodtan, majd egy pillanat múlva ijedten kapta maga elé a takarót, amint leesett neki, hogy a fiú tényleg ott van. – Mi? Mit keresel itt?
- Jöttem álmodban megerőszakolni. – gúnyolódott. – Ne csináld már, - húzta el Emma elől a takarót. – Láttalak már meztelen.
- Hol van Annabeth?
- Bement a fürdőbe. – Chan Doo körbejárta a szobát. Egy-két kép volt a barátnőikkel kint, más nem. De a legtöbb képen csak Annabeth és Emma volt, általában bohóckodtak.
Egy képen, ami tavaly Halloweenkor készült a dátum szerint, Annabeth szexi boszorkány, Emma pedig macskanő jelmezben feszített. A lányok éppen tököt faragtak és nevettek. Chan Doot is megmosolyogtatta a kép.
- A kedvencem. – hallotta meg Annabeth hangját a háta mögül.
- Aranyos. – megfordult és szembekerült a lánnyal. Aki összefogta a haját és egy kényelmesebb kék rövidnadrágot vett fel egy fekete toppal, de ez is nagyon jól állt neki, Chan Doo szerint.
- Mi? Annabeth vagy a régi kép? – kotyogott bele Emma.
- Emma! – szólt rá Annabeth.
- Mindkettő. – vigyorodott el a fiú. – Bár lehet, hogy Annabethre inkább a szexi és a vadító szavak illenek.
- Inkább hosszabb nadrágot veszek fel. – pirult el a lány.
- Ne, nem kell. – ragadta meg a karját. – Már úgyis mindegy. – az egyik forró kezét végig húzta a combján, Annabeth megremegett az érintésétől. A karja és a combja lúdbőrzeni kezdet, és elhúzódott a fiútól.
Nem akart bele gondolni, hogy mi mindegy. Így inkább leült Emma mellé. A lány csak vigyorgott, a „na, ezek tuti összemelegedtek” vigyorával.
- Hagyd abba! – morogta Annabeth.
- De hát mit? – kérdezte megjátszott értetlenséggel Emma.
- A vigyorgást.
- Oké, - mondta megadóan Emma. – de miért van ő itt? – mutatott a fiúra, aki még mindig a szobában nézelődött.
- Hogy visszaadjam a dzsekijét. – nyújtotta felé Annabeth.
- Ó, tényleg. A dzsekim. Dobd csak le, még úgyis maradok.
- És mégis miért maradsz? – Emma odasétált és becsapta a fiókot, amit éppen kihúzott Chan Doo.
- Hé, pont meg találtam a fehérneműeket. – vágott fancsali képet.
- Ülj le! – mutatott Annabeth mellé az ágyra.
- Igenis, tanító néni. – dünnyögte, majd leült. Emma pedig velük szemben.
- Szóval mi folyik itt? – húzta fel a szemöldökét.
- Hát tudod, éppen megoldást keresünk… - suttogta Annabeth.
- Mégis mire?
- Arra, hogy játékban tudjunk maradni, ugyanis kizártak minket is és titeket is. – fejezete be Chan Doo.
- Micsoda? Kizártak minket? Mégis miért?
- Mert tettünk egy kis éjszakai túrát. – Annabeth mindent elmesélt, csak beszélgetésüket nem.
- És Alexis köpött? – suttogta Emma.
- Igen, azt nem tudom, hogy Fredtől tud e a kirándulásunkról, vagy végig figyelt minket. De valahonnan megtudta. – vette át a szót Chan Doo.
- Okééé, és hogy maradunk játékban? – kérdezte a lány.
- Egyszerű, kibékítjük a két csapatot, és a legjobbakból összeállítunk egy újat. – mondta egyszerűen és gyorsan Chan Doo.
- Ez mind szép és jó, de elég régóta nem kedvelik egymást. Nem lesz könnyű. – sóhajtott Emma. – Talán sikerül, de nincs rá nagy esély.
- Mi is kibékültünk Annabethtel, barátok lettünk. És veled is jóba vagyok. – mutatott Emmára.
- Igen, nem is veled van a gond, hanem a többiekkel. Téged sokan kedvelnek nálunk. Főleg a lányok. Mert kedves vagy és vicces, jól csókolsz és olyan nagy jó veled az…
- Emma! – szóltak rá egyszerre. A lánynak azonnal felpattant a szeme és elszégyellte magát.
- Térj magadhoz. – folytatta Chan Doo. - Nem is tudtam, hogy ilyen hatással voltam rád.
- Muszáj volt zavarba hozni? – vonta kérdőre a fiút.
- Én hoztalak zavarban? Te kalandoztál el. – Emma még vörösebb lett.
- Mindegy. – szólt közbe Annabeth. – Tegyétek túl magatokat rajta. Holnap délelőtt hozd a csapatodat a kettes terembe, ott lenne próbánk. Mi is ott leszünk és megpróbáljuk rávenni őket. Legalább nem úgy megyünk el, hogy meg se próbáltuk.
- Rendben. Jó éjt lányok! – mondta Chan Doo, majd kilépett az ajtón.
Amint becsukódott Emma megszólalt.
- Amikor legutóbb láttalak még azt akartad, hogy békén hagyjon. – csicseregte.
- Jó éjt Emma! – oltotta le a villanyt Annabeth és a fal felé fordult az ágyon.
- Össze fogtok jönni. Te leszel a barátnője, nemcsak egy kaland vagy neki. Rád másképpen néz. – suttogta, Annabeth nem válaszolt. – Akkor hát, ha nem akarsz róla beszélni… Jó éjszakát!

Egész éjszaka csak forgolódott. Nem tudott másra gondolni csak a fiúra. Arra, ahogy nevetett, az arcára, amikor meglátta őt rövidnadrágban és az érintésére. Sokszor érintette meg a combját fiú, de mindig csak tánc közben. De az más volt. Maga Chan Doo is érintette már meg akkor. Most viszont csak úgy, és ő, Annabeth nem szólt rá. Csak hátrább lépett, és azt sem azért, mert nem esett neki jól az érintés. Csakis azért, mert megijedt. Megijedt, méghozzá attól, hogy ilyen borzongatóan jó érzés még sosem fogta el. Az az érintés egyszerre mérhetetlen boldogságot, vágyat okozott neki, de ugyanakkora fájdalmat is.
Miért ilyen nehéz ez? Miért kell neki pont ez a fiú? Ott van James, aki nagyon aranyos, rendes, okos srác. Még azt is kimutatta, hogy még mindig nem közömbös számára. Miért nem szeretheti őt?
Az, amit mesélt az életéről… Azt még hallgatni is borzalmas volt, milyen lehetett megélni? Szánta Chan Doot, még ha tudta is, hogy a fiú nem örülne ennek. Az a kisfiú, az az ártatlan kisfiú akkor veszett el, amikor a bátyja meghalt. De még mindig benne van. Hiszen közel engedte magához őt. Egy éjszaka alatt többet megtudott róla, mint eddig bármikor.
Még most sem bánta, hogy elment vele és nem maradt a fenekén. Már nem érdekelte a verseny. Fontos volt, de nem annyira. Chan Doo megmondta a versenynél vannak fontosabb dolgok. Most számára is lett fontosabb…
De mit is akar ő a fiútól, hiszen kijelentette, hogy nem akarja… nem akarja Annabethet. Csak barátnak. De akkor miért ad ennyi kétértelmű jelet?
A hátára fordult és a plafont bámulta. Magában dalokat kezdett dúdolni, hogy elvonja a figyelmét és talán el is alszik. Talán…

Másnap reggel hulla fáradtan ébredt. Amilyen gyorsan tudott megmosakodott, majd lementek reggelizni. Miután vett magának egy kakaós csigát, elindultak az asztalukhoz Emmával. Alexisék csapata mellett elhaladva pár kárörvendő pillantást és összesúgást kaptak. De a többiek nem igen tudhattak róla.
Chan Dooék asztalával szemben ült le. Szinte azonnal találkozott a pillantása a fiúéval. Aki rögtön elvigyorodott, egy olyan rossz fiús féloldalas mosollyal. Annabeth reflexszerűen visszamosolygott rá, majd lehajtotta a fejét, mert érezte, hogy pirul.
Emma oldalról megbökte.
- Totális elmebaj! Annabeth Smith, aki egy hülye, másodkategóriásnak titulálta Lee Chan Doot, belezúgott, még hozzá fülig. Belezúgott, mint éhes kiscica a tejbe.
- Ne már! Komolyan? – szólt bele a szemben ülő Linda. – Mi lett az elveiddel kislány? – és hátra fordult, hogy a fiúra nézzen.
- Ne bámuld már, ilyen feltűnően. És amúgy is csak barátok vagyunk. Még ha szeretném is, kijelentette, hogy nem akar komoly kapcsolatot. Én pedig nem leszek egyéjszakás. – egykedvűen beleharapott a csigájába.
- Sajnálom. – suttogta Emma és átölelt.
- Ne, légyszi. – bontakozott ki. – Jól vagyok. Túlélem, mások is túlélték.
Innentől kezdve Linda és Emma nem szólaltak meg. Aminek Annabeth örült is meg nem is. Ezt a témát már nem akarta folytatni, de másról beszélhetnének. Az csak jót tenne neki, mert nem érezné magán az állandó aggódó pillantásukat. Tudta, hogy csak tapintatból nem beszélnek tovább róla és Chan Dooról.
Csendben fejezték be a reggelit, majd elindultak a teremhez, a megbeszélt találkozóra.
- Jössz Annabeth? – szólt Emma és felállt.
- Igen. – erőltetett egy mosolyt az arcára.
Mikor felállt és szembefordult a lánnyal, az elmeredt mellette. Követte a pillantását és megfordult. Chan Doo éppen mögé ért.
- Beszélhetnénk? – kérdezte.
- A teremben várlak. –suttogta Emma és megfordult.
- Igen, persze. – próbált mosolyogni. Kisétáltak a menzáról és találomra elindultak az udvaron.
- Jól vagy? – kérdezte a fiú.
- Igen, persze.
- Csak láttam, hogy Emma átölelt, meg, hogy rosszkedvű vagy. Mi a gond? – Annabeth lehajtott fejjel sétált, Chan Doo pedig konokan előre nézett.
- Jól vagyok, csak félek, hogy nem jön össze a csapat. Ennyi, semmi több…
- Értem, én is ezen gondolkoztam az este. – Chan Doo zavartan sóhajtott, majd megszólalt. – Menjünk, biztosan értetlenkednek már.
- Igen, biztosan.
- Mosolyogj egy kicsit, kérlek. – maga felé fordította a lányt és megemelte az állát. – Na, ne legyél ilyen velem. Mosolyogj, a kedvemért. – megadóan elmosolyodott és elindultak a nagy épület felé, hogy megpróbálják meggyőzni a többieket a közös munkáról.

