22. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Élek még jelentem, és az előző második fele, próbálok, még a szünetben hozni frisst, bár az lehet, hogy novella lesz, és nem a történet folytatása, még nem döntöttem.
Bocsi, hogy ilyen soká lett kész.
Jó olvasást!
Puszi! :)

22. fejezet/ 2. rész

- Annabeth! Jöttek hozzád. - kiáltott fel az édesanyja az emeletre.
- Mégis ki? - lépett ki a szobából döbbenten, és lenézett a földszintre.
- James van itt. - mosolyodott el az anyja kedvesen. Hát persze, imádja a fiút, nem úgy, mint Chan Doot.
- Küldd fel! - válaszolt, és visszalépett a szobájába. Már jó pár perce lecsapta a telefont Chan Doora, de még mindig a keze közt szorongatta az apró készüléket. Nem igazán tudta, mire is vár. A fiú úgysem fogja hívni, nem az a fajta, aki állandóan próbálkozik, egyszer hívta ezzel mutatta, hogy szeretne beszélni, de nem fogja felhívni hat milliószor, megvárja még Annabeth hívja, ő ilyen.
- Szia! - lépett be James mosolyogva, de hamar lehervadt az arcáról, ahogy a lányra nézett.
- Szia! - próbált rá visszamosolyogni nem túl nagy sikerrel. - Hát te?
- Gondoltam meglátogatlak. - vonta meg a vállát a fiú, és leült Annabeth mellé az ágyra. - Elég nagy tapló voltam veled mostanság.
- Arra gondolsz, hogy észre sem vettél? - nézett rá kíváncsian a lány. - Az okát sem tudom.
- Hát igen - vakarta meg zavartan a tarkóját James -, arra is. Meg úgy általában is, kicsit nehezen dolgoztam fel, hogy őt választottad helyettem.
- Hiba volt. - nevetