Sziasztok! :)
Itt a következő fejezet. :) Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)
8. fejezet/ 2. rész
Az ajtó csapódásra megmozdult valami az egyik ágyon. Egy kócos, sötétbarna üstök bújt ki a takaró alól.
- Annabeth! Hol voltál? – kérdezte ásítva és a szemét törölgetve a lány és kibújt a takaró alól. Egy szál bugyiba és topba aludt.
- Helló Emma! – vigyorodott el Chan Doo és végig mérte.
- Helló Chan Doo! – nézett rá nyugodtan, majd egy pillanat múlva ijedten kapta maga elé a takarót, amint leesett neki, hogy a fiú tényleg ott van. – Mi? Mit keresel itt?
- Jöttem álmodban megerőszakolni. – gúnyolódott. – Ne csináld már, - húzta el Emma elől a takarót. – Láttalak már meztelen.
- Hol van Annabeth?
- Bement a fürdőbe. – Chan Doo körbejárta a szobát. Egy-két kép volt a barátnőikkel kint, más nem. De a legtöbb képen csak Annabeth és Emma volt, általában bohóckodtak.
Egy képen, ami tavaly Halloweenkor készült a dátum szerint, Annabeth szexi boszorkány, Emma pedig macskanő jelmezben feszített. A lányok éppen tököt faragtak és nevettek. Chan Doot is megmosolyogtatta a kép.
- A kedvencem. – hallotta meg Annabeth hangját a háta mögül.
- Aranyos. – megfordult és szembekerült a lánnyal. Aki összefogta a haját és egy kényelmesebb kék rövidnadrágot vett fel egy fekete toppal, de ez is nagyon jól állt neki, Chan Doo szerint.
- Mi? Annabeth vagy a régi kép? – kotyogott bele Emma.
- Emma! – szólt rá Annabeth.
- Mindkettő. – vigyorodott el a fiú. – Bár lehet, hogy Annabethre inkább a szexi és a vadító szavak illenek.
- Inkább hosszabb nadrágot veszek fel. – pirult el a lány.
- Ne, nem kell. – ragadta meg a karját. – Már úgyis mindegy. – az egyik forró kezét végig húzta a combján, Annabeth megremegett az érintésétől. A karja és a combja lúdbőrzeni kezdet, és elhúzódott a fiútól.
Nem akart bele gondolni, hogy mi mindegy. Így inkább leült Emma mellé. A lány csak vigyorgott, a „na, ezek tuti összemelegedtek” vigyorával.
- Hagyd abba! – morogta Annabeth.
- De hát mit? – kérdezte megjátszott értetlenséggel Emma.
- A vigyorgást.
- Oké, - mondta megadóan Emma. – de miért van ő itt? – mutatott a fiúra, aki még mindig a szobában nézelődött.
- Hogy visszaadjam a dzsekijét. – nyújtotta felé Annabeth.
- Ó, tényleg. A dzsekim. Dobd csak le, még úgyis maradok.
- És mégis miért maradsz? – Emma odasétált és becsapta a fiókot, amit éppen kihúzott Chan Doo.
- Hé, pont meg találtam a fehérneműeket. – vágott fancsali képet.
- Ülj le! – mutatott Annabeth mellé az ágyra.
- Igenis, tanító néni. – dünnyögte, majd leült. Emma pedig velük szemben.
- Szóval mi folyik itt? – húzta fel a szemöldökét.
- Hát tudod, éppen megoldást keresünk… - suttogta Annabeth.
- Mégis mire?
- Arra, hogy játékban tudjunk maradni, ugyanis kizártak minket is és titeket is. – fejezete be Chan Doo.
- Micsoda? Kizártak minket? Mégis miért?
- Mert tettünk egy kis éjszakai túrát. – Annabeth mindent elmesélt, csak beszélgetésüket nem.
- És Alexis köpött? – suttogta Emma.
- Igen, azt nem tudom, hogy Fredtől tud e a kirándulásunkról, vagy végig figyelt minket. De valahonnan megtudta. – vette át a szót Chan Doo.
- Okééé, és hogy maradunk játékban? – kérdezte a lány.
- Egyszerű, kibékítjük a két csapatot, és a legjobbakból összeállítunk egy újat. – mondta egyszerűen és gyorsan Chan Doo.
- Ez mind szép és jó, de elég régóta nem kedvelik egymást. Nem lesz könnyű. – sóhajtott Emma. – Talán sikerül, de nincs rá nagy esély.
- Mi is kibékültünk Annabethtel, barátok lettünk. És veled is jóba vagyok. – mutatott Emmára.
- Igen, nem is veled van a gond, hanem a többiekkel. Téged sokan kedvelnek nálunk. Főleg a lányok. Mert kedves vagy és vicces, jól csókolsz és olyan nagy jó veled az…
- Emma! – szóltak rá egyszerre. A lánynak azonnal felpattant a szeme és elszégyellte magát.
- Térj magadhoz. – folytatta Chan Doo. - Nem is tudtam, hogy ilyen hatással voltam rád.
- Muszáj volt zavarba hozni? – vonta kérdőre a fiút.
- Én hoztalak zavarban? Te kalandoztál el. – Emma még vörösebb lett.
- Mindegy. – szólt közbe Annabeth. – Tegyétek túl magatokat rajta. Holnap délelőtt hozd a csapatodat a kettes terembe, ott lenne próbánk. Mi is ott leszünk és megpróbáljuk rávenni őket. Legalább nem úgy megyünk el, hogy meg se próbáltuk.
- Rendben. Jó éjt lányok! – mondta Chan Doo, majd kilépett az ajtón.
Amint becsukódott Emma megszólalt.
- Amikor legutóbb láttalak még azt akartad, hogy békén hagyjon. – csicseregte.
- Jó éjt Emma! – oltotta le a villanyt Annabeth és a fal felé fordult az ágyon.
- Össze fogtok jönni. Te leszel a barátnője, nemcsak egy kaland vagy neki. Rád másképpen néz. – suttogta, Annabeth nem válaszolt. – Akkor hát, ha nem akarsz róla beszélni… Jó éjszakát!
Egész éjszaka csak forgolódott. Nem tudott másra gondolni csak a fiúra. Arra, ahogy nevetett, az arcára, amikor meglátta őt rövidnadrágban és az érintésére. Sokszor érintette meg a combját fiú, de mindig csak tánc közben. De az más volt. Maga Chan Doo is érintette már meg akkor. Most viszont csak úgy, és ő, Annabeth nem szólt rá. Csak hátrább lépett, és azt sem azért, mert nem esett neki jól az érintés. Csakis azért, mert megijedt. Megijedt, méghozzá attól, hogy ilyen borzongatóan jó érzés még sosem fogta el. Az az érintés egyszerre mérhetetlen boldogságot, vágyat okozott neki, de ugyanakkora fájdalmat is.
Miért ilyen nehéz ez? Miért kell neki pont ez a fiú? Ott van James, aki nagyon aranyos, rendes, okos srác. Még azt is kimutatta, hogy még mindig nem közömbös számára. Miért nem szeretheti őt?
Az, amit mesélt az életéről… Azt még hallgatni is borzalmas volt, milyen lehetett megélni? Szánta Chan Doot, még ha tudta is, hogy a fiú nem örülne ennek. Az a kisfiú, az az ártatlan kisfiú akkor veszett el, amikor a bátyja meghalt. De még mindig benne van. Hiszen közel engedte magához őt. Egy éjszaka alatt többet megtudott róla, mint eddig bármikor.
Még most sem bánta, hogy elment vele és nem maradt a fenekén. Már nem érdekelte a verseny. Fontos volt, de nem annyira. Chan Doo megmondta a versenynél vannak fontosabb dolgok. Most számára is lett fontosabb…
De mit is akar ő a fiútól, hiszen kijelentette, hogy nem akarja… nem akarja Annabethet. Csak barátnak. De akkor miért ad ennyi kétértelmű jelet?
A hátára fordult és a plafont bámulta. Magában dalokat kezdett dúdolni, hogy elvonja a figyelmét és talán el is alszik. Talán…
Másnap reggel hulla fáradtan ébredt. Amilyen gyorsan tudott megmosakodott, majd lementek reggelizni. Miután vett magának egy kakaós csigát, elindultak az asztalukhoz Emmával. Alexisék csapata mellett elhaladva pár kárörvendő pillantást és összesúgást kaptak. De a többiek nem igen tudhattak róla.
Chan Dooék asztalával szemben ült le. Szinte azonnal találkozott a pillantása a fiúéval. Aki rögtön elvigyorodott, egy olyan rossz fiús féloldalas mosollyal. Annabeth reflexszerűen visszamosolygott rá, majd lehajtotta a fejét, mert érezte, hogy pirul.
Emma oldalról megbökte.
- Totális elmebaj! Annabeth Smith, aki egy hülye, másodkategóriásnak titulálta Lee Chan Doot, belezúgott, még hozzá fülig. Belezúgott, mint éhes kiscica a tejbe.
- Ne már! Komolyan? – szólt bele a szemben ülő Linda. – Mi lett az elveiddel kislány? – és hátra fordult, hogy a fiúra nézzen.
- Ne bámuld már, ilyen feltűnően. És amúgy is csak barátok vagyunk. Még ha szeretném is, kijelentette, hogy nem akar komoly kapcsolatot. Én pedig nem leszek egyéjszakás. – egykedvűen beleharapott a csigájába.
- Sajnálom. – suttogta Emma és átölelt.
- Ne, légyszi. – bontakozott ki. – Jól vagyok. Túlélem, mások is túlélték.
Innentől kezdve Linda és Emma nem szólaltak meg. Aminek Annabeth örült is meg nem is. Ezt a témát már nem akarta folytatni, de másról beszélhetnének. Az csak jót tenne neki, mert nem érezné magán az állandó aggódó pillantásukat. Tudta, hogy csak tapintatból nem beszélnek tovább róla és Chan Dooról.
Csendben fejezték be a reggelit, majd elindultak a teremhez, a megbeszélt találkozóra.
- Jössz Annabeth? – szólt Emma és felállt.
- Igen. – erőltetett egy mosolyt az arcára.
Mikor felállt és szembefordult a lánnyal, az elmeredt mellette. Követte a pillantását és megfordult. Chan Doo éppen mögé ért.
- Beszélhetnénk? – kérdezte.
- A teremben várlak. –suttogta Emma és megfordult.
- Igen, persze. – próbált mosolyogni. Kisétáltak a menzáról és találomra elindultak az udvaron.
- Jól vagy? – kérdezte a fiú.
- Igen, persze.
- Csak láttam, hogy Emma átölelt, meg, hogy rosszkedvű vagy. Mi a gond? – Annabeth lehajtott fejjel sétált, Chan Doo pedig konokan előre nézett.
- Jól vagyok, csak félek, hogy nem jön össze a csapat. Ennyi, semmi több…
- Értem, én is ezen gondolkoztam az este. – Chan Doo zavartan sóhajtott, majd megszólalt. – Menjünk, biztosan értetlenkednek már.
- Igen, biztosan.
- Mosolyogj egy kicsit, kérlek. – maga felé fordította a lányt és megemelte az állát. – Na, ne legyél ilyen velem. Mosolyogj, a kedvemért. – megadóan elmosolyodott és elindultak a nagy épület felé, hogy megpróbálják meggyőzni a többieket a közös munkáról.
2011. október 30., vasárnap
2011. október 25., kedd
8. fejezet/ 1. rész
Sziasztok!
Friss!!!! Megérkezett. :D Kicsit furcsán jön ki az egész, ez most csak 2 oldal hosszú, a kövi 4,5 lesz, de így tudtam szétválasztani. Bocsi! :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
8. fejezet/ 1. rész
Egész úton nem szóltak egymáshoz visszafelé. A buszon tüntetőleg végig az ablakon bámult kifelé Annabeth. Többször úgy érezte, hogy Chan Doo őt nézi, de egyszer sem pillantott a fiú felé.
Mikor leszálltak a kaput zárva találták. De Annabetht most valahogy ez sem érdekelte. Nem érdekelte, hogy esetleg az egész estét kinn kell tölteniük.
- Át kell másznunk. – szólalt meg Chan Doo. – Gyere! – és bakot tartott a lánynak. Annabethnek eltartott egy pillanatig, míg felfogta mit is akar. Végül megfogta a kerítést, az egyik lábát a kezébe helyezte a másikkal rálépett a vasra. Először lecsúszott a lába és visszazuhant Chan Doo karjaiba. Mindketten felnevettek az elbénázott próbálkozáson, majd találkozott a pillantásuk és elkomorultak. Chan Doo rögtön elengedte a derekát.
A második próbálkozás már sikeres volt, Annabeth puhán landolt a másik oldalon. Chan Doo is felmászott és már mellette is állt.
- Ezt megúsztuk. – sóhajtott fel Annabeth.
- Ebben ne legyen olyan biztos Miss. Smith. – mindketten megfordultak és az iskola igazgatójával és Alexisszel találták szemben magukat.
- Igazgatónő. – suttogta Annabeth.
- Jöjjenek mindketten az irodámba. Maga pedig – fordult Alexishez. – Menjen pihenj le. – még gúnyosan rájuk mosolygott, majd elindult vissza. - Jöjjenek velem!
Annabeth és Chan Doo egymásra néztek, majd hang nélkül követték az igazgatónőt.
Bevezette őket az irodájába. Leült az asztala mögé, majd intett nekik, hogy ők foglaljanak helyet. Annabeth kihúzta az egyik széket és leült rá. Chan Doo habozott, majd ugyanúgy tett. Velük szemben pirosan a képükbe vágta egy óra az időt. Még ez is idegesítette most Annabeth. 21:34-et mutatott. Nem volt még annyira késő, de a házirendet bőven túllépték.
Annabeth még sosem tett semmi szabályellenest. Azt hitte legalább egy kis megbánást fog érezni, de nem. Jobban érdekelte Chan Doo, mint a szabályok. Milyen büntetést kaphat? Esetleg takarítaniuk kell? Ki fogja bírni.
- Mégis mit gondoltak? – kérdezte az igazgató. – Magukra nem vonatkoznak a szabályok? Azt hiszem, eléggé világosan le van írva, hogy 18 óra után az iskola területét elhagyni tilos. Vagy tévedek Miss. Smith?
- Tudok róla, igazgatónő.
- És akkor mégis miért tett ellene? Maga szintén, ez az első alkalom, hogy itt van és máris szabályt szeg. – nézett Chan Doora. – Mindkettőjük csapatát eltiltom a versenytől.
- Mi? – Annabeth majd kiesett a székből olyan gyorsan ugrott fel.
- Ezt nem teheti. – ugrott fel a fiú is.
- De igen, megtehetem. Holnapután délután visszautaznak Bostonba, maguknak véget ért a verseny. Most elmehetnek. További jó éjszakát. – vigyorgott rájuk negédesen az igazgató.