8. fejezet/ 1. rész

Sziasztok!
Friss!!!! Megérkezett. :D Kicsit furcsán jön ki az egész, ez most csak 2 oldal hosszú, a kövi 4,5 lesz, de így tudtam szétválasztani. Bocsi! :)
Jó olvasást!
Puszi! :)

8. fejezet/ 1. rész

Egész úton nem szóltak egymáshoz visszafelé. A buszon tüntetőleg végig az ablakon bámult kifelé Annabeth. Többször úgy érezte, hogy Chan Doo őt nézi, de egyszer sem pillantott a fiú felé.
Mikor leszálltak a kaput zárva találták. De Annabetht most valahogy ez sem érdekelte. Nem érdekelte, hogy esetleg az egész estét kinn kell tölteniük.
- Át kell másznunk. – szólalt meg Chan Doo. – Gyere! – és bakot tartott a lánynak. Annabethnek eltartott egy pillanatig, míg felfogta mit is akar. Végül megfogta a kerítést, az egyik lábát a kezébe helyezte a másikkal rálépett a vasra. Először lecsúszott a lába és visszazuhant Chan Doo karjaiba. Mindketten felnevettek az elbénázott próbálkozáson, majd találkozott a pillantásuk és elkomorultak. Chan Doo rögtön elengedte a derekát.
A második próbálkozás már sikeres volt, Annabeth puhán landolt a másik oldalon. Chan Doo is felmászott és már mellette is állt.
- Ezt megúsztuk. – sóhajtott fel Annabeth.
- Ebben ne legyen olyan biztos Miss. Smith. – mindketten megfordultak és az iskola igazgatójával és Alexisszel találták szemben magukat.
- Igazgatónő. – suttogta Annabeth.
- Jöjjenek mindketten az irodámba. Maga pedig – fordult Alexishez. – Menjen pihenj le. – még gúnyosan rájuk mosolygott, majd elindult vissza. - Jöjjenek velem!
Annabeth és Chan Doo egymásra néztek, majd hang nélkül követték az igazgatónőt.

Bevezette őket az irodájába. Leült az asztala mögé, majd intett nekik, hogy ők foglaljanak helyet. Annabeth kihúzta az egyik széket és leült rá. Chan Doo habozott, majd ugyanúgy tett. Velük szemben pirosan a képükbe vágta egy óra az időt. Még ez is idegesítette most Annabeth. 21:34-et mutatott. Nem volt még annyira késő, de a házirendet bőven túllépték.
Annabeth még sosem tett semmi szabályellenest. Azt hitte legalább egy kis megbánást fog érezni, de nem. Jobban érdekelte Chan Doo, mint a szabályok. Milyen büntetést kaphat? Esetleg takarítaniuk kell? Ki fogja bírni.
- Mégis mit gondoltak? – kérdezte az igazgató. – Magukra nem vonatkoznak a szabályok? Azt hiszem, eléggé világosan le van írva, hogy 18 óra után az iskola területét elhagyni tilos. Vagy tévedek Miss. Smith?
- Tudok róla, igazgatónő.
- És akkor mégis miért tett ellene? Maga szintén, ez az első alkalom, hogy itt van és máris szabályt szeg. – nézett Chan Doora. – Mindkettőjük csapatát eltiltom a versenytől.
- Mi? – Annabeth majd kiesett a székből olyan gyorsan ugrott fel.
- Ezt nem teheti. – ugrott fel a fiú is.
- De igen, megtehetem. Holnapután délután visszautaznak Bostonba, maguknak véget ért a verseny. Most elmehetnek. További jó éjszakát. – vigyorgott rájuk negédesen az igazgató.
Mindketten az ajtóhoz léptek, már indultak is kifelé, amikor Chan Doo visszafordult.
- Elnézést. Kérdezhetek valamit?
- Tessék?
- Ezt érthetjük úgy, hogy nem minket zárt ki, hanem a két csapatot?
- Ő… igen. – válaszolta bizonytalanul az igazgatónő.
- Vagyis, ha egy másik felállású csapatban táncolnánk, az rendben lenne?
- Igen, de honnan szerez ilyen gyorsan annyi embert? Hiszen a csapatát kizártam, és…
- Mi van akkor, - vágott a szavába Chan Doo. – ha a két csapat tagjaiból összeáll egy csapat és Boston nevében lépnek fel, nem pedig valamelyik gimnázium nevében? Lehetséges lenne?
- Kétlem, hogy ki tudná békíteni a csapattagokat, de igen, ez esetben felléphetnek. Elégedett a magyarázattal?
- Igen, köszönöm. – vigyorodott el a fiú. Majd kitolta Annabethet a szobából és becsukta az ajtót.

A folyosó végéig sétáltak, majd Annabeth izgatottan, mégis félve fordult Chan Doohoz.
- Mit tervezel?
- Nem lehet egy olyan helyen, ahol nincs a falnak is Alexis füle? – vigyorgott még mindig.
- De… - nevetett Annabeth. – Hozzátok menjünk vagy hozzám és Emmához?
- Mivel nálam nagy eséllyel egy Dakota vár, hogy lecsapjon rám, mint a zsákmányára… Inkább Emmát választom.
- Nagyon jó kedved van. Most tiltottak el és jó kedved van.
- Neked is az lesz, ha megmagyarázom. De sejted már, nem?
- De, igen. Sejtem. – közben gyors léptekkel elindultak Annabethék szobájához.
Már az ajtó kinyitásával babrált, amikor Alexis jelent meg mellettük.
- Mi van, annyira szomorúak vagytok, hogy megvigasztaljátok egymást? – mondta gúnyosan.
- Fogd be! – rivallt rá Annabeth.
- Nyugi. – suttogta Chan Doo és megfogta a lány kezét. – Miért fáj az neked, hogy jóba vagyunk? Csak nem féltékeny vagy? – gúnyolódott.
- Én? Dehogy. Mindenben jobb vagyok, mint Annabeth.
- Abban, hogy hogyan tegyél keresztbe másoknak tényleg jobb vagy, mint én. – elfordította a kulcsot és belökte az ajtót. Megszorította Chan Doo kezét és behúzta maga után. – Viszlát Alexis! – és a mérgében egyre vörösödő arcú lányra csapta az ajtót.

7. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a friss. Remélem tetszeni fog. Végre fény derül Chan Doo múltjára. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)