Mindketten az ajtóhoz léptek, már indultak is kifelé, amikor Chan Doo visszafordult.
- Elnézést. Kérdezhetek valamit?
- Tessék?
- Ezt érthetjük úgy, hogy nem minket zárt ki, hanem a két csapatot?
- Ő… igen. – válaszolta bizonytalanul az igazgatónő.
- Vagyis, ha egy másik felállású csapatban táncolnánk, az rendben lenne?
- Igen, de honnan szerez ilyen gyorsan annyi embert? Hiszen a csapatát kizártam, és…
- Mi van akkor, - vágott a szavába Chan Doo. – ha a két csapat tagjaiból összeáll egy csapat és Boston nevében lépnek fel, nem pedig valamelyik gimnázium nevében? Lehetséges lenne?
- Kétlem, hogy ki tudná békíteni a csapattagokat, de igen, ez esetben felléphetnek. Elégedett a magyarázattal?
- Igen, köszönöm. – vigyorodott el a fiú. Majd kitolta Annabethet a szobából és becsukta az ajtót.
A folyosó végéig sétáltak, majd Annabeth izgatottan, mégis félve fordult Chan Doohoz.
- Mit tervezel?
- Nem lehet egy olyan helyen, ahol nincs a falnak is Alexis füle? – vigyorgott még mindig.
- De… - nevetett Annabeth. – Hozzátok menjünk vagy hozzám és Emmához?
- Mivel nálam nagy eséllyel egy Dakota vár, hogy lecsapjon rám, mint a zsákmányára… Inkább Emmát választom.
- Nagyon jó kedved van. Most tiltottak el és jó kedved van.
- Neked is az lesz, ha megmagyarázom. De sejted már, nem?
- De, igen. Sejtem. – közben gyors léptekkel elindultak Annabethék szobájához.
Már az ajtó kinyitásával babrált, amikor Alexis jelent meg mellettük.
- Mi van, annyira szomorúak vagytok, hogy megvigasztaljátok egymást? – mondta gúnyosan.
- Fogd be! – rivallt rá Annabeth.
- Nyugi. – suttogta Chan Doo és megfogta a lány kezét. – Miért fáj az neked, hogy jóba vagyunk? Csak nem féltékeny vagy? – gúnyolódott.
- Én? Dehogy. Mindenben jobb vagyok, mint Annabeth.
- Abban, hogy hogyan tegyél keresztbe másoknak tényleg jobb vagy, mint én. – elfordította a kulcsot és belökte az ajtót. Megszorította Chan Doo kezét és behúzta maga után. – Viszlát Alexis! – és a mérgében egyre vörösödő arcú lányra csapta az ajtót.
Friss!!!! Megérkezett. :D Kicsit furcsán jön ki az egész, ez most csak 2 oldal hosszú, a kövi 4,5 lesz, de így tudtam szétválasztani. Bocsi! :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
8. fejezet/ 1. rész
Egész úton nem szóltak egymáshoz visszafelé. A buszon tüntetőleg végig az ablakon bámult kifelé Annabeth. Többször úgy érezte, hogy Chan Doo őt nézi, de egyszer sem pillantott a fiú felé.
Mikor leszálltak a kaput zárva találták. De Annabetht most valahogy ez sem érdekelte. Nem érdekelte, hogy esetleg az egész estét kinn kell tölteniük.
- Át kell másznunk. – szólalt meg Chan Doo. – Gyere! – és bakot tartott a lánynak. Annabethnek eltartott egy pillanatig, míg felfogta mit is akar. Végül megfogta a kerítést, az egyik lábát a kezébe helyezte a másikkal rálépett a vasra. Először lecsúszott a lába és visszazuhant Chan Doo karjaiba. Mindketten felnevettek az elbénázott próbálkozáson, majd találkozott a pillantásuk és elkomorultak. Chan Doo rögtön elengedte a derekát.
A második próbálkozás már sikeres volt, Annabeth puhán landolt a másik oldalon. Chan Doo is felmászott és már mellette is állt.
- Ezt megúsztuk. – sóhajtott fel Annabeth.
- Ebben ne legyen olyan biztos Miss. Smith. – mindketten megfordultak és az iskola igazgatójával és Alexisszel találták szemben magukat.
- Igazgatónő. – suttogta Annabeth.
- Jöjjenek mindketten az irodámba. Maga pedig – fordult Alexishez. – Menjen pihenj le. – még gúnyosan rájuk mosolygott, majd elindult vissza. - Jöjjenek velem!
Annabeth és Chan Doo egymásra néztek, majd hang nélkül követték az igazgatónőt.
Bevezette őket az irodájába. Leült az asztala mögé, majd intett nekik, hogy ők foglaljanak helyet. Annabeth kihúzta az egyik széket és leült rá. Chan Doo habozott, majd ugyanúgy tett. Velük szemben pirosan a képükbe vágta egy óra az időt. Még ez is idegesítette most Annabeth. 21:34-et mutatott. Nem volt még annyira késő, de a házirendet bőven túllépték.
Annabeth még sosem tett semmi szabályellenest. Azt hitte legalább egy kis megbánást fog érezni, de nem. Jobban érdekelte Chan Doo, mint a szabályok. Milyen büntetést kaphat? Esetleg takarítaniuk kell? Ki fogja bírni.
- Mégis mit gondoltak? – kérdezte az igazgató. – Magukra nem vonatkoznak a szabályok? Azt hiszem, eléggé világosan le van írva, hogy 18 óra után az iskola területét elhagyni tilos. Vagy tévedek Miss. Smith?
- Tudok róla, igazgatónő.
- És akkor mégis miért tett ellene? Maga szintén, ez az első alkalom, hogy itt van és máris szabályt szeg. – nézett Chan Doora. – Mindkettőjük csapatát eltiltom a versenytől.
- Mi? – Annabeth majd kiesett a székből olyan gyorsan ugrott fel.
- Ezt nem teheti. – ugrott fel a fiú is.
- De igen, megtehetem. Holnapután délután visszautaznak Bostonba, maguknak véget ért a verseny. Most elmehetnek. További jó éjszakát. – vigyorgott rájuk negédesen az igazgató.
Mindketten az ajtóhoz léptek, már indultak is kifelé, amikor Chan Doo visszafordult.
- Elnézést. Kérdezhetek valamit?
- Tessék?
- Ezt érthetjük úgy, hogy nem minket zárt ki, hanem a két csapatot?
- Ő… igen. – válaszolta bizonytalanul az igazgatónő.
- Vagyis, ha egy másik felállású csapatban táncolnánk, az rendben lenne?
- Igen, de honnan szerez ilyen gyorsan annyi embert? Hiszen a csapatát kizártam, és…
- Mi van akkor, - vágott a szavába Chan Doo. – ha a két csapat tagjaiból összeáll egy csapat és Boston nevében lépnek fel, nem pedig valamelyik gimnázium nevében? Lehetséges lenne?
- Kétlem, hogy ki tudná békíteni a csapattagokat, de igen, ez esetben felléphetnek. Elégedett a magyarázattal?
- Igen, köszönöm. – vigyorodott el a fiú. Majd kitolta Annabethet a szobából és becsukta az ajtót.
A folyosó végéig sétáltak, majd Annabeth izgatottan, mégis félve fordult Chan Doohoz.
- Mit tervezel?
- Nem lehet egy olyan helyen, ahol nincs a falnak is Alexis füle? – vigyorgott még mindig.
- De… - nevetett Annabeth. – Hozzátok menjünk vagy hozzám és Emmához?
- Mivel nálam nagy eséllyel egy Dakota vár, hogy lecsapjon rám, mint a zsákmányára… Inkább Emmát választom.
- Nagyon jó kedved van. Most tiltottak el és jó kedved van.
- Neked is az lesz, ha megmagyarázom. De sejted már, nem?
- De, igen. Sejtem. – közben gyors léptekkel elindultak Annabethék szobájához.
Már az ajtó kinyitásával babrált, amikor Alexis jelent meg mellettük.
- Mi van, annyira szomorúak vagytok, hogy megvigasztaljátok egymást? – mondta gúnyosan.
- Fogd be! – rivallt rá Annabeth.
- Nyugi. – suttogta Chan Doo és megfogta a lány kezét. – Miért fáj az neked, hogy jóba vagyunk? Csak nem féltékeny vagy? – gúnyolódott.
- Én? Dehogy. Mindenben jobb vagyok, mint Annabeth.
- Abban, hogy hogyan tegyél keresztbe másoknak tényleg jobb vagy, mint én. – elfordította a kulcsot és belökte az ajtót. Megszorította Chan Doo kezét és behúzta maga után. – Viszlát Alexis! – és a mérgében egyre vörösödő arcú lányra csapta az ajtót.
2011. október 22., szombat
7. fejezet/ 2. rész
Sziasztok! :)
Itt a friss. Remélem tetszeni fog. Végre fény derül Chan Doo múltjára. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
7. fejezet/ 2. rész
Az utca végéig vonszolta magával és egy szót sem szólt Annabethhez. Végül megelégelte, hogy nem figyel rá és kirántotta a kezét a szorításából.
- Most mi van? – nézett vissza rá Chan Doo.
- Egy, nem kell rángatni, tudok menni magamtól is. – szólt mérgesen Annabeth. – Kettő, mi volt ez?
- Semmi. – rázta a fejét a fiú. – Nem érdekes.
- Nem érdekes? – húzta fel a szemöldökét Annabeth. – Hát jó. – azzal leült egy lépcsőfokra, ami a háta mögötti házhoz vezetett.
- Mit csinálsz?
- Várom a magyarázatot. – mondta és átkarolta a térdét. – Te is drogoztál?
- Mi? Ne szórakozz, menjünk!- fogta meg a kezét, hogy felhúzza, de Annabeth minden erejét bevetve a lépcsőn tartotta magát. Végül elengedte és leült mellé. – Miért érdekel ez téged ennyire?
- A barátom vagy. És van egy olyan érzésem, hogy ezekről senki sem tud. Meséld el, kérlek. Én… én nem mondom el senkinek. – a fiúra nézett, aki a távolba meredt.
Majd megrázta a fejét és azt mondta: - Lehetetlen vagy!
- Pont ezért kedvelsz, nem igaz? – mosolygott Annabeth. Majd megtapogatta azt a részt, ahol Chan Doo megsérült.
- Au! – nyögött fel. Annabeth felrántotta a pólóját. Már látszott a véraláfutás.
- Ezt nem kellene megmutatni egy orvosnak? – ért hozzá óvatosan, mire újra összerándult.
- Hagyjál! – förmedt rá. - Kutyabajom! – visszahúzta a felsőjét, és a kezébe temette az arcát.
- Jól van, te tudod. – suttogta megbántottan Annabeth.
- Sajnálom, nem akartam… - nézett a szemébe a fiú.
Annabeth kényelmetlenül érezte magát a pillantásától. Olyan mindent látó volt. Olyan más. Sosem látta sebezhetőnek, most mégis annak tűnt. Elveszetnek, bizonytalannak. Látszott, hogy komolyan mérlegeli a helyzetet.
- Bízhatsz bennem. – suttogta, és a kezei közé fogta a fiúét.
Pár pillanatig csend volt, majd végül megszólalt Chan Doo.
- Nemcsak ketten voltunk testvérek. Nemcsak Ji Huyn és én. Volt még egy bátyánk. Itt éltünk New Yorkban, pár utcányira innen. Ő pedig bekerült egy bandába, Adamébe. 12 voltam, apával állandóan veszekedtek, aztán nem bírta tovább és elment. Három hónapig nem jött haza, nem is keresett minket.
Aztán egy kórház hívta a szüleimet. Drog túladagolás miatt kómába került. Erre mit reagált az apám mikor megtudta?! Legalább nem rontja a levegőt. Be se mehettünk hozzá. Ha bementek a kórházba haza se gyertek többet. Pár hét múlva leállítatta a gépeket, anyám hiába kérlelte, hogy adjon időt, nem engedte. 18 évesen meghalt a bátyám, a temetésre pedig el se jött. Azóta is mindenkinek azt mondja, hogy csak két gyereke van… volt. Engem vajon mikor tagad már le? – Annabeth óvatosan átölelte a fiút.
- Sajnálom! – suttogta. Chan Doo továbbra is a földet nézte, mintha nem is hallaná.
- Viszont mások ott voltak a temetésen. Adam és Fred, aki akkor még csak egy kisgyerek volt, sokadik a ranglétrán. Tudtam, hogy kik ők, mert egyszer már láttam őket, amikor eljöttek érte és elvitték a cuccait. Adam végig figyelt, be akart szervezni. Hát sikerült neki. – keserűen felnevetett. – Kellett neki valaki a bátyám helyet. Párszor meglátogatott a sulinál, megértő volt. Ami furcsa, hogy tényleg kedvelte a bátyámat, sosem tudtam a helyébe lépni, pedig akartam... Bármit megtettem volna érte, hogy ugyanolyan fontos legyek, mint ő volt. Aztán már suli helyett is odajártam. Bandázni… Először csak kis stiklik voltak. Apróbb lopások, aztán jöttek a kocsik. Olyan profi lettem, hogy pár másodperc alatt feltöröm, bármelyiket.
- És minek loptatok kocsikat? – vetette közbe Annabeth.
- Néha csak heccből, máskor eladta őket Adam. Ezekről nem sokat tudok, az én dolgom csak a feltörés volt, de vezetni is tudok, pedig nincs jogsim.
- És miért döntöttél úgy, hogy kiszállsz?
- Kezdett komoly lenni a dolog. Sokszor voltam rendőrségen és mindig kihoztak az apám ügyvédei. Utoljára bent voltam két teljes napot. Engem és Alexist kapták el. Először nem mondtunk semmit. – felnevetett. – Szívattuk a zsarukat. Apám megmondta, hogy többször nem vesz ki onnan. És így Alexisnek sem volt esélye a kijutásra, nem gazdag családból való.
Szóval alkut kötöttem. Beköptem Fredéket, a legjobb barátomat és Alexis mellém állt. Így kiengedtek mindkettőnket. Aztán eljött hozzám és velem töltötte az éjszakát. Ami tilos volt, mert Fred barátnője, bár elég könnyen beköpte őt, a szabadságáért cserébe. Ezek után már nem mehettem vissza. Ő pedig, mint látható visszahízelegte magát. Csúnyán elárultam őket. Na, nem mintha könnyeket hullattak volna, ha megszívom.
- És mi az amit kaptál? Adamtől az előbb.
- Csak egy sokat érő családi ereklye, anyám majd szívrohamot kapott, amikor meglátta, hogy hiányzik. Én meg sejtettem ki lopta el. Még előtte vissza akartam szerezni, csak aztán elkaptak. Az a rendőr, aki lefülelt még ma is rám néz néha. Idegesítő egy fazon.