7. fejezet/ 2. rész

Az utca végéig vonszolta magával és egy szót sem szólt Annabethhez. Végül megelégelte, hogy nem figyel rá és kirántotta a kezét a szorításából.
- Most mi van? – nézett vissza rá Chan Doo.
- Egy, nem kell rángatni, tudok menni magamtól is. – szólt mérgesen Annabeth. – Kettő, mi volt ez?
- Semmi. – rázta a fejét a fiú. – Nem érdekes.
- Nem érdekes? – húzta fel a szemöldökét Annabeth. – Hát jó. – azzal leült egy lépcsőfokra, ami a háta mögötti házhoz vezetett.
- Mit csinálsz?
- Várom a magyarázatot. – mondta és átkarolta a térdét. – Te is drogoztál?
- Mi? Ne szórakozz, menjünk!- fogta meg a kezét, hogy felhúzza, de Annabeth minden erejét bevetve a lépcsőn tartotta magát. Végül elengedte és leült mellé. – Miért érdekel ez téged ennyire?
- A barátom vagy. És van egy olyan érzésem, hogy ezekről senki sem tud. Meséld el, kérlek. Én… én nem mondom el senkinek. – a fiúra nézett, aki a távolba meredt.
Majd megrázta a fejét és azt mondta: - Lehetetlen vagy!
- Pont ezért kedvelsz, nem igaz? – mosolygott Annabeth. Majd megtapogatta azt a részt, ahol Chan Doo megsérült.
- Au! – nyögött fel. Annabeth felrántotta a pólóját. Már látszott a véraláfutás.
- Ezt nem kellene megmutatni egy orvosnak? – ért hozzá óvatosan, mire újra összerándult.
- Hagyjál! – förmedt rá. - Kutyabajom! – visszahúzta a felsőjét, és a kezébe temette az arcát.
- Jól van, te tudod. – suttogta megbántottan Annabeth.
- Sajnálom, nem akartam… - nézett a szemébe a fiú.
Annabeth kényelmetlenül érezte magát a pillantásától. Olyan mindent látó volt. Olyan más. Sosem látta sebezhetőnek, most mégis annak tűnt. Elveszetnek, bizonytalannak. Látszott, hogy komolyan mérlegeli a helyzetet.
- Bízhatsz bennem. – suttogta, és a kezei közé fogta a fiúét.
Pár pillanatig csend volt, majd végül megszólalt Chan Doo.
- Nemcsak ketten voltunk testvérek. Nemcsak Ji Huyn és én. Volt még egy bátyánk. Itt éltünk New Yorkban, pár utcányira innen. Ő pedig bekerült egy bandába, Adamébe. 12 voltam, apával állandóan veszekedtek, aztán nem bírta tovább és elment. Három hónapig nem jött haza, nem is keresett minket.
Aztán egy kórház hívta a szüleimet. Drog túladagolás miatt kómába került. Erre mit reagált az apám mikor megtudta?! Legalább nem rontja a levegőt. Be se mehettünk hozzá. Ha bementek a kórházba haza se gyertek többet. Pár hét múlva leállítatta a gépeket, anyám hiába kérlelte, hogy adjon időt, nem engedte. 18 évesen meghalt a bátyám, a temetésre pedig el se jött. Azóta is mindenkinek azt mondja, hogy csak két gyereke van… volt. Engem vajon mikor tagad már le? – Annabeth óvatosan átölelte a fiút.
- Sajnálom! – suttogta. Chan Doo továbbra is a földet nézte, mintha nem is hallaná.
- Viszont mások ott voltak a temetésen. Adam és Fred, aki akkor még csak egy kisgyerek volt, sokadik a ranglétrán. Tudtam, hogy kik ők, mert egyszer már láttam őket, amikor eljöttek érte és elvitték a cuccait. Adam végig figyelt, be akart szervezni. Hát sikerült neki. – keserűen felnevetett. – Kellett neki valaki a bátyám helyet. Párszor meglátogatott a sulinál, megértő volt. Ami furcsa, hogy tényleg kedvelte a bátyámat, sosem tudtam a helyébe lépni, pedig akartam... Bármit megtettem volna érte, hogy ugyanolyan fontos legyek, mint ő volt. Aztán már suli helyett is odajártam. Bandázni… Először csak kis stiklik voltak. Apróbb lopások, aztán jöttek a kocsik. Olyan profi lettem, hogy pár másodperc alatt feltöröm, bármelyiket.
- És minek loptatok kocsikat? – vetette közbe Annabeth.
- Néha csak heccből, máskor eladta őket Adam. Ezekről nem sokat tudok, az én dolgom csak a feltörés volt, de vezetni is tudok, pedig nincs jogsim.
- És miért döntöttél úgy, hogy kiszállsz?
- Kezdett komoly lenni a dolog. Sokszor voltam rendőrségen és mindig kihoztak az apám ügyvédei. Utoljára bent voltam két teljes napot. Engem és Alexist kapták el. Először nem mondtunk semmit. – felnevetett. – Szívattuk a zsarukat. Apám megmondta, hogy többször nem vesz ki onnan. És így Alexisnek sem volt esélye a kijutásra, nem gazdag családból való.
Szóval alkut kötöttem. Beköptem Fredéket, a legjobb barátomat és Alexis mellém állt. Így kiengedtek mindkettőnket. Aztán eljött hozzám és velem töltötte az éjszakát. Ami tilos volt, mert Fred barátnője, bár elég könnyen beköpte őt, a szabadságáért cserébe. Ezek után már nem mehettem vissza. Ő pedig, mint látható visszahízelegte magát. Csúnyán elárultam őket. Na, nem mintha könnyeket hullattak volna, ha megszívom.
- És mi az amit kaptál? Adamtől az előbb.
- Csak egy sokat érő családi ereklye, anyám majd szívrohamot kapott, amikor meglátta, hogy hiányzik. Én meg sejtettem ki lopta el. Még előtte vissza akartam szerezni, csak aztán elkaptak. Az a rendőr, aki lefülelt még ma is rám néz néha. Idegesítő egy fazon.
Annabeth habozott egy darabig, majd úgy döntött megkérdezi, nincs veszteni valója:
- A nővéred… vele… mi…
- Tudták, hogy ő áll hozzám a legközelebb. Ha bántani akarnak, akkor ő a legjobb célpont. Mindenért, amit tettem ő fizetett meg. Fred és a bandája… megkéselték és meg… - ökölbe szorította a kezét, hogy próbálja levezetni a feszültséget. – megerőszakolták… - mondta ki végül. – Azt hittem őt is elveszítem. – suttogta.
Annabeth még közelebb húzta magához. Pár percig nem ölelt vissza, már éppen készült elengedni, amikor megtette. Egy könnycsepp gördült végig Annabeth arcán. Végül Chan Doo húzódott el és a lány arcát fürkészte, majd letörölte a könnycsepp által húzott utat.
- Köszönöm. – suttogta Annabeth. – Köszönöm, hogy elmondtad.
- Tényleg te voltál az első.
Annabeth kószaötlettől hajtva meg akarta csókolni. Már közelítette is felé az arcát, de Chan Doo elhajolt.
- Ne. Ne csináld. – mondta.
- Miért ne? Nem vagyok elég szép? Vagy nem csókoltam elég jól legutóbb?
- Nagyon is jó volt. Túl jó, Annabeth. Épp ez az! – felpattant a lépcsőről és fel-alá kezdet járkálni. - Soha senki se tudott volna rávenni, hogy ezt az egészet elmondjam. Tudod hányan próbálták már? És jössz te, mindent megengedsz magadnak. Állandóan idegesítesz, mindig teszel valamit, amitől kiakadok. Néha üvöltöznék veled, máskor meg olyan jól elvagyunk, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Félek, ha megcsókolsz, nem bírok magammal. Miért kell neked ilyennek lenned? Miért kell neked a közelemben lenned? – Annabeth felállt és Chan Doo elé lépett.
- Te szeretsz engem? – kérdezte. A fiú megütközve nézett rá, majd lehajtotta a fejét.
- Lehet… De nem akarok így érezni. – suttogta, majd megfordult és elindult a buszállomásra. Annabeth úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Szereti, de nem akar így érezni. Ez meg hogy lehet?
- Ez meg hogy lehet? – mondta ki hangosan is. – Ki nem akar szeretni? Milyen ember az olyan? – a fiú megfordult és hátranézett.
- Neked nem olyan kell, mint én, Annabeth. – visszalépett hozzá és megsimította a haját. – Neked olyan James féle rendes gyerek való. Ő olyan, mint te. Én a totális ellentéted vagyok. Csak bajba keverlek.
- De az ellentétek vonzzák egymást. – suttogta Annabeth.
- Ez igaz. – nevetett, de nem volt benne öröm. – Nekem is nagyon nehéz, mert folyton rád gondolok. De én nem tudok megváltozni. Ilyen maradok, és nem akarlak bántani. – még egyszer a szemébe nézett, majd megfordult és elment. Annabeth még állt egy darabig, majd követte, mert rájött, hogy egyedül nem talál vissza. De tartotta a pár lépés távolságot és rágódott a mondottakon.

7. fejezet/ 1. rész

Sziasztok! :)
Itt a friss. Most elég rövid, de csak itt tudtam szétszedni. Bocsi. :)
A másikon nem tudom mikor lesz friss. Előző héten azért nem volt, mert barátnőm szülinapja volt, és a buliját szerveztem. A mostanin még lehet, hogy lesz. De jelen pillanat beteg vagyok, és nem igen van ihletem írni.
Plusz az én sulim is az egyike azoknak, ahol nincs fűtés. Szóval bocsi, de valahogy most nem megy az írás.
Meg amúgy is nagy eséllyel az utolsó, esetleg utolsó előtti fejezet lesz, amit szeretnék jól megírni, és most tudom nem lennék rá képes. Bocsi! BOCSI! BOCSI!!!!
Na, mindegy. Ehhez jó olvasást! :)
Puszi! :)

7. fejezet/ 1. rész

Egészen a biztonsági őrig húzta, aki hitetlenkedve pislogott feléjük.
- Szevasz, hústorony! – csapott az őr tenyerébe Chan Doo nevetve.
- Szeva’, táncos lábú! Nem hittem, hogy még valaha látlak.
- Hát, én se. Ó, majd elfelejtettem. Annabeth Smith, - mutatott a lányra. – Frank Willow. – az őrre.
- Helló! – mosolygott Annabeth.
- Csajod? - biccentett felé mosolyogva.
- Nem, nem, dehogy. – kezdtek el egyszerre ellenkezni.
- Gondolhattam volna, egy ilyen bomba nő rád se néz. – vigyorgott Frank.
- Azért kapósabb vagyok, mint te. – majd komorabban folytatta. – De nem ezért vagyok itt.
- Hanem?
- Beszélnem kell Adammel.
- Nem jó ötlet. Jobb, ha elmész. Fred még mindig zabos a távozásodért.
- Mire ideér, én már messze leszek. Beengedsz?
- Be én, de akkor se tartom jó ötletnek.
- Ne féltsd te engem. – vigyorgott Chan Doo. Majd megköszönte és bement Annabetht maga után húzva.

Bent a szokásos diszkó zene üvöltött. De nem érdekelte a fiút. Meg sem állt a terem másik végéig. Nagy nehezen átverekedték magukat a fiatalok táncoló tömegén. Annabethnek egész melege lett mire odaértek. Egy nagy fekete ajtóhoz értek, Chan Doo bekopogott rajta, nem sokkal utána ki is nyílt.
Egy torzonborz hajú, enyhén illuminált állapotban lévő fickó állt mögötte. Végig mérte Chan Doo, majd mintha csak képzelődne megdörzsölte a szemét. Végül láthatólag nyugtázta a dolgot, hogy nem álmodik és kitárta az ajtót. De Annabeth elé tette a kezét, mikor belépett volna.
- Idegeneknek tilos. – morogta.
- Velem van. – intette le Chan Doo.
Bent egy asztal állt, ami mögött már egy sokkal jobban öltözött férfi ült.
- Chan Doo drága barátom. – állt fel és ölelte meg a fiút. – És a hölgy? – lépett Annabeth elé és kezet csókolt neki.
- Annabeth, Annabeth Smith – suttogta zavarában.
- Nem szabad préda. – szólt cseppet se kedvesen Chan Doo. – És amúgy is sokkal fiatalabb.
- Van feleségem, Chan Doo. – mosolygott a férfi, de már nem volt jó kedvében.
- Igaz, elfelejtettem, hogy te vagy a hűség mintaképe Freddel együtt.
- Azért jöttél ide, hogy nálam is kihúzd a gyufát vagy akarsz valami mást is? – egyre ijesztőbb lett az arca. Most Annabeth az az érzése támadt, hogy nem Fred az, akitől félnie kell Chan Doonak, hanem Adam. Pedig Freddel még nem is találkozott. Vajon rosszabb?
- Visszaszerezted azt, amit az öcsikéd elvett tőlünk?
- Ja, azt. – kinyitotta az asztalát és kivett belőle egy dobozt. Odadobta Chan Doonak, majd rágyújtott egy cigarettára. Egy pillanatra kinyitotta a dobozt, de rögtön le is csukta.
- Plusz a tartozása is benne van. – tette hozzá Adam. – De még semmit se használt az elvonó. Folyton megszökik.
- Drogos? – csúszott ki Annabeth száján a döbbenettől. Mindketten felé néztek, sőt mintha Chan Doo aprót bólintott is volna. – Elnézést! – suttogta.
- El van nézve. – válaszolta Adam. – Más valamit?
- Nem, kösz. Most már megyünk. – kezet rázott a férfival. Majd Annabetht maga előtt tolva kiment a szobából. A lány éppen, hogy el tudott köszönni.