Annabeth habozott egy darabig, majd úgy döntött megkérdezi, nincs veszteni valója:
- A nővéred… vele… mi…
- Tudták, hogy ő áll hozzám a legközelebb. Ha bántani akarnak, akkor ő a legjobb célpont. Mindenért, amit tettem ő fizetett meg. Fred és a bandája… megkéselték és meg… - ökölbe szorította a kezét, hogy próbálja levezetni a feszültséget. – megerőszakolták… - mondta ki végül. – Azt hittem őt is elveszítem. – suttogta.
Annabeth még közelebb húzta magához. Pár percig nem ölelt vissza, már éppen készült elengedni, amikor megtette. Egy könnycsepp gördült végig Annabeth arcán. Végül Chan Doo húzódott el és a lány arcát fürkészte, majd letörölte a könnycsepp által húzott utat.
- Köszönöm. – suttogta Annabeth. – Köszönöm, hogy elmondtad.
- Tényleg te voltál az első.
Annabeth kószaötlettől hajtva meg akarta csókolni. Már közelítette is felé az arcát, de Chan Doo elhajolt.
- Ne. Ne csináld. – mondta.
- Miért ne? Nem vagyok elég szép? Vagy nem csókoltam elég jól legutóbb?
- Nagyon is jó volt. Túl jó, Annabeth. Épp ez az! – felpattant a lépcsőről és fel-alá kezdet járkálni. - Soha senki se tudott volna rávenni, hogy ezt az egészet elmondjam. Tudod hányan próbálták már? És jössz te, mindent megengedsz magadnak. Állandóan idegesítesz, mindig teszel valamit, amitől kiakadok. Néha üvöltöznék veled, máskor meg olyan jól elvagyunk, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Félek, ha megcsókolsz, nem bírok magammal. Miért kell neked ilyennek lenned? Miért kell neked a közelemben lenned? – Annabeth felállt és Chan Doo elé lépett.
- Te szeretsz engem? – kérdezte. A fiú megütközve nézett rá, majd lehajtotta a fejét.
- Lehet… De nem akarok így érezni. – suttogta, majd megfordult és elindult a buszállomásra. Annabeth úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Szereti, de nem akar így érezni. Ez meg hogy lehet?
- Ez meg hogy lehet? – mondta ki hangosan is. – Ki nem akar szeretni? Milyen ember az olyan? – a fiú megfordult és hátranézett.
- Neked nem olyan kell, mint én, Annabeth. – visszalépett hozzá és megsimította a haját. – Neked olyan James féle rendes gyerek való. Ő olyan, mint te. Én a totális ellentéted vagyok. Csak bajba keverlek.
- De az ellentétek vonzzák egymást. – suttogta Annabeth.
- Ez igaz. – nevetett, de nem volt benne öröm. – Nekem is nagyon nehéz, mert folyton rád gondolok. De én nem tudok megváltozni. Ilyen maradok, és nem akarlak bántani. – még egyszer a szemébe nézett, majd megfordult és elment. Annabeth még állt egy darabig, majd követte, mert rájött, hogy egyedül nem talál vissza. De tartotta a pár lépés távolságot és rágódott a mondottakon.
Itt a friss. Remélem tetszeni fog. Végre fény derül Chan Doo múltjára. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
7. fejezet/ 2. rész
Az utca végéig vonszolta magával és egy szót sem szólt Annabethhez. Végül megelégelte, hogy nem figyel rá és kirántotta a kezét a szorításából.
- Most mi van? – nézett vissza rá Chan Doo.
- Egy, nem kell rángatni, tudok menni magamtól is. – szólt mérgesen Annabeth. – Kettő, mi volt ez?
- Semmi. – rázta a fejét a fiú. – Nem érdekes.
- Nem érdekes? – húzta fel a szemöldökét Annabeth. – Hát jó. – azzal leült egy lépcsőfokra, ami a háta mögötti házhoz vezetett.
- Mit csinálsz?
- Várom a magyarázatot. – mondta és átkarolta a térdét. – Te is drogoztál?
- Mi? Ne szórakozz, menjünk!- fogta meg a kezét, hogy felhúzza, de Annabeth minden erejét bevetve a lépcsőn tartotta magát. Végül elengedte és leült mellé. – Miért érdekel ez téged ennyire?
- A barátom vagy. És van egy olyan érzésem, hogy ezekről senki sem tud. Meséld el, kérlek. Én… én nem mondom el senkinek. – a fiúra nézett, aki a távolba meredt.
Majd megrázta a fejét és azt mondta: - Lehetetlen vagy!
- Pont ezért kedvelsz, nem igaz? – mosolygott Annabeth. Majd megtapogatta azt a részt, ahol Chan Doo megsérült.
- Au! – nyögött fel. Annabeth felrántotta a pólóját. Már látszott a véraláfutás.
- Ezt nem kellene megmutatni egy orvosnak? – ért hozzá óvatosan, mire újra összerándult.
- Hagyjál! – förmedt rá. - Kutyabajom! – visszahúzta a felsőjét, és a kezébe temette az arcát.
- Jól van, te tudod. – suttogta megbántottan Annabeth.
- Sajnálom, nem akartam… - nézett a szemébe a fiú.
Annabeth kényelmetlenül érezte magát a pillantásától. Olyan mindent látó volt. Olyan más. Sosem látta sebezhetőnek, most mégis annak tűnt. Elveszetnek, bizonytalannak. Látszott, hogy komolyan mérlegeli a helyzetet.
- Bízhatsz bennem. – suttogta, és a kezei közé fogta a fiúét.
Pár pillanatig csend volt, majd végül megszólalt Chan Doo.
- Nemcsak ketten voltunk testvérek. Nemcsak Ji Huyn és én. Volt még egy bátyánk. Itt éltünk New Yorkban, pár utcányira innen. Ő pedig bekerült egy bandába, Adamébe. 12 voltam, apával állandóan veszekedtek, aztán nem bírta tovább és elment. Három hónapig nem jött haza, nem is keresett minket.
Aztán egy kórház hívta a szüleimet. Drog túladagolás miatt kómába került. Erre mit reagált az apám mikor megtudta?! Legalább nem rontja a levegőt. Be se mehettünk hozzá. Ha bementek a kórházba haza se gyertek többet. Pár hét múlva leállítatta a gépeket, anyám hiába kérlelte, hogy adjon időt, nem engedte. 18 évesen meghalt a bátyám, a temetésre pedig el se jött. Azóta is mindenkinek azt mondja, hogy csak két gyereke van… volt. Engem vajon mikor tagad már le? – Annabeth óvatosan átölelte a fiút.
- Sajnálom! – suttogta. Chan Doo továbbra is a földet nézte, mintha nem is hallaná.
- Viszont mások ott voltak a temetésen. Adam és Fred, aki akkor még csak egy kisgyerek volt, sokadik a ranglétrán. Tudtam, hogy kik ők, mert egyszer már láttam őket, amikor eljöttek érte és elvitték a cuccait. Adam végig figyelt, be akart szervezni. Hát sikerült neki. – keserűen felnevetett. – Kellett neki valaki a bátyám helyet. Párszor meglátogatott a sulinál, megértő volt. Ami furcsa, hogy tényleg kedvelte a bátyámat, sosem tudtam a helyébe lépni, pedig akartam... Bármit megtettem volna érte, hogy ugyanolyan fontos legyek, mint ő volt. Aztán már suli helyett is odajártam. Bandázni… Először csak kis stiklik voltak. Apróbb lopások, aztán jöttek a kocsik. Olyan profi lettem, hogy pár másodperc alatt feltöröm, bármelyiket.
- És minek loptatok kocsikat? – vetette közbe Annabeth.
- Néha csak heccből, máskor eladta őket Adam. Ezekről nem sokat tudok, az én dolgom csak a feltörés volt, de vezetni is tudok, pedig nincs jogsim.
- És miért döntöttél úgy, hogy kiszállsz?
- Kezdett komoly lenni a dolog. Sokszor voltam rendőrségen és mindig kihoztak az apám ügyvédei. Utoljára bent voltam két teljes napot. Engem és Alexist kapták el. Először nem mondtunk semmit. – felnevetett. – Szívattuk a zsarukat. Apám megmondta, hogy többször nem vesz ki onnan. És így Alexisnek sem volt esélye a kijutásra, nem gazdag családból való.
Szóval alkut kötöttem. Beköptem Fredéket, a legjobb barátomat és Alexis mellém állt. Így kiengedtek mindkettőnket. Aztán eljött hozzám és velem töltötte az éjszakát. Ami tilos volt, mert Fred barátnője, bár elég könnyen beköpte őt, a szabadságáért cserébe. Ezek után már nem mehettem vissza. Ő pedig, mint látható visszahízelegte magát. Csúnyán elárultam őket. Na, nem mintha könnyeket hullattak volna, ha megszívom.
- És mi az amit kaptál? Adamtől az előbb.
- Csak egy sokat érő családi ereklye, anyám majd szívrohamot kapott, amikor meglátta, hogy hiányzik. Én meg sejtettem ki lopta el. Még előtte vissza akartam szerezni, csak aztán elkaptak. Az a rendőr, aki lefülelt még ma is rám néz néha. Idegesítő egy fazon.
Annabeth habozott egy darabig, majd úgy döntött megkérdezi, nincs veszteni valója:
- A nővéred… vele… mi…
- Tudták, hogy ő áll hozzám a legközelebb. Ha bántani akarnak, akkor ő a legjobb célpont. Mindenért, amit tettem ő fizetett meg. Fred és a bandája… megkéselték és meg… - ökölbe szorította a kezét, hogy próbálja levezetni a feszültséget. – megerőszakolták… - mondta ki végül. – Azt hittem őt is elveszítem. – suttogta.
Annabeth még közelebb húzta magához. Pár percig nem ölelt vissza, már éppen készült elengedni, amikor megtette. Egy könnycsepp gördült végig Annabeth arcán. Végül Chan Doo húzódott el és a lány arcát fürkészte, majd letörölte a könnycsepp által húzott utat.
- Köszönöm. – suttogta Annabeth. – Köszönöm, hogy elmondtad.
- Tényleg te voltál az első.
Annabeth kószaötlettől hajtva meg akarta csókolni. Már közelítette is felé az arcát, de Chan Doo elhajolt.
- Ne. Ne csináld. – mondta.
- Miért ne? Nem vagyok elég szép? Vagy nem csókoltam elég jól legutóbb?
- Nagyon is jó volt. Túl jó, Annabeth. Épp ez az! – felpattant a lépcsőről és fel-alá kezdet járkálni. - Soha senki se tudott volna rávenni, hogy ezt az egészet elmondjam. Tudod hányan próbálták már? És jössz te, mindent megengedsz magadnak. Állandóan idegesítesz, mindig teszel valamit, amitől kiakadok. Néha üvöltöznék veled, máskor meg olyan jól elvagyunk, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Félek, ha megcsókolsz, nem bírok magammal. Miért kell neked ilyennek lenned? Miért kell neked a közelemben lenned? – Annabeth felállt és Chan Doo elé lépett.
- Te szeretsz engem? – kérdezte. A fiú megütközve nézett rá, majd lehajtotta a fejét.
- Lehet… De nem akarok így érezni. – suttogta, majd megfordult és elindult a buszállomásra. Annabeth úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Szereti, de nem akar így érezni. Ez meg hogy lehet?
- Ez meg hogy lehet? – mondta ki hangosan is. – Ki nem akar szeretni? Milyen ember az olyan? – a fiú megfordult és hátranézett.
- Neked nem olyan kell, mint én, Annabeth. – visszalépett hozzá és megsimította a haját. – Neked olyan James féle rendes gyerek való. Ő olyan, mint te. Én a totális ellentéted vagyok. Csak bajba keverlek.
- De az ellentétek vonzzák egymást. – suttogta Annabeth.
- Ez igaz. – nevetett, de nem volt benne öröm. – Nekem is nagyon nehéz, mert folyton rád gondolok. De én nem tudok megváltozni. Ilyen maradok, és nem akarlak bántani. – még egyszer a szemébe nézett, majd megfordult és elment. Annabeth még állt egy darabig, majd követte, mert rájött, hogy egyedül nem talál vissza. De tartotta a pár lépés távolságot és rágódott a mondottakon.
2011. október 19., szerda
7. fejezet/ 1. rész
Sziasztok! :)
Itt a friss. Most elég rövid, de csak itt tudtam szétszedni. Bocsi. :)
A másikon nem tudom mikor lesz friss. Előző héten azért nem volt, mert barátnőm szülinapja volt, és a buliját szerveztem. A mostanin még lehet, hogy lesz. De jelen pillanat beteg vagyok, és nem igen van ihletem írni.
Plusz az én sulim is az egyike azoknak, ahol nincs fűtés. Szóval bocsi, de valahogy most nem megy az írás.
Meg amúgy is nagy eséllyel az utolsó, esetleg utolsó előtti fejezet lesz, amit szeretnék jól megírni, és most tudom nem lennék rá képes. Bocsi! BOCSI! BOCSI!!!!
Na, mindegy. Ehhez jó olvasást! :)
Puszi! :)
7. fejezet/ 1. rész
Egészen a biztonsági őrig húzta, aki hitetlenkedve pislogott feléjük.
- Szevasz, hústorony! – csapott az őr tenyerébe Chan Doo nevetve.
- Szeva’, táncos lábú! Nem hittem, hogy még valaha látlak.
- Hát, én se. Ó, majd elfelejtettem. Annabeth Smith, - mutatott a lányra. – Frank Willow. – az őrre.
- Helló! – mosolygott Annabeth.
- Csajod? - biccentett felé mosolyogva.
- Nem, nem, dehogy. – kezdtek el egyszerre ellenkezni.
- Gondolhattam volna, egy ilyen bomba nő rád se néz. – vigyorgott Frank.
- Azért kapósabb vagyok, mint te. – majd komorabban folytatta. – De nem ezért vagyok itt.
- Hanem?
- Beszélnem kell Adammel.
- Nem jó ötlet. Jobb, ha elmész. Fred még mindig zabos a távozásodért.
- Mire ideér, én már messze leszek. Beengedsz?
- Be én, de akkor se tartom jó ötletnek.
- Ne féltsd te engem. – vigyorgott Chan Doo. Majd megköszönte és bement Annabetht maga után húzva.
Bent a szokásos diszkó zene üvöltött. De nem érdekelte a fiút. Meg sem állt a terem másik végéig. Nagy nehezen átverekedték magukat a fiatalok táncoló tömegén. Annabethnek egész melege lett mire odaértek. Egy nagy fekete ajtóhoz értek, Chan Doo bekopogott rajta, nem sokkal utána ki is nyílt.
Egy torzonborz hajú, enyhén illuminált állapotban lévő fickó állt mögötte. Végig mérte Chan Doo, majd mintha csak képzelődne megdörzsölte a szemét. Végül láthatólag nyugtázta a dolgot, hogy nem álmodik és kitárta az ajtót. De Annabeth elé tette a kezét, mikor belépett volna.