Kint azonban Chan Doo lefagyott. Hirtelen megállt, amit Annabeth nem tudott mire vélni. Egészen a következő percig. Szemben velük állt egy csapat srác és most mind őket nézte. Majd egy átlag magasságú, szőkésbarna hajú, zöld szemű vezetésével feléjük indultak. Csak pár lépésnyire voltak tőlük.
- Egy régi barát visszatért. – mosolyodott el a vezér. – Alexis szólt, hogy itt vagy.
- Én is örülök, hogy látlak. – válaszolta Chan Doo, ő még tettetni se próbálta, hogy igazat beszél. – És most, ha megbocsájtasz Fred… - ki akarta kerülni őket. De Fred elé tette a kezét, elzárva az utat.
- Máris mennél? Még nem is meséltél Bostonról. Szép hely? Onnan való a csajod? – mutatott Annabethre.
- Nem vagyok a barátnője. – húzta fel az orrát mérgesen. – Miért hiszi mindenki, hogy az vagyok?
- Huhú, egy vadmacska. – lépett mellé Fred és végig simított az arcán. Annabeth pedig inkább befogta és nem mondta el a csípős válaszát.
- Ne nyúlj hozzá! – kapta el a kezét Chan Doo.
- Mert ha igen? – megragadta a fiút a pólójánál fogva. - Most mondta, hogy nem a csajod. – sziszegte mérgesen.
- De velem van. És ha hozzányúlsz, betöröm a képed. Megértetted?
- Semmit se változtál. Olyan vagy, mint régen. Egy pattogó kis hülye. – elengedte, hátrább lépett és kitárta a karját. - Még mindig idetartozol. Lásd be! Gyere vissza! Akkor talán megbocsájtok.
- Tévedsz! Nagyon sokat változtam. Sosem mertem volna veled szembeszegülni. Most már bármikor megtenném. Na és, ki az új kiskutyád? Kitöri fel a kocsikat? Van méltó utódom?
- Vagy elfogadod az ajánlatom és visszajössz. Vagy úgy jár a kisbarátnőd, mint a nővéred. Rossz ötlet volt idehozni, nem… - nem tudta végig mondani, mert Chan Doo behúzott neki egyet.
Annabeth sikítva kapta a szája elé a kezét. Fred pont a lábaihoz esett az ütéserejétől. Chan Doot pedig azonnal lefogták. A fiú felállt és vérző orrát törölgetve lépett hozzá.
- Ez nem volt jó ötlet! – elengedte az orrát, és azzal a lendülettel gyomorszájon ütötte a támadóját. Chan Doo összegörnyedt a fájdalomtól, de nem adott ki hangot. Majd Fred előrántott egy kést a zsebéből és a lefogott fiú felé lépet.
- Mi van? Megkéselsz? – magabiztos mosoly terült el az arcán, mintha fordított lenne a helyzet. – Már nem csak lányokat bántasz? Férfi lettél, gratulálok. – gúnyolódott Chan Doo, mire a torkának nyomták a kést.
- Na, most legyél nagyfiú! – vihogott eszelősen.
- Ne bántsd! Kérlek. – sikította Annabeth. Kinyílt az iroda ajtaja és mindenki odanézett.
- Mi folyik itt? – kérdezte mérgesen Adam. – Már megint te Ferd?! Ez nem szép tőled ugye tudod? Azt hiszem legutóbb elég világos voltam, az én diszkómban nincs verekedés, késelés és semmi hasonló. – odasétált az említetthez és gyomorszájon ütötte. Felnyögött a fájdalomtól és elejtette a kését.
- Nem is én kezdtem. – nyögte.
- Az engem nem érdekel. – átkarolta a fiút és összeborzolta a haját. – Chan Doo és Annabeth a vendégeim, és szeretem, ha a vendégeim elégedettek. Remélem most már megértetted. Ha még egyszer verekedésen kaplak, megkeserülöd.
- Még számolunk Chan Doo. – vetette oda.
Azzal Adam betámogatta az irodájába. Annabeth Chan Doohoz szaladt, aki pár pillanatig csak állt és a becsukódott irodaajtót nézte.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten.
- Semmi bajom. – válaszolta, majd megfogta a kezét és kihúzta a szórakozóhelyről.