- Idegeneknek tilos. – morogta.
- Velem van. – intette le Chan Doo.
Bent egy asztal állt, ami mögött már egy sokkal jobban öltözött férfi ült.
- Chan Doo drága barátom. – állt fel és ölelte meg a fiút. – És a hölgy? – lépett Annabeth elé és kezet csókolt neki.
- Annabeth, Annabeth Smith – suttogta zavarában.
- Nem szabad préda. – szólt cseppet se kedvesen Chan Doo. – És amúgy is sokkal fiatalabb.
- Van feleségem, Chan Doo. – mosolygott a férfi, de már nem volt jó kedvében.
- Igaz, elfelejtettem, hogy te vagy a hűség mintaképe Freddel együtt.
- Azért jöttél ide, hogy nálam is kihúzd a gyufát vagy akarsz valami mást is? – egyre ijesztőbb lett az arca. Most Annabeth az az érzése támadt, hogy nem Fred az, akitől félnie kell Chan Doonak, hanem Adam. Pedig Freddel még nem is találkozott. Vajon rosszabb?
- Visszaszerezted azt, amit az öcsikéd elvett tőlünk?
- Ja, azt. – kinyitotta az asztalát és kivett belőle egy dobozt. Odadobta Chan Doonak, majd rágyújtott egy cigarettára. Egy pillanatra kinyitotta a dobozt, de rögtön le is csukta.
- Plusz a tartozása is benne van. – tette hozzá Adam. – De még semmit se használt az elvonó. Folyton megszökik.
- Drogos? – csúszott ki Annabeth száján a döbbenettől. Mindketten felé néztek, sőt mintha Chan Doo aprót bólintott is volna. – Elnézést! – suttogta.
- El van nézve. – válaszolta Adam. – Más valamit?
- Nem, kösz. Most már megyünk. – kezet rázott a férfival. Majd Annabetht maga előtt tolva kiment a szobából. A lány éppen, hogy el tudott köszönni.
Kint azonban Chan Doo lefagyott. Hirtelen megállt, amit Annabeth nem tudott mire vélni. Egészen a következő percig. Szemben velük állt egy csapat srác és most mind őket nézte. Majd egy átlag magasságú, szőkésbarna hajú, zöld szemű vezetésével feléjük indultak. Csak pár lépésnyire voltak tőlük.
- Egy régi barát visszatért. – mosolyodott el a vezér. – Alexis szólt, hogy itt vagy.
- Én is örülök, hogy látlak. – válaszolta Chan Doo, ő még tettetni se próbálta, hogy igazat beszél. – És most, ha megbocsájtasz Fred… - ki akarta kerülni őket. De Fred elé tette a kezét, elzárva az utat.
- Máris mennél? Még nem is meséltél Bostonról. Szép hely? Onnan való a csajod? – mutatott Annabethre.
- Nem vagyok a barátnője. – húzta fel az orrát mérgesen. – Miért hiszi mindenki, hogy az vagyok?
- Huhú, egy vadmacska. – lépett mellé Fred és végig simított az arcán. Annabeth pedig inkább befogta és nem mondta el a csípős válaszát.
- Ne nyúlj hozzá! – kapta el a kezét Chan Doo.
- Mert ha igen? – megragadta a fiút a pólójánál fogva. - Most mondta, hogy nem a csajod. – sziszegte mérgesen.
- De velem van. És ha hozzányúlsz, betöröm a képed. Megértetted?
- Semmit se változtál. Olyan vagy, mint régen. Egy pattogó kis hülye. – elengedte, hátrább lépett és kitárta a karját. - Még mindig idetartozol. Lásd be! Gyere vissza! Akkor talán megbocsájtok.
- Tévedsz! Nagyon sokat változtam. Sosem mertem volna veled szembeszegülni. Most már bármikor megtenném. Na és, ki az új kiskutyád? Kitöri fel a kocsikat? Van méltó utódom?
- Vagy elfogadod az ajánlatom és visszajössz. Vagy úgy jár a kisbarátnőd, mint a nővéred. Rossz ötlet volt idehozni, nem… - nem tudta végig mondani, mert Chan Doo behúzott neki egyet.
Annabeth sikítva kapta a szája elé a kezét. Fred pont a lábaihoz esett az ütéserejétől. Chan Doot pedig azonnal lefogták. A fiú felállt és vérző orrát törölgetve lépett hozzá.
- Ez nem volt jó ötlet! – elengedte az orrát, és azzal a lendülettel gyomorszájon ütötte a támadóját. Chan Doo összegörnyedt a fájdalomtól, de nem adott ki hangot. Majd Fred előrántott egy kést a zsebéből és a lefogott fiú felé lépet.
- Mi van? Megkéselsz? – magabiztos mosoly terült el az arcán, mintha fordított lenne a helyzet. – Már nem csak lányokat bántasz? Férfi lettél, gratulálok. – gúnyolódott Chan Doo, mire a torkának nyomták a kést.
- Na, most legyél nagyfiú! – vihogott eszelősen.
- Ne bántsd! Kérlek. – sikította Annabeth. Kinyílt az iroda ajtaja és mindenki odanézett.
- Mi folyik itt? – kérdezte mérgesen Adam. – Már megint te Ferd?! Ez nem szép tőled ugye tudod? Azt hiszem legutóbb elég világos voltam, az én diszkómban nincs verekedés, késelés és semmi hasonló. – odasétált az említetthez és gyomorszájon ütötte. Felnyögött a fájdalomtól és elejtette a kését.
- Nem is én kezdtem. – nyögte.
- Az engem nem érdekel. – átkarolta a fiút és összeborzolta a haját. – Chan Doo és Annabeth a vendégeim, és szeretem, ha a vendégeim elégedettek. Remélem most már megértetted. Ha még egyszer verekedésen kaplak, megkeserülöd.
- Még számolunk Chan Doo. – vetette oda.
Azzal Adam betámogatta az irodájába. Annabeth Chan Doohoz szaladt, aki pár pillanatig csak állt és a becsukódott irodaajtót nézte.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten.
- Semmi bajom. – válaszolta, majd megfogta a kezét és kihúzta a szórakozóhelyről.
Itt a friss. Most elég rövid, de csak itt tudtam szétszedni. Bocsi. :)
A másikon nem tudom mikor lesz friss. Előző héten azért nem volt, mert barátnőm szülinapja volt, és a buliját szerveztem. A mostanin még lehet, hogy lesz. De jelen pillanat beteg vagyok, és nem igen van ihletem írni.
Plusz az én sulim is az egyike azoknak, ahol nincs fűtés. Szóval bocsi, de valahogy most nem megy az írás.
Meg amúgy is nagy eséllyel az utolsó, esetleg utolsó előtti fejezet lesz, amit szeretnék jól megírni, és most tudom nem lennék rá képes. Bocsi! BOCSI! BOCSI!!!!
Na, mindegy. Ehhez jó olvasást! :)
Puszi! :)
7. fejezet/ 1. rész
Egészen a biztonsági őrig húzta, aki hitetlenkedve pislogott feléjük.
- Szevasz, hústorony! – csapott az őr tenyerébe Chan Doo nevetve.
- Szeva’, táncos lábú! Nem hittem, hogy még valaha látlak.
- Hát, én se. Ó, majd elfelejtettem. Annabeth Smith, - mutatott a lányra. – Frank Willow. – az őrre.
- Helló! – mosolygott Annabeth.
- Csajod? - biccentett felé mosolyogva.
- Nem, nem, dehogy. – kezdtek el egyszerre ellenkezni.
- Gondolhattam volna, egy ilyen bomba nő rád se néz. – vigyorgott Frank.
- Azért kapósabb vagyok, mint te. – majd komorabban folytatta. – De nem ezért vagyok itt.
- Hanem?
- Beszélnem kell Adammel.
- Nem jó ötlet. Jobb, ha elmész. Fred még mindig zabos a távozásodért.
- Mire ideér, én már messze leszek. Beengedsz?
- Be én, de akkor se tartom jó ötletnek.
- Ne féltsd te engem. – vigyorgott Chan Doo. Majd megköszönte és bement Annabetht maga után húzva.
Bent a szokásos diszkó zene üvöltött. De nem érdekelte a fiút. Meg sem állt a terem másik végéig. Nagy nehezen átverekedték magukat a fiatalok táncoló tömegén. Annabethnek egész melege lett mire odaértek. Egy nagy fekete ajtóhoz értek, Chan Doo bekopogott rajta, nem sokkal utána ki is nyílt.
Egy torzonborz hajú, enyhén illuminált állapotban lévő fickó állt mögötte. Végig mérte Chan Doo, majd mintha csak képzelődne megdörzsölte a szemét. Végül láthatólag nyugtázta a dolgot, hogy nem álmodik és kitárta az ajtót. De Annabeth elé tette a kezét, mikor belépett volna.
- Idegeneknek tilos. – morogta.
- Velem van. – intette le Chan Doo.
Bent egy asztal állt, ami mögött már egy sokkal jobban öltözött férfi ült.
- Chan Doo drága barátom. – állt fel és ölelte meg a fiút. – És a hölgy? – lépett Annabeth elé és kezet csókolt neki.
- Annabeth, Annabeth Smith – suttogta zavarában.
- Nem szabad préda. – szólt cseppet se kedvesen Chan Doo. – És amúgy is sokkal fiatalabb.
- Van feleségem, Chan Doo. – mosolygott a férfi, de már nem volt jó kedvében.
- Igaz, elfelejtettem, hogy te vagy a hűség mintaképe Freddel együtt.
- Azért jöttél ide, hogy nálam is kihúzd a gyufát vagy akarsz valami mást is? – egyre ijesztőbb lett az arca. Most Annabeth az az érzése támadt, hogy nem Fred az, akitől félnie kell Chan Doonak, hanem Adam. Pedig Freddel még nem is találkozott. Vajon rosszabb?
- Visszaszerezted azt, amit az öcsikéd elvett tőlünk?
- Ja, azt. – kinyitotta az asztalát és kivett belőle egy dobozt. Odadobta Chan Doonak, majd rágyújtott egy cigarettára. Egy pillanatra kinyitotta a dobozt, de rögtön le is csukta.
- Plusz a tartozása is benne van. – tette hozzá Adam. – De még semmit se használt az elvonó. Folyton megszökik.
- Drogos? – csúszott ki Annabeth száján a döbbenettől. Mindketten felé néztek, sőt mintha Chan Doo aprót bólintott is volna. – Elnézést! – suttogta.
- El van nézve. – válaszolta Adam. – Más valamit?
- Nem, kösz. Most már megyünk. – kezet rázott a férfival. Majd Annabetht maga előtt tolva kiment a szobából. A lány éppen, hogy el tudott köszönni.
Kint azonban Chan Doo lefagyott. Hirtelen megállt, amit Annabeth nem tudott mire vélni. Egészen a következő percig. Szemben velük állt egy csapat srác és most mind őket nézte. Majd egy átlag magasságú, szőkésbarna hajú, zöld szemű vezetésével feléjük indultak. Csak pár lépésnyire voltak tőlük.
- Egy régi barát visszatért. – mosolyodott el a vezér. – Alexis szólt, hogy itt vagy.
- Én is örülök, hogy látlak. – válaszolta Chan Doo, ő még tettetni se próbálta, hogy igazat beszél. – És most, ha megbocsájtasz Fred… - ki akarta kerülni őket. De Fred elé tette a kezét, elzárva az utat.
- Máris mennél? Még nem is meséltél Bostonról. Szép hely? Onnan való a csajod? – mutatott Annabethre.
- Nem vagyok a barátnője. – húzta fel az orrát mérgesen. – Miért hiszi mindenki, hogy az vagyok?
- Huhú, egy vadmacska. – lépett mellé Fred és végig simított az arcán. Annabeth pedig inkább befogta és nem mondta el a csípős válaszát.
- Ne nyúlj hozzá! – kapta el a kezét Chan Doo.
- Mert ha igen? – megragadta a fiút a pólójánál fogva. - Most mondta, hogy nem a csajod. – sziszegte mérgesen.
- De velem van. És ha hozzányúlsz, betöröm a képed. Megértetted?
- Semmit se változtál. Olyan vagy, mint régen. Egy pattogó kis hülye. – elengedte, hátrább lépett és kitárta a karját. - Még mindig idetartozol. Lásd be! Gyere vissza! Akkor talán megbocsájtok.
- Tévedsz! Nagyon sokat változtam. Sosem mertem volna veled szembeszegülni. Most már bármikor megtenném. Na és, ki az új kiskutyád? Kitöri fel a kocsikat? Van méltó utódom?
- Vagy elfogadod az ajánlatom és visszajössz. Vagy úgy jár a kisbarátnőd, mint a nővéred. Rossz ötlet volt idehozni, nem… - nem tudta végig mondani, mert Chan Doo behúzott neki egyet.
Annabeth sikítva kapta a szája elé a kezét. Fred pont a lábaihoz esett az ütéserejétől. Chan Doot pedig azonnal lefogták. A fiú felállt és vérző orrát törölgetve lépett hozzá.
- Ez nem volt jó ötlet! – elengedte az orrát, és azzal a lendülettel gyomorszájon ütötte a támadóját. Chan Doo összegörnyedt a fájdalomtól, de nem adott ki hangot. Majd Fred előrántott egy kést a zsebéből és a lefogott fiú felé lépet.
- Mi van? Megkéselsz? – magabiztos mosoly terült el az arcán, mintha fordított lenne a helyzet. – Már nem csak lányokat bántasz? Férfi lettél, gratulálok. – gúnyolódott Chan Doo, mire a torkának nyomták a kést.
- Na, most legyél nagyfiú! – vihogott eszelősen.
- Ne bántsd! Kérlek. – sikította Annabeth. Kinyílt az iroda ajtaja és mindenki odanézett.
- Mi folyik itt? – kérdezte mérgesen Adam. – Már megint te Ferd?! Ez nem szép tőled ugye tudod? Azt hiszem legutóbb elég világos voltam, az én diszkómban nincs verekedés, késelés és semmi hasonló. – odasétált az említetthez és gyomorszájon ütötte. Felnyögött a fájdalomtól és elejtette a kését.
- Nem is én kezdtem. – nyögte.
- Az engem nem érdekel. – átkarolta a fiút és összeborzolta a haját. – Chan Doo és Annabeth a vendégeim, és szeretem, ha a vendégeim elégedettek. Remélem most már megértetted. Ha még egyszer verekedésen kaplak, megkeserülöd.
- Még számolunk Chan Doo. – vetette oda.
Azzal Adam betámogatta az irodájába. Annabeth Chan Doohoz szaladt, aki pár pillanatig csak állt és a becsukódott irodaajtót nézte.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten.
- Semmi bajom. – válaszolta, majd megfogta a kezét és kihúzta a szórakozóhelyről.
2011. október 15., szombat
6. fejezet/ 2.rész
Sziasztok! :)
Itt a következő. Jó olvasást. :)
Puszi! :)
6. fejezet/ 2.rész
Kirohant az utcára, az iskola elé. Idegesen a hajába túrt, mély levegőket vett, majd körbenézett. Nem ő volt az egyetlen, aki az iskolán kívül keresett menedéket.
Chan Doo a buszmegálló mellett álldogált, egy szál cigivel. Annabeth azonnal megcélozta. Sebes léptekkel sétált felé és kikapta a szájából a csikket.
- Na! – hördült fel a fiú. De Annabeth már el is taposta.
- Dohányzol? – inkább döbbent felkiáltás volt, mint kérdés.
- Már nem, csak visszaeső vagyok. – morogta a fiú. – Ha újat veszek elő elveszed?
- Természetesen. – bólintott a lány.
- Gondolhattam volna. – mormogta magának. – Mit akarsz?
- Semmit. Csak elegem volt a lányok csacsogásából. Jössz vacsorázni? – nézett az órájára Annabeth. 6 lesz öt perc múlva, vacsiidő.
- Nem, bemegyek New Yorkba a következő busszal.
- És mégis minek? – húzta fel a szemöldökét.
- Magánügy. – rántotta meg a vállát Chan Doo.
- Magánügy, magánügy… Benne van a szabályzatban, hogy vacsoraidő után tilos kimenni. – tette keresztbe a karját Annabeth.
- És hol érdekel az engem? – rántotta meg újra a vállát. Beállt a busz és Chan Doo felszállt. Annabeth pedig követte. – Jó estét! Egyet kérek, belváros 10. utca.
A sofőr odaadta a jegyet.
- Jó estét! Egyet, ugyanoda. – vette elő a pénzét Annabeth.
- Mi? – kérdezte Chan Doo megütközve.
- Veled megyek. Nehogy valami butaságot csinálj.
- Dehogy jössz! – ellenkezett a fiú.
- De igen megyek, azt teszek, amit akarok.
- Most adjam a jegyet vagy sem? – kérdezte a sofőr.
- Igen! – mondta Annabeth.
- Ne! – kiáltotta Chan Doo.
- Kérem a jegyem. – nyújtotta a kezét a lány. A sofőr vállat vont és odaadta.
A buszon rajtuk kívül még két ember volt.
- Mire jó ez? – kérdezte Chan Doo mikor leült hátra, Annabeth pedig mellé.
- Vigyázni akarok rád.
- Minek ütöd bele az orrod?
- Hová megyünk? – nézett ki az ablakon.
- Egy nem neked való helyre… - dörmögte.
- Azt majd én eldöntöm. – húzta ki magát Annabeth. – Viccesen nézel ki, amikor mérges vagy. – mosolygott.
- Elég gyakran leszek az miattad. Vigyázz, mert hamar meg fogsz öregedni, ha mindenbe beleütöd az orrod.
- Nem baj, legalább egy vénasszonyt nem akarsz majd meg… tudod. – sütötte le a szemét Annabeth. Túl hangosan mondta, így a közép tájt ülő nénike feléjük fordult. Chan Doo elmosolyodott.
- Jó estét mamus. – intett a néninek. – Horgoljon tovább az való magának, nem két fiatal nemi élete.
- Chan Doo! – bökte oldalba Annabeth. – Elnézést! – mosolygott bűnbánóan a nénire.
Végül a hölgy egy lenéző pillantással is beérte. Amitől Chan Doonak még nagyobb mosoly ült az arcára.
De még Annabeth szája sarkában is ott bujkált egy mosoly.
- Ez nem volt szép. – pirított a fiúra.
- Mit hallgatózik, ő is volt fiatal. Talán még szép is a múlt évszázadban. – és felnevetett. Annabeth is elmosolyodott, közben megrázta a fejét.
- Borzasztó vagy.
Innentől kezdve csendben utaztak. A néni két megállóval előbb szállt le, mint ők. De előtte még odaszólt nekik.
- Egy ilyen okos lány jobbat is választhatna. – miután leszállt mindketten felnevettek.
- Még jó, hogy nem vagyok a barátnőd. – suttogta Annabeth.
- Ja, jó. – motyogta Chan Doo.
- Hiszen neked ott van Dakota. – próbált érdektelenek tűnni, több-kevesebb sikerrel.
- Mi? – vágott értetlen képet a fiú. – Dakota?
- Tudod Dakota Fell. Rémlik?
- Nincs barátnőm. Sosincs barátnőm. – azzal leszállt a buszról.
- Várj, - szólt utána Annabeth, miközben próbálta tartani a lépést a fiúval – hogy-hogy nincs barátnőd. Mármint sose volt?
- Ha a barátnőd úgy értelmezed, mint hosszú kapcsolat, akkor nem még nem volt és nem is… - elharapta a mondat végét. De Annabeth érezte mi lenne az: Nem is lesz.
- Sajnálom. – suttogta.
- Mit? – állt meg a fiú és szembefordult vele az utcán. Ami eléggé kihalt volt és sötét.
- Hát, hogy még nem volt egy lány se, akivel szívesen együtt lettél volna és lennél. – suttogta. Fél hét is elmúlt már, ő pedig egy szál pólóban volt kint és most érezte csak igazán, hogy estefelé hidegebb van.
- Én akartam így. – válaszolt Chan Doo egykedvűen, majd levette a dzsekijét és Annabeth kezébe nyomta. – Vedd fel!
- Köszönöm. – magára kapta és máris jobban érezte magát.
- Itt vagyunk! – mondta Chan Doo. Egy diszkó előtt álltak, egy hosszú sor felé közelítettek.
- Uh! – nyögött fel Annabeth. – Mire bejutunk!
Chan Doo csak ránézett és sokat sejtetően elmosolyodott. Megfogta a kezét és elhúzta a sor mellett.
Itt a következő. Jó olvasást. :)
Puszi! :)
6. fejezet/ 2.rész
Kirohant az utcára, az iskola elé. Idegesen a hajába túrt, mély levegőket vett, majd körbenézett. Nem ő volt az egyetlen, aki az iskolán kívül keresett menedéket.
Chan Doo a buszmegálló mellett álldogált, egy szál cigivel. Annabeth azonnal megcélozta. Sebes léptekkel sétált felé és kikapta a szájából a csikket.
- Na! – hördült fel a fiú. De Annabeth már el is taposta.
- Dohányzol? – inkább döbbent felkiáltás volt, mint kérdés.
- Már nem, csak visszaeső vagyok. – morogta a fiú. – Ha újat veszek elő elveszed?
- Természetesen. – bólintott a lány.
- Gondolhattam volna. – mormogta magának. – Mit akarsz?
- Semmit. Csak elegem volt a lányok csacsogásából. Jössz vacsorázni? – nézett az órájára Annabeth. 6 lesz öt perc múlva, vacsiidő.
- Nem, bemegyek New Yorkba a következő busszal.
- És mégis minek? – húzta fel a szemöldökét.
- Magánügy. – rántotta meg a vállát Chan Doo.
- Magánügy, magánügy… Benne van a szabályzatban, hogy vacsoraidő után tilos kimenni. – tette keresztbe a karját Annabeth.
- És hol érdekel az engem? – rántotta meg újra a vállát. Beállt a busz és Chan Doo felszállt. Annabeth pedig követte. – Jó estét! Egyet kérek, belváros 10. utca.
A sofőr odaadta a jegyet.
- Jó estét! Egyet, ugyanoda. – vette elő a pénzét Annabeth.
- Mi? – kérdezte Chan Doo megütközve.
- Veled megyek. Nehogy valami butaságot csinálj.
- Dehogy jössz! – ellenkezett a fiú.
- De igen megyek, azt teszek, amit akarok.
- Most adjam a jegyet vagy sem? – kérdezte a sofőr.
- Igen! – mondta Annabeth.
- Ne! – kiáltotta Chan Doo.
- Kérem a jegyem. – nyújtotta a kezét a lány. A sofőr vállat vont és odaadta.
A buszon rajtuk kívül még két ember volt.
- Mire jó ez? – kérdezte Chan Doo mikor leült hátra, Annabeth pedig mellé.
- Vigyázni akarok rád.
- Minek ütöd bele az orrod?
- Hová megyünk? – nézett ki az ablakon.
- Egy nem neked való helyre… - dörmögte.
- Azt majd én eldöntöm. – húzta ki magát Annabeth. – Viccesen nézel ki, amikor mérges vagy. – mosolygott.
- Elég gyakran leszek az miattad. Vigyázz, mert hamar meg fogsz öregedni, ha mindenbe beleütöd az orrod.
- Nem baj, legalább egy vénasszonyt nem akarsz majd meg… tudod. – sütötte le a szemét Annabeth. Túl hangosan mondta, így a közép tájt ülő nénike feléjük fordult. Chan Doo elmosolyodott.
- Jó estét mamus. – intett a néninek. – Horgoljon tovább az való magának, nem két fiatal nemi élete.
- Chan Doo! – bökte oldalba Annabeth. – Elnézést! – mosolygott bűnbánóan a nénire.
Végül a hölgy egy lenéző pillantással is beérte. Amitől Chan Doonak még nagyobb mosoly ült az arcára.
De még Annabeth szája sarkában is ott bujkált egy mosoly.
- Ez nem volt szép. – pirított a fiúra.
- Mit hallgatózik, ő is volt fiatal. Talán még szép is a múlt évszázadban. – és felnevetett. Annabeth is elmosolyodott, közben megrázta a fejét.
- Borzasztó vagy.
Innentől kezdve csendben utaztak. A néni két megállóval előbb szállt le, mint ők. De előtte még odaszólt nekik.
- Egy ilyen okos lány jobbat is választhatna. – miután leszállt mindketten felnevettek.
- Még jó, hogy nem vagyok a barátnőd. – suttogta Annabeth.
- Ja, jó. – motyogta Chan Doo.
- Hiszen neked ott van Dakota. – próbált érdektelenek tűnni, több-kevesebb sikerrel.
- Mi? – vágott értetlen képet a fiú. – Dakota?
- Tudod Dakota Fell. Rémlik?
- Nincs barátnőm. Sosincs barátnőm. – azzal leszállt a buszról.
- Várj, - szólt utána Annabeth, miközben próbálta tartani a lépést a fiúval – hogy-hogy nincs barátnőd. Mármint sose volt?
- Ha a barátnőd úgy értelmezed, mint hosszú kapcsolat, akkor nem még nem volt és nem is… - elharapta a mondat végét. De Annabeth érezte mi lenne az: Nem is lesz.
- Sajnálom. – suttogta.
- Mit? – állt meg a fiú és szembefordult vele az utcán. Ami eléggé kihalt volt és sötét.
- Hát, hogy még nem volt egy lány se, akivel szívesen együtt lettél volna és lennél. – suttogta. Fél hét is elmúlt már, ő pedig egy szál pólóban volt kint és most érezte csak igazán, hogy estefelé hidegebb van.
- Én akartam így. – válaszolt Chan Doo egykedvűen, majd levette a dzsekijét és Annabeth kezébe nyomta. – Vedd fel!
- Köszönöm. – magára kapta és máris jobban érezte magát.
- Itt vagyunk! – mondta Chan Doo. Egy diszkó előtt álltak, egy hosszú sor felé közelítettek.
- Uh! – nyögött fel Annabeth. – Mire bejutunk!
Chan Doo csak ránézett és sokat sejtetően elmosolyodott. Megfogta a kezét és elhúzta a sor mellett.
2011. október 11., kedd
6. fejezet/ 1. rész
Sziasztok! :)
Itt a következő rész. Jó szórakozást hozzá.
Puszi! :)
6. fejezet/ 1. rész
Az első napjukat ebédig pihenéssel töltötték. Végül a gondolkodás Annabetht is álomba merítette. Ebéd előtt pár perccel ébredt. Gyorsan felkeltette Emmát és leszaladtak kajálni.
Beálltak a sor végére, elég későn érkeztek, de nem ők voltak az utolsók. Végül egy-egy adag krumpli pürével és egy-egy szelet rántott hússal leültek a csapattársaik mellé az egyik asztalhoz.
Annabethnek először nem volt kedve enni, de végül sikerült úgy leülnie, hogy háttal legyen Chan Doonak és a csapatának. Így egy idő után belefeledkezett a beszélgetésbe és jóízűen enni kezdet.
Ebéd után Emmával és egy pár lánnyal elmentek felfedezni a sulit. Körbejárták az egész épületet, majd kimentek az udvarra. Tavaly szinte végig szakadt az eső, utána pedig akkora volt kint a sár, hogy nem lehetett a kertben tartózkodni. Bár a legtöbben már voltak itt, de még most is nyújtott meglepetéseket az iskola. Megint voltak változások, festések, átalakítások.
Az udvaron sétálgatás közben szembejött velük a New York-i csapat. A kapitányuk ugyanaz a perszóna maradt, Alexis. Egy olyan lány, akit semmi nem érdekel, csak a győzelem és nem zavarja semmi, bármilyen eszközhöz kell is folyamodnia a céljaiért.
Megállt előttük a sleppjével és lekicsinylően meredt a lányokra.
- Ti még próbálkoztok? Nem kellene már belátni, hogy felseperjük veletek a padlót?
- Ki seper kivel? – lépett előre Annabeth. - Alexis el vagy tévedve már évek óta miénk a kupa. Ahogy most is az lesz.
- Csak el ne bízd magad! Az idők változnak, egyeseket kizárnak szabálytalanság miatt, míg mások… - azzal el akart sétálni Annabeth mellett, de megragadta a karját.
- Most fenyegetsz? – suttogta.
- Én? Dehogy. Sose tennék ilyet. A csapatod fogja tisztára nyalni a cipőinket.
- Álmaidban…
- Mi folyik itt? – lépett oda hozzájuk egy fiú.
- Semmi közöd hozzá. Húzz el! – legyintett felé Alexis, majd felnézett és elnevette magát. – Káprázik a szemem?
- Alexis! – morogta örömtelen hangon Chan Doo.
- De régen láttalak már. És pont itt találkozunk, erre nem számítottam. Semmit se változtál. – túrt bele a fiú hajába. – Még mindig ennivaló vagy…
- Te sem változtál. – levette az arcáról a lány kezét. – Még mindig ribanc vagy.
- Most ti komolyan ismeritek egymást? – kérdezte Annabeth meglepetten.
- Úgy ahogy! – rántotta meg a vállát Chan Doo.
- Eléggé tüzetesen. – válaszolta a lány, de pillantásra se méltatta Annabetht. – Fred nem örült neki, hogy kiléptél. Eléggé rosszkedvű volt és tudod milyen, ha rosszkedvű…
- Túléli. – Chan Doo arcán nem látszott más érzelem, mint gyűlölet, de Alexist nem izgatta.