6. fejezet/ 2.rész

Sziasztok! :)
Itt a következő. Jó olvasást. :)
Puszi! :)

6. fejezet/ 2.rész

Kirohant az utcára, az iskola elé. Idegesen a hajába túrt, mély levegőket vett, majd körbenézett. Nem ő volt az egyetlen, aki az iskolán kívül keresett menedéket.
Chan Doo a buszmegálló mellett álldogált, egy szál cigivel. Annabeth azonnal megcélozta. Sebes léptekkel sétált felé és kikapta a szájából a csikket.
- Na! – hördült fel a fiú. De Annabeth már el is taposta.
- Dohányzol? – inkább döbbent felkiáltás volt, mint kérdés.
- Már nem, csak visszaeső vagyok. – morogta a fiú. – Ha újat veszek elő elveszed?
- Természetesen. – bólintott a lány.
- Gondolhattam volna. – mormogta magának. – Mit akarsz?
- Semmit. Csak elegem volt a lányok csacsogásából. Jössz vacsorázni? – nézett az órájára Annabeth. 6 lesz öt perc múlva, vacsiidő.
- Nem, bemegyek New Yorkba a következő busszal.
- És mégis minek? – húzta fel a szemöldökét.
- Magánügy. – rántotta meg a vállát Chan Doo.
- Magánügy, magánügy… Benne van a szabályzatban, hogy vacsoraidő után tilos kimenni. – tette keresztbe a karját Annabeth.
- És hol érdekel az engem? – rántotta meg újra a vállát. Beállt a busz és Chan Doo felszállt. Annabeth pedig követte. – Jó estét! Egyet kérek, belváros 10. utca.
A sofőr odaadta a jegyet.
- Jó estét! Egyet, ugyanoda. – vette elő a pénzét Annabeth.
- Mi? – kérdezte Chan Doo megütközve.
- Veled megyek. Nehogy valami butaságot csinálj.
- Dehogy jössz! – ellenkezett a fiú.
- De igen megyek, azt teszek, amit akarok.
- Most adjam a jegyet vagy sem? – kérdezte a sofőr.
- Igen! – mondta Annabeth.
- Ne! – kiáltotta Chan Doo.
- Kérem a jegyem. – nyújtotta a kezét a lány. A sofőr vállat vont és odaadta.

A buszon rajtuk kívül még két ember volt.
- Mire jó ez? – kérdezte Chan Doo mikor leült hátra, Annabeth pedig mellé.
- Vigyázni akarok rád.
- Minek ütöd bele az orrod?
- Hová megyünk? – nézett ki az ablakon.
- Egy nem neked való helyre… - dörmögte.
- Azt majd én eldöntöm. – húzta ki magát Annabeth. – Viccesen nézel ki, amikor mérges vagy. – mosolygott.
- Elég gyakran leszek az miattad. Vigyázz, mert hamar meg fogsz öregedni, ha mindenbe beleütöd az orrod.
- Nem baj, legalább egy vénasszonyt nem akarsz majd meg… tudod. – sütötte le a szemét Annabeth. Túl hangosan mondta, így a közép tájt ülő nénike feléjük fordult. Chan Doo elmosolyodott.
- Jó estét mamus. – intett a néninek. – Horgoljon tovább az való magának, nem két fiatal nemi élete.
- Chan Doo! – bökte oldalba Annabeth. – Elnézést! – mosolygott bűnbánóan a nénire.
Végül a hölgy egy lenéző pillantással is beérte. Amitől Chan Doonak még nagyobb mosoly ült az arcára.
De még Annabeth szája sarkában is ott bujkált egy mosoly.
- Ez nem volt szép. – pirított a fiúra.
- Mit hallgatózik, ő is volt fiatal. Talán még szép is a múlt évszázadban. – és felnevetett. Annabeth is elmosolyodott, közben megrázta a fejét.
- Borzasztó vagy.
Innentől kezdve csendben utaztak. A néni két megállóval előbb szállt le, mint ők. De előtte még odaszólt nekik.
- Egy ilyen okos lány jobbat is választhatna. – miután leszállt mindketten felnevettek.
- Még jó, hogy nem vagyok a barátnőd. – suttogta Annabeth.
- Ja, jó. – motyogta Chan Doo.
- Hiszen neked ott van Dakota. – próbált érdektelenek tűnni, több-kevesebb sikerrel.
- Mi? – vágott értetlen képet a fiú. – Dakota?
- Tudod Dakota Fell. Rémlik?
- Nincs barátnőm. Sosincs barátnőm. – azzal leszállt a buszról.
- Várj, - szólt utána Annabeth, miközben próbálta tartani a lépést a fiúval – hogy-hogy nincs barátnőd. Mármint sose volt?
- Ha a barátnőd úgy értelmezed, mint hosszú kapcsolat, akkor nem még nem volt és nem is… - elharapta a mondat végét. De Annabeth érezte mi lenne az: Nem is lesz.
- Sajnálom. – suttogta.
- Mit? – állt meg a fiú és szembefordult vele az utcán. Ami eléggé kihalt volt és sötét.
- Hát, hogy még nem volt egy lány se, akivel szívesen együtt lettél volna és lennél. – suttogta. Fél hét is elmúlt már, ő pedig egy szál pólóban volt kint és most érezte csak igazán, hogy estefelé hidegebb van.
- Én akartam így. – válaszolt Chan Doo egykedvűen, majd levette a dzsekijét és Annabeth kezébe nyomta. – Vedd fel!
- Köszönöm. – magára kapta és máris jobban érezte magát.
- Itt vagyunk! – mondta Chan Doo. Egy diszkó előtt álltak, egy hosszú sor felé közelítettek.
- Uh! – nyögött fel Annabeth. – Mire bejutunk!
Chan Doo csak ránézett és sokat sejtetően elmosolyodott. Megfogta a kezét és elhúzta a sor mellett.