- Mi van veled? Csak nem Bostonba költöztetek? A nővéred? Túltette már magát a… dolgokon?
- A nővéremről lekophatsz. – válaszolt dühtől fortyogva.
- Oké, oké, nem akartalak megsérteni. Csak nem Annabeth csapatának tagja vagy?
- Nem, nem vagyunk egy csapatban.
- Akkor csak döngeted? – gúnyolódott Alexis. – Lee Chan Doo új fogása Boston nagymenő csaja. Azért valamivel lentebb adtad a mércét, nem gondolod?
- Fogd be! – sziszegte a fogai közt Chan Doo és megragadta a karját. – Ha jót akarsz magadnak, leszállsz róla. Megértetted?
- Engedj el, ez fáj! – nyafogta a lány.
- Csak azt kapod, amit megérdemelsz. Szállj le róla! – elengedte és Alexis hátratántorodott a lökéstől. – Amúgy el tudom képzelni mit tettél azért, hogy ne ess ki Fred kegyeiből. – azzal megfordult, hogy elmenjen, de Alexis utána szólt a kezét masszírozva.
- Azok után, hogy úgy eltűntél. Mit tehettem? Ott hagytál vele egyedül.
- Azok után, ami a nővéremmel történt miattad ne is várj mást. – nézett hátra a válla fölött.
- Te is kellettél hozzá! Nemcsak én! – kiabálta a lány.
- De ha nem jár a szád, akkor megúsztuk volna. Most pedig elmentem. – Chan Doo elindult befelé, de még egyszer utána kiáltott Alexis.
- Örülni fognak, hogy visszatértél. Fred nagyon nagyon boldog lesz. – egy pillanatra megállt, de aztán inkább tovább ment és nem kezdet újabb veszekedést.
Annabeth még állt pár pillanatig, majd utána rohant.
- Chan Doo várj! – kiáltotta. – Várj már meg!
- Mi van? – nézett hátra.
- Köszönöm, hogy megvédtél.
- Nincs mit. De nem kellett volna beleütnöm az orrom. – Annabeth felvette a tempóját és mellette próbált menni. Gyorsan kellett szednie a lábait, hogy lépést tudjon tartani vele.
- Mi volt ez az egész? – kérdezte.
- Magánügy… - morogta Chan Doo.
- Miről beszélt Alexis? Ki az a Fred? Mi történt a nővéreddel? És mit követtél el? – a fiú megállt, Annabeth majdnem túlszaladt.
- Azt mondtam magánügy. Amúgy sem lenne értelme elmondani, mert úgy se értenéd. – azzal újra elindult.
- Próbáld meg! – szólt utána. – Hát, ha felfogom. – tette hozzá gúnyosan.
- Van, ami nem te dolgod Annabeth. Tudom nehéz ezt elfogadni, de ez most nem tartozik rád. Egy ilyen lány, mint te semmit se tud. Még csak elképzelésed sincs semmiről, ami velem történt. A te életedben minden tökéletes, ezt csak az értheti, akinek nem adatott meg az, ami neked.
- Nem igaz, nem minden. – suttogta Annabeth, de fiú már messze járt.
Annabeth felment a szobájába. Emma és egy csomó lány gyűlt össze náluk. Mi más lehetne a témájuk, mint a fiúk? Hát persze, hogy semmi. Csak ne az a fiú lenne állandóan. A lányok megint csak Chan Doo-ról beszéltek, aminek ő nem igazán örült.
Ezért felvette az MP4-ét az asztalról, ledőlt az ágyára. De aztán nem indította be, úgy tett mintha hallgatná, de a beszélgetésre figyelt.
- Olyan cuki volt, amikor megvédett minket. – ábrándozott az egyik lány és átölelt egy párnát.
- Áá! – rázta a fejét Emma. – Nem minket védett meg. Csakis Annabethet. „Ha jót akarsz, magadnak leszállsz róla.” Ezt mondta.
- Áááá, ne már. Miért pont Annabeth kell neki? Hiszen ő nem is viszonozza az érzelmeit.
- Hát, igen. Nem viszonozza… - suttogta Emma. Annabeth megérezte magán a fürkésző tekintetét, nagy vágyat érzett rá, hogy odanézzen, de azzal azonnal elárulná magát.
- De tényleg mi foghatta meg benne ennyire? Pedig nagyon sok lány bármikor összejönne vele, akkor miért ő? – nyafogta Kate.
- Talán pont ezért. Mert nehéz megkapni. Nem tudom. Erre csak ő tudna felelni.
- Annyira édes, én Annabeth helyében nem hagynám veszni.
- De mind tudjuk nem vagy a helyemben. – állt fel az ágyról.
- Te nem zenét hallgatsz? – kérdezte ijedten Kate.
- Csak szakadj le rólam. Megértetted? Ha annyira kell, csábítsd el. Engem nem izgat. – azzal felkapta a táskáját és kirohant a szobából.
Itt a következő rész. Jó szórakozást hozzá.
Puszi! :)
6. fejezet/ 1. rész
Az első napjukat ebédig pihenéssel töltötték. Végül a gondolkodás Annabetht is álomba merítette. Ebéd előtt pár perccel ébredt. Gyorsan felkeltette Emmát és leszaladtak kajálni.
Beálltak a sor végére, elég későn érkeztek, de nem ők voltak az utolsók. Végül egy-egy adag krumpli pürével és egy-egy szelet rántott hússal leültek a csapattársaik mellé az egyik asztalhoz.
Annabethnek először nem volt kedve enni, de végül sikerült úgy leülnie, hogy háttal legyen Chan Doonak és a csapatának. Így egy idő után belefeledkezett a beszélgetésbe és jóízűen enni kezdet.
Ebéd után Emmával és egy pár lánnyal elmentek felfedezni a sulit. Körbejárták az egész épületet, majd kimentek az udvarra. Tavaly szinte végig szakadt az eső, utána pedig akkora volt kint a sár, hogy nem lehetett a kertben tartózkodni. Bár a legtöbben már voltak itt, de még most is nyújtott meglepetéseket az iskola. Megint voltak változások, festések, átalakítások.
Az udvaron sétálgatás közben szembejött velük a New York-i csapat. A kapitányuk ugyanaz a perszóna maradt, Alexis. Egy olyan lány, akit semmi nem érdekel, csak a győzelem és nem zavarja semmi, bármilyen eszközhöz kell is folyamodnia a céljaiért.
Megállt előttük a sleppjével és lekicsinylően meredt a lányokra.
- Ti még próbálkoztok? Nem kellene már belátni, hogy felseperjük veletek a padlót?
- Ki seper kivel? – lépett előre Annabeth. - Alexis el vagy tévedve már évek óta miénk a kupa. Ahogy most is az lesz.
- Csak el ne bízd magad! Az idők változnak, egyeseket kizárnak szabálytalanság miatt, míg mások… - azzal el akart sétálni Annabeth mellett, de megragadta a karját.
- Most fenyegetsz? – suttogta.
- Én? Dehogy. Sose tennék ilyet. A csapatod fogja tisztára nyalni a cipőinket.
- Álmaidban…
- Mi folyik itt? – lépett oda hozzájuk egy fiú.
- Semmi közöd hozzá. Húzz el! – legyintett felé Alexis, majd felnézett és elnevette magát. – Káprázik a szemem?
- Alexis! – morogta örömtelen hangon Chan Doo.
- De régen láttalak már. És pont itt találkozunk, erre nem számítottam. Semmit se változtál. – túrt bele a fiú hajába. – Még mindig ennivaló vagy…
- Te sem változtál. – levette az arcáról a lány kezét. – Még mindig ribanc vagy.
- Most ti komolyan ismeritek egymást? – kérdezte Annabeth meglepetten.
- Úgy ahogy! – rántotta meg a vállát Chan Doo.
- Eléggé tüzetesen. – válaszolta a lány, de pillantásra se méltatta Annabetht. – Fred nem örült neki, hogy kiléptél. Eléggé rosszkedvű volt és tudod milyen, ha rosszkedvű…
- Túléli. – Chan Doo arcán nem látszott más érzelem, mint gyűlölet, de Alexist nem izgatta.
- Mi van veled? Csak nem Bostonba költöztetek? A nővéred? Túltette már magát a… dolgokon?
- A nővéremről lekophatsz. – válaszolt dühtől fortyogva.
- Oké, oké, nem akartalak megsérteni. Csak nem Annabeth csapatának tagja vagy?
- Nem, nem vagyunk egy csapatban.
- Akkor csak döngeted? – gúnyolódott Alexis. – Lee Chan Doo új fogása Boston nagymenő csaja. Azért valamivel lentebb adtad a mércét, nem gondolod?
- Fogd be! – sziszegte a fogai közt Chan Doo és megragadta a karját. – Ha jót akarsz magadnak, leszállsz róla. Megértetted?
- Engedj el, ez fáj! – nyafogta a lány.
- Csak azt kapod, amit megérdemelsz. Szállj le róla! – elengedte és Alexis hátratántorodott a lökéstől. – Amúgy el tudom képzelni mit tettél azért, hogy ne ess ki Fred kegyeiből. – azzal megfordult, hogy elmenjen, de Alexis utána szólt a kezét masszírozva.
- Azok után, hogy úgy eltűntél. Mit tehettem? Ott hagytál vele egyedül.
- Azok után, ami a nővéremmel történt miattad ne is várj mást. – nézett hátra a válla fölött.
- Te is kellettél hozzá! Nemcsak én! – kiabálta a lány.
- De ha nem jár a szád, akkor megúsztuk volna. Most pedig elmentem. – Chan Doo elindult befelé, de még egyszer utána kiáltott Alexis.
- Örülni fognak, hogy visszatértél. Fred nagyon nagyon boldog lesz. – egy pillanatra megállt, de aztán inkább tovább ment és nem kezdet újabb veszekedést.
Annabeth még állt pár pillanatig, majd utána rohant.
- Chan Doo várj! – kiáltotta. – Várj már meg!
- Mi van? – nézett hátra.
- Köszönöm, hogy megvédtél.
- Nincs mit. De nem kellett volna beleütnöm az orrom. – Annabeth felvette a tempóját és mellette próbált menni. Gyorsan kellett szednie a lábait, hogy lépést tudjon tartani vele.
- Mi volt ez az egész? – kérdezte.
- Magánügy… - morogta Chan Doo.
- Miről beszélt Alexis? Ki az a Fred? Mi történt a nővéreddel? És mit követtél el? – a fiú megállt, Annabeth majdnem túlszaladt.
- Azt mondtam magánügy. Amúgy sem lenne értelme elmondani, mert úgy se értenéd. – azzal újra elindult.
- Próbáld meg! – szólt utána. – Hát, ha felfogom. – tette hozzá gúnyosan.
- Van, ami nem te dolgod Annabeth. Tudom nehéz ezt elfogadni, de ez most nem tartozik rád. Egy ilyen lány, mint te semmit se tud. Még csak elképzelésed sincs semmiről, ami velem történt. A te életedben minden tökéletes, ezt csak az értheti, akinek nem adatott meg az, ami neked.
- Nem igaz, nem minden. – suttogta Annabeth, de fiú már messze járt.
Annabeth felment a szobájába. Emma és egy csomó lány gyűlt össze náluk. Mi más lehetne a témájuk, mint a fiúk? Hát persze, hogy semmi. Csak ne az a fiú lenne állandóan. A lányok megint csak Chan Doo-ról beszéltek, aminek ő nem igazán örült.
Ezért felvette az MP4-ét az asztalról, ledőlt az ágyára. De aztán nem indította be, úgy tett mintha hallgatná, de a beszélgetésre figyelt.
- Olyan cuki volt, amikor megvédett minket. – ábrándozott az egyik lány és átölelt egy párnát.
- Áá! – rázta a fejét Emma. – Nem minket védett meg. Csakis Annabethet. „Ha jót akarsz, magadnak leszállsz róla.” Ezt mondta.
- Áááá, ne már. Miért pont Annabeth kell neki? Hiszen ő nem is viszonozza az érzelmeit.
- Hát, igen. Nem viszonozza… - suttogta Emma. Annabeth megérezte magán a fürkésző tekintetét, nagy vágyat érzett rá, hogy odanézzen, de azzal azonnal elárulná magát.
- De tényleg mi foghatta meg benne ennyire? Pedig nagyon sok lány bármikor összejönne vele, akkor miért ő? – nyafogta Kate.
- Talán pont ezért. Mert nehéz megkapni. Nem tudom. Erre csak ő tudna felelni.
- Annyira édes, én Annabeth helyében nem hagynám veszni.
- De mind tudjuk nem vagy a helyemben. – állt fel az ágyról.
- Te nem zenét hallgatsz? – kérdezte ijedten Kate.
- Csak szakadj le rólam. Megértetted? Ha annyira kell, csábítsd el. Engem nem izgat. – azzal felkapta a táskáját és kirohant a szobából.
2011. október 8., szombat
5. fejezet/ 2. rész
Sziasztok! :)
Itt a kövi, remélem tetszeni fog. :)
Puszi! :)
5. fejezet/ 2. rész
Tom odalopakodott a nővére ágyához másnap reggel és a fülébe üvöltötte:
- Jó reggelt! Kellj fel álomszuszék! – Annabeth legurult az ágyról ijedtében.
- Áú! Te agyatlan! Ez mire volt jó? – nyavalygott miközben feltápászkodott a földről.
- Miért ne? Egy órád van és megy a busz. Én pedig élvezhetem az egyedül létet. Nem lesz itthon az unalmas nővérem.
- Háh, köszönöm szépen. Te is hiányozni fogsz. Úgy fáj a fejem!
- Majd legközelebb elgondolkozol azon, hogy mennyit kell inni. – dobta le magát az öccse az ágyára.
- Ki hozott haza? – kérdezte Annabeth miközben a szekrényében turkált megfelelő ruha után.
- Én, én voltam. – mondta Tom.
- Köszönöm. Anyáék?
- Nem tudják. Ha nem árulod el magad, akkor nem jönnek rá. Fejfájás mástól is lehet. Azt mondtam, hogy tizenegy körül jöttünk haza. Add a bőröndöd, leviszem a kocsihoz.
- Köszönöm, tényleg. – mondta Annabeth. – Tessék, itt van. – nyomta a kezébe a csomagot is.
Annabeth megfürdött, felöltözött, egy farmert és egy fekete pólót vett fel. Nem volt kedve a borzalmas fejfájásával a haját megcsinálni. Így csak kifésülte és összefogta egy hajgumival. Ezek után lement enni. Egy csokis fánkot gyűrt le, de azt is csak az anyja aggódó pillantása miatt. Majd indultak is ki. Útközben a következőket hallgathatta Annabeth az anyjától:
- Elég ruhát tettél? Melegítőt is bőven a próbákra? És zoknit? Fehérneműt? – ő pedig folyton folyvást bólogatott, a fehérnemű után még fel is háborodott.
- Anyja nem vagyok már kisgyerek.
Az iskola elől indult a busz. Ezért szegény öccse sem úszhatta meg a mai tanítást.
Már itt volt mindenki, a csapat mindentagja és a rokonaik, 10 perc volt az indulásig. Annabeth először az apjától, majd az anyjától és legvégül az öccsétől búcsúzott el. Bár tudta, hogy Tom nem fogja megölelni, magától legalábbis biztos nem, így ő tette meg.
- Ó, ne már! – nyafogta. De azért átölelte a nővérét. – Vigyázz magadra! – suttogta a fülébe, majd hozzátette – Persze, ez csak formaság, hiszen tudod, hogy nem érdekel…
- Igen, tudom Tom. Tudom. – nevetett, de még mindig ölelték egymást. Majd intett egyet még feléjük és elindult a buszra. Nem ő volt az egyetlen, aki még lent búcsúzkodott, de a sofőr már menni akart.
- Várj Annabeth! – kiáltott utána az öccse és odafutott.
- Mi az? Mennem kell, mondd gyorsan. – sietette.
- Tegnap nem én vittelek haza. Azt mondta ne mondjam el, de tudnod kell. Chan Doo hozott haza. Nagyon aggódott érted.
- Mi? – csak ennyit tudott kinyögni a meglepődöttségtől.
- Most már tényleg, szia. – azzal Tom megfordult és bement a suliba.
Annabeth, mint egy gép ment fel a buszra. Egész úton csak ez járt a fejében: Miért segített neki Chan Doo? Mert ha még ő nem is használja ki a részeg lányokat, mert nincs rá szüksége, akkor is miért vitte haza? Még a fejfájásáról is megfeledkezett.
Mikor megérkeztek, akkor is úgy kellett a lányoknak szólni neki. Lebotladozott a buszról a csomagokkal, amiket végül a fiúk vettek le, mert neki nem jött össze. Megköszönte nekik félálomban. Észre se vette, de máris a parkolót kezdte pásztázni a szemével egy embert keresett, azt, akivel kapcsolatban mindig érik meglepetések.
Könnyebb lett volna, ha öccse hallgat rá és nem mondja el. Pedig már újra tisztázta magával, hogy Chan Doo bunkó és csak megint el akarta csábítani. Aminek először jól be is dőlt. Erre közli vele az öccse, hogy hazavitte, sőt aggódott érte.
Teljesen kifordult önmagából a világ. Most megint mit tegyen? Beszéljen vele? Vagy csináljon úgy, mintha nem mondta volna el? És miért kérte meg Tomot, hogy hazudjon?
Meglátta végre, kijött a szállásáról. Szóval ezért nem találta sehol, mert már megérkeztek. Felemelte a kezét, hogy intsen Chan Doonak, de félúton megállította. Dakota szaladt elő és a fiú nyakába csimpaszkodott, de a legfurcsább nem ez volt, ez minden napos, a legfurcsább az volt, hogy visszaölelt neki.
Annabeth megkövülten figyelte a párost, mikor találkozott a tekintete a Chan Dooéval. Csak most jött rá, hogy a keze még mindig félúton van, gyorsan letette. De még most is őt nézte, aki szintén őrá szegezte a szemeit és nem figyelt a körötte ugrándozó lányra.
- Annabeth! Nem jössz? – hallotta meg Emma hangját. Elszakította a tekintetét Chan Dooról és a barátnőjére mosolygott.
- De megyek. Megyek már. – elsétált a szállás felé a többiek után. Emma pedig odalépett, ahol Annabeth állt és meglátta Chan Doot és Dakotát elmenni. Megrázta a fejét és elindult befelé.
Ketten kerültek egy szobába, egy folyosó egy oldalán, pedig öt szoba van, így csak egy csapat volt egy helyen. Annabeth Emmával került egy szobába, mint minden évben.
New York-tól 10 km-re vannak. Busszal, esetleg taxival juthat el a városba. Nagy épületben egy folyosónak négy része volt. Ha felmegyünk a lépcsőn, fordulhatunk jobbra és balra, majd elérünk egy sarkot, azon be kell fordulni és meg is van a négy, összesen egy U alakú folyosón 40 szoba van.
Annabethékéké volt jobbról a legbelső rész a második emeleten. Összesen három folyosó van tele szobákkal. A legalsó szinten próbatermek vannak, ének termek és előadók, és egy nagy ebédlő van egy kis külön épületben az udvaron. Ez a hely valójában egy iskola, ami a verseny idejére, mindig szünetet rendel el. Ide akart bejutni Annabeth a betegsége előtt. Most csak egy álom már, de még reménykedik, hogy jövőre újra itt lehet a versenyen.
Annabeth most először tényleg félt, most mindenféleképpen győzni akart. De már két csapat is versenyezhet velük. Az ágyukon már ott várta őket a próbabeosztás és a házirend, amit minden évben megkapnak.
- Melyik ágyat szeretnéd? – kérdezte Emma.
- Nekem mindegy. – rántotta meg a vállát. A lány ledobta magát az egyik ágyra, Annabeth pedig ledőlt a másikra.
- Én durmolok egyet, ha nem zavar. – ásítozott Emma. – Keltsd fel, légyszi, ha ebédelünk.
- Rendben! Aludj csak. – nyugtázta Annabeth és a próbarendet vizsgálgatta.
Itt a kövi, remélem tetszeni fog. :)
Puszi! :)
5. fejezet/ 2. rész
Tom odalopakodott a nővére ágyához másnap reggel és a fülébe üvöltötte:
- Jó reggelt! Kellj fel álomszuszék! – Annabeth legurult az ágyról ijedtében.
- Áú! Te agyatlan! Ez mire volt jó? – nyavalygott miközben feltápászkodott a földről.
- Miért ne? Egy órád van és megy a busz. Én pedig élvezhetem az egyedül létet. Nem lesz itthon az unalmas nővérem.
- Háh, köszönöm szépen. Te is hiányozni fogsz. Úgy fáj a fejem!
- Majd legközelebb elgondolkozol azon, hogy mennyit kell inni. – dobta le magát az öccse az ágyára.
- Ki hozott haza? – kérdezte Annabeth miközben a szekrényében turkált megfelelő ruha után.
- Én, én voltam. – mondta Tom.
- Köszönöm. Anyáék?
- Nem tudják. Ha nem árulod el magad, akkor nem jönnek rá. Fejfájás mástól is lehet. Azt mondtam, hogy tizenegy körül jöttünk haza. Add a bőröndöd, leviszem a kocsihoz.
- Köszönöm, tényleg. – mondta Annabeth. – Tessék, itt van. – nyomta a kezébe a csomagot is.
Annabeth megfürdött, felöltözött, egy farmert és egy fekete pólót vett fel. Nem volt kedve a borzalmas fejfájásával a haját megcsinálni. Így csak kifésülte és összefogta egy hajgumival. Ezek után lement enni. Egy csokis fánkot gyűrt le, de azt is csak az anyja aggódó pillantása miatt. Majd indultak is ki. Útközben a következőket hallgathatta Annabeth az anyjától:
- Elég ruhát tettél? Melegítőt is bőven a próbákra? És zoknit? Fehérneműt? – ő pedig folyton folyvást bólogatott, a fehérnemű után még fel is háborodott.
- Anyja nem vagyok már kisgyerek.
Az iskola elől indult a busz. Ezért szegény öccse sem úszhatta meg a mai tanítást.
Már itt volt mindenki, a csapat mindentagja és a rokonaik, 10 perc volt az indulásig. Annabeth először az apjától, majd az anyjától és legvégül az öccsétől búcsúzott el. Bár tudta, hogy Tom nem fogja megölelni, magától legalábbis biztos nem, így ő tette meg.
- Ó, ne már! – nyafogta. De azért átölelte a nővérét. – Vigyázz magadra! – suttogta a fülébe, majd hozzátette – Persze, ez csak formaság, hiszen tudod, hogy nem érdekel…
- Igen, tudom Tom. Tudom. – nevetett, de még mindig ölelték egymást. Majd intett egyet még feléjük és elindult a buszra. Nem ő volt az egyetlen, aki még lent búcsúzkodott, de a sofőr már menni akart.
- Várj Annabeth! – kiáltott utána az öccse és odafutott.
- Mi az? Mennem kell, mondd gyorsan. – sietette.
- Tegnap nem én vittelek haza. Azt mondta ne mondjam el, de tudnod kell. Chan Doo hozott haza. Nagyon aggódott érted.
- Mi? – csak ennyit tudott kinyögni a meglepődöttségtől.
- Most már tényleg, szia. – azzal Tom megfordult és bement a suliba.
Annabeth, mint egy gép ment fel a buszra. Egész úton csak ez járt a fejében: Miért segített neki Chan Doo? Mert ha még ő nem is használja ki a részeg lányokat, mert nincs rá szüksége, akkor is miért vitte haza? Még a fejfájásáról is megfeledkezett.
Mikor megérkeztek, akkor is úgy kellett a lányoknak szólni neki. Lebotladozott a buszról a csomagokkal, amiket végül a fiúk vettek le, mert neki nem jött össze. Megköszönte nekik félálomban. Észre se vette, de máris a parkolót kezdte pásztázni a szemével egy embert keresett, azt, akivel kapcsolatban mindig érik meglepetések.
Könnyebb lett volna, ha öccse hallgat rá és nem mondja el. Pedig már újra tisztázta magával, hogy Chan Doo bunkó és csak megint el akarta csábítani. Aminek először jól be is dőlt. Erre közli vele az öccse, hogy hazavitte, sőt aggódott érte.
Teljesen kifordult önmagából a világ. Most megint mit tegyen? Beszéljen vele? Vagy csináljon úgy, mintha nem mondta volna el? És miért kérte meg Tomot, hogy hazudjon?
Meglátta végre, kijött a szállásáról. Szóval ezért nem találta sehol, mert már megérkeztek. Felemelte a kezét, hogy intsen Chan Doonak, de félúton megállította. Dakota szaladt elő és a fiú nyakába csimpaszkodott, de a legfurcsább nem ez volt, ez minden napos, a legfurcsább az volt, hogy visszaölelt neki.
Annabeth megkövülten figyelte a párost, mikor találkozott a tekintete a Chan Dooéval. Csak most jött rá, hogy a keze még mindig félúton van, gyorsan letette. De még most is őt nézte, aki szintén őrá szegezte a szemeit és nem figyelt a körötte ugrándozó lányra.
- Annabeth! Nem jössz? – hallotta meg Emma hangját. Elszakította a tekintetét Chan Dooról és a barátnőjére mosolygott.
- De megyek. Megyek már. – elsétált a szállás felé a többiek után. Emma pedig odalépett, ahol Annabeth állt és meglátta Chan Doot és Dakotát elmenni. Megrázta a fejét és elindult befelé.
Ketten kerültek egy szobába, egy folyosó egy oldalán, pedig öt szoba van, így csak egy csapat volt egy helyen. Annabeth Emmával került egy szobába, mint minden évben.
New York-tól 10 km-re vannak. Busszal, esetleg taxival juthat el a városba. Nagy épületben egy folyosónak négy része volt. Ha felmegyünk a lépcsőn, fordulhatunk jobbra és balra, majd elérünk egy sarkot, azon be kell fordulni és meg is van a négy, összesen egy U alakú folyosón 40 szoba van.
Annabethékéké volt jobbról a legbelső rész a második emeleten. Összesen három folyosó van tele szobákkal. A legalsó szinten próbatermek vannak, ének termek és előadók, és egy nagy ebédlő van egy kis külön épületben az udvaron. Ez a hely valójában egy iskola, ami a verseny idejére, mindig szünetet rendel el. Ide akart bejutni Annabeth a betegsége előtt. Most csak egy álom már, de még reménykedik, hogy jövőre újra itt lehet a versenyen.
Annabeth most először tényleg félt, most mindenféleképpen győzni akart. De már két csapat is versenyezhet velük. Az ágyukon már ott várta őket a próbabeosztás és a házirend, amit minden évben megkapnak.
- Melyik ágyat szeretnéd? – kérdezte Emma.
- Nekem mindegy. – rántotta meg a vállát. A lány ledobta magát az egyik ágyra, Annabeth pedig ledőlt a másikra.
- Én durmolok egyet, ha nem zavar. – ásítozott Emma. – Keltsd fel, légyszi, ha ebédelünk.
- Rendben! Aludj csak. – nyugtázta Annabeth és a próbarendet vizsgálgatta.
2011. október 3., hétfő
5. fejezet/1. rész
Sziasztok! :)
Tudom késtem, ezer bocsi :) Ne haragudjatok!
De azért itt van. Remélem tetszeni fog.
Puszi! :)
5. fejezet/1. rész
Annabeth és Emma egészen tizenegyig buliztak. Nagyon sokat táncoltak és bőven ittak is. Margaret, Becca és Linda közel egy órája elmentek már, bár vonakodva hagyták itt a barátnőiket. De a lányoknak még mindig nagyon jó volt a kedvük.
Chan Doo egész éjjel figyelte őket, és tudta, hogy így nem lesz jó. Dakota többször próbálta elvonni a figyelmét, de nem tudott most a lányra koncentrálni. Ami nagyon nem tetszett neki.
Egyszer csak fogta magát és a táncoló csajokhoz sétált. Egy pohár martini volt a kezében, amit Annabeth felsőjére öntött. A lány nem számított a támadásra, nagyon meglepődött, amikor ráfolyt az ital. Chan Doo megrökönyödve figyelte a jelenetet.
- Hupsz! – tette a szája elé a kezét. – De ügyetlen vagyok. Azért kaptad, hogy tudd, szállj le a pasimról. – kuncogott. Tovább akart menni, de Annabeth megragadta a karját és az ő kezében lévő pohár tartalmát a lány ruhájára löttyintette. Dakota felsikoltott.
- Hupsz! Az ügyetlenség ragályos. – mondta szende tekintettel.
- Most vettem ezt a felsőt. Tudod te, mit tettél? Te némber! – ugrott neki Dakota. De Annabeth a hajába kapaszkodott, Emma pedig mögöttük szurkolt a barátnőjének.
- Héhéhé! – rohant oda Chan Doo és követte Emma bátyja. Végül sikerült nekik szétválasztani a lányokat. Chan Doo Annabeth derekára tette a kezét és elhúzta onnan. – Nyugi! Annabeth! Nyugalom!
- Most hazamegyünk! – hallották meg Emma bátyjának mély, dörmögő hangját a hátuk mögül.
- Ne már! Most kezd igazán jó lenni a buli. – nyafogott Emma.
- Akkor is haza jössz, ha végig kell, rángassalak az úton. – majd Chan Doohoz fordult. – Vele mi lesz?
- Majd haza viszem én. Menjetek csak. – köszönt el a távolodó testvérpártól. – Na, gyere te is hazamész.
- Dehogy megyek! – rántotta ki magát Annabeth a fiú szorításából. De hirtelen annyira kilengett, hogy lerogyott a mögötte lévő bárszékre.
- Figyelj rá, hogy itt maradjon. Rendben? – nézett a csaposra Chan Doo, aki bólintott.
Elment a lány dzsekijéé, de mire visszatért egy újabb pohár volt nála.
- Te adtál még neki? – rivallt rá a csaposra – Hát nem vetted észre, hogy milyen állapotban van?
- Így itt maradt. – rántotta meg az a vállát. Chan Doo felhorkantott, de végül inkább befogta. Jobb lesz minél hamarabb hazavinni a lányt.
Felráncigálta Annabethre a dzsekit, majd kivitte a diszkóból.
Egész úton szenvedett a lánnyal, aki nagyon nem akart hazamenni és amúgy is eléggé ingatag lábakon állt.
- Tudod mit nem értek? – kérdezte a fiút.
- Nem, de gondolom, megosztod velem. – mosolygott rá. Szórakoztatta a berúgott Annabeth, aki eléggé szókimondó lett.
- Miért akartad azt a csókot? Hiszen gyűlölsz vagy nem? – dőlt el majdnem.
- Nem gyűlöllek. Amúgy meg én magam se tudom… csak akartam.
- Annyira helyes vagy! – mondta Annabeth álmélkodva.
- Ó, köszönöm szépen! – nevetett Chan Doo.
- Csókolj meg újra! – karolta át újra a fiú nyakát.
- Csak a pia szól belőled. – fejtette le a kezeit.
- Nem, csókot akarok, és nem is vagyok részeg… - Annabeth rádőlt az egyik udvar pázsitjára és magára rántotta a fiút is.
- És nem vagy részeg, igaz? – nevetett, fel akart tápászkodni, de a lány a nyakába csimpaszkodott.
- Kívánsz engem? Ki használod a helyzetet? – suttogta a fiú fülébe. Végig húzta a kezét a hátán, majd belemarkolt a fenekébe.
- Hé! Mit csinálsz? – lefejtette magáról a lányt, majd felállt.
- Nem válaszoltál! – pirított rá Annabeth, aki még mindig a földön feküdt. – A kérdésre illik felelni. Kívánsz engem?
- Őszintén? Volt már, hogy jobban tetszettél. De szórakoztató részeg vagy. Na, gyere! – azzal a kezébe kapta a lányt, és úgy vitte tovább.
- Formás hátsód van. – mondta útközben.
- Köszönöm! Te sem panaszkodhatsz. – nevetett a fiú. Utána nem szólt többet csak dudorászott Chan Doo karjaiban.
Mikor befordult Annabethék utcájára elővette a mobilját és felhívta a lány öccsét.
- Mi az? – szólt bele egy értetlen hang.
- Szevasz Tom! Haza hoztam a nővéred segítenél betenni az ágyába?
- Neked meg van az öcsém száma? – nyúlt a telefon után Annabeth, de Chan Doo a kezére csapott.
- Nem mész, most én beszélek vele. – mondta viccesen morgolódva. A lány pedig nyelvet nyújtott rá.
- Nem lenne szerencsés, ha a szüleink felébrednének. Fogd be a száját, mindjárt lent leszek. – azzal kinyomta a telefont. Chan Doo az ajtóba cipelte Annabethet, ami pár perc múlva kinyílt. Tom kócos, álmos feje jelent meg.
- Pont most aludtam el, jól tudtok időzíteni… - morgolódott.
- Bocsesz! – lépett be az ajtón Annabetht pedig talpra állította.
- Anyu! Apu! Haza… - kiáltotta el magát a lány, de a fiúk mindketten a szájára tették a kezüket. Sőt az öccse még fejbe is vágta.
- Fel ne ébreszd őket, agyatlan. – morogta Tom.
- Merre van a szobája?
- Fent a második ajtó, én addig figyelem a szüleimet. Jelzek, ha ne talán tán felébrednének.
- Ok, jövök mindjárt. – bólintott Chan Doo, majd újra a kezébe kapta a lányt és felvitte a lépcsőn.
Belépett a második szobába és letette az ágyra. Levette róla a cipőt, majd a dzsekit. Egy darabig gondolkozott a nadrágon, de aztán inkább fenn hagyta rajta biztonsági okokból.
- Még sosem vetkőztetett fiú. – sóhajtott fel Annabeth boldogan.
- Én voltam az első? Micsoda öröm. Majd találkozunk! Holnap iszonyú fejfájásod lesz. De hát, nem kellett volna ennyit inni, legalább tanulsz belőle. Szia!
- Maradj itt éjszakára… - fogta meg a távozóban lévő fiú kezét. -… maradj velem…
- Tudod csábító ajánlat, de nem szeretném, ha lehánynál az éjszaka. Annyira nincsenek jó reflexeim. – simított végig az arcán Chan Doo. – Tudod még így is gyönyörű vagy. – suttogta. – És ebből semmire se fogsz emlékezni, erre se. Így a legjobb, hidd el nekem. – egy csókot lehet a lány ajkaira, majd kiment.
- Kösz, hogy haza hoztad. – mondta Tom neki mikor odaért hozzá.
- Valamennyire az én felelősségem… Eléggé szórakoztató, ha részeg.
- Nem volt szép, amit ma tettél vele a diszkóban.
- Figyelj, nem kell féltened. Ő és én nem… nem vagyunk egymáshoz valók. Leszállok róla. Megérdemli…
- Nem féltem én, vagyis csak nem akarom, hogy tudja… Az olyan ciki… De ott van most neki ez a betegség is… A fenébe! – fogta be a száját. – Ezt nem kellett volna mondanom.
- Nem mondtál újat! – sóhajtott fel Chan Doo. A fiú csodálkozó tekintetére hozzá tette. – Feltűnt már. Láttam a tűszúrások nyomát és a remegést. Mi baja van?
- Nem mondhatom el. Sajnálom! Le is szedné a fejem, ha megtudná.
- Megértem. Ha kérdezné, hogy kihozta haza mondd, hogy te voltál. Rendben?
- Persze, de miért?
- Nem érdekes. Én akkor mentem. Szevasz, haver! – kezet rázott Tommal búcsúzásképpen, majd elment.
Tudom késtem, ezer bocsi :) Ne haragudjatok!
De azért itt van. Remélem tetszeni fog.
Puszi! :)
5. fejezet/1. rész
Annabeth és Emma egészen tizenegyig buliztak. Nagyon sokat táncoltak és bőven ittak is. Margaret, Becca és Linda közel egy órája elmentek már, bár vonakodva hagyták itt a barátnőiket. De a lányoknak még mindig nagyon jó volt a kedvük.
Chan Doo egész éjjel figyelte őket, és tudta, hogy így nem lesz jó. Dakota többször próbálta elvonni a figyelmét, de nem tudott most a lányra koncentrálni. Ami nagyon nem tetszett neki.
Egyszer csak fogta magát és a táncoló csajokhoz sétált. Egy pohár martini volt a kezében, amit Annabeth felsőjére öntött. A lány nem számított a támadásra, nagyon meglepődött, amikor ráfolyt az ital. Chan Doo megrökönyödve figyelte a jelenetet.
- Hupsz! – tette a szája elé a kezét. – De ügyetlen vagyok. Azért kaptad, hogy tudd, szállj le a pasimról. – kuncogott. Tovább akart menni, de Annabeth megragadta a karját és az ő kezében lévő pohár tartalmát a lány ruhájára löttyintette. Dakota felsikoltott.
- Hupsz! Az ügyetlenség ragályos. – mondta szende tekintettel.
- Most vettem ezt a felsőt. Tudod te, mit tettél? Te némber! – ugrott neki Dakota. De Annabeth a hajába kapaszkodott, Emma pedig mögöttük szurkolt a barátnőjének.
- Héhéhé! – rohant oda Chan Doo és követte Emma bátyja. Végül sikerült nekik szétválasztani a lányokat. Chan Doo Annabeth derekára tette a kezét és elhúzta onnan. – Nyugi! Annabeth! Nyugalom!
- Most hazamegyünk! – hallották meg Emma bátyjának mély, dörmögő hangját a hátuk mögül.
- Ne már! Most kezd igazán jó lenni a buli. – nyafogott Emma.
- Akkor is haza jössz, ha végig kell, rángassalak az úton. – majd Chan Doohoz fordult. – Vele mi lesz?
- Majd haza viszem én. Menjetek csak. – köszönt el a távolodó testvérpártól. – Na, gyere te is hazamész.
- Dehogy megyek! – rántotta ki magát Annabeth a fiú szorításából. De hirtelen annyira kilengett, hogy lerogyott a mögötte lévő bárszékre.
- Figyelj rá, hogy itt maradjon. Rendben? – nézett a csaposra Chan Doo, aki bólintott.
Elment a lány dzsekijéé, de mire visszatért egy újabb pohár volt nála.
- Te adtál még neki? – rivallt rá a csaposra – Hát nem vetted észre, hogy milyen állapotban van?
- Így itt maradt. – rántotta meg az a vállát. Chan Doo felhorkantott, de végül inkább befogta. Jobb lesz minél hamarabb hazavinni a lányt.
Felráncigálta Annabethre a dzsekit, majd kivitte a diszkóból.
Egész úton szenvedett a lánnyal, aki nagyon nem akart hazamenni és amúgy is eléggé ingatag lábakon állt.
- Tudod mit nem értek? – kérdezte a fiút.
- Nem, de gondolom, megosztod velem. – mosolygott rá. Szórakoztatta a berúgott Annabeth, aki eléggé szókimondó lett.
- Miért akartad azt a csókot? Hiszen gyűlölsz vagy nem? – dőlt el majdnem.
- Nem gyűlöllek. Amúgy meg én magam se tudom… csak akartam.
- Annyira helyes vagy! – mondta Annabeth álmélkodva.
- Ó, köszönöm szépen! – nevetett Chan Doo.
- Csókolj meg újra! – karolta át újra a fiú nyakát.
- Csak a pia szól belőled. – fejtette le a kezeit.
- Nem, csókot akarok, és nem is vagyok részeg… - Annabeth rádőlt az egyik udvar pázsitjára és magára rántotta a fiút is.
- És nem vagy részeg, igaz? – nevetett, fel akart tápászkodni, de a lány a nyakába csimpaszkodott.
- Kívánsz engem? Ki használod a helyzetet? – suttogta a fiú fülébe. Végig húzta a kezét a hátán, majd belemarkolt a fenekébe.
- Hé! Mit csinálsz? – lefejtette magáról a lányt, majd felállt.
- Nem válaszoltál! – pirított rá Annabeth, aki még mindig a földön feküdt. – A kérdésre illik felelni. Kívánsz engem?
- Őszintén? Volt már, hogy jobban tetszettél. De szórakoztató részeg vagy. Na, gyere! – azzal a kezébe kapta a lányt, és úgy vitte tovább.
- Formás hátsód van. – mondta útközben.
- Köszönöm! Te sem panaszkodhatsz. – nevetett a fiú. Utána nem szólt többet csak dudorászott Chan Doo karjaiban.
Mikor befordult Annabethék utcájára elővette a mobilját és felhívta a lány öccsét.
- Mi az? – szólt bele egy értetlen hang.
- Szevasz Tom! Haza hoztam a nővéred segítenél betenni az ágyába?
- Neked meg van az öcsém száma? – nyúlt a telefon után Annabeth, de Chan Doo a kezére csapott.
- Nem mész, most én beszélek vele. – mondta viccesen morgolódva. A lány pedig nyelvet nyújtott rá.
- Nem lenne szerencsés, ha a szüleink felébrednének. Fogd be a száját, mindjárt lent leszek. – azzal kinyomta a telefont. Chan Doo az ajtóba cipelte Annabethet, ami pár perc múlva kinyílt. Tom kócos, álmos feje jelent meg.
- Pont most aludtam el, jól tudtok időzíteni… - morgolódott.
- Bocsesz! – lépett be az ajtón Annabetht pedig talpra állította.
- Anyu! Apu! Haza… - kiáltotta el magát a lány, de a fiúk mindketten a szájára tették a kezüket. Sőt az öccse még fejbe is vágta.
- Fel ne ébreszd őket, agyatlan. – morogta Tom.
- Merre van a szobája?
- Fent a második ajtó, én addig figyelem a szüleimet. Jelzek, ha ne talán tán felébrednének.
- Ok, jövök mindjárt. – bólintott Chan Doo, majd újra a kezébe kapta a lányt és felvitte a lépcsőn.
Belépett a második szobába és letette az ágyra. Levette róla a cipőt, majd a dzsekit. Egy darabig gondolkozott a nadrágon, de aztán inkább fenn hagyta rajta biztonsági okokból.
- Még sosem vetkőztetett fiú. – sóhajtott fel Annabeth boldogan.
- Én voltam az első? Micsoda öröm. Majd találkozunk! Holnap iszonyú fejfájásod lesz. De hát, nem kellett volna ennyit inni, legalább tanulsz belőle. Szia!
- Maradj itt éjszakára… - fogta meg a távozóban lévő fiú kezét. -… maradj velem…
- Tudod csábító ajánlat, de nem szeretném, ha lehánynál az éjszaka. Annyira nincsenek jó reflexeim. – simított végig az arcán Chan Doo. – Tudod még így is gyönyörű vagy. – suttogta. – És ebből semmire se fogsz emlékezni, erre se. Így a legjobb, hidd el nekem. – egy csókot lehet a lány ajkaira, majd kiment.
- Kösz, hogy haza hoztad. – mondta Tom neki mikor odaért hozzá.
- Valamennyire az én felelősségem… Eléggé szórakoztató, ha részeg.
- Nem volt szép, amit ma tettél vele a diszkóban.
- Figyelj, nem kell féltened. Ő és én nem… nem vagyunk egymáshoz valók. Leszállok róla. Megérdemli…
- Nem féltem én, vagyis csak nem akarom, hogy tudja… Az olyan ciki… De ott van most neki ez a betegség is… A fenébe! – fogta be a száját. – Ezt nem kellett volna mondanom.
- Nem mondtál újat! – sóhajtott fel Chan Doo. A fiú csodálkozó tekintetére hozzá tette. – Feltűnt már. Láttam a tűszúrások nyomát és a remegést. Mi baja van?
- Nem mondhatom el. Sajnálom! Le is szedné a fejem, ha megtudná.
- Megértem. Ha kérdezné, hogy kihozta haza mondd, hogy te voltál. Rendben?
- Persze, de miért?
- Nem érdekes. Én akkor mentem. Szevasz, haver! – kezet rázott Tommal búcsúzásképpen, majd elment.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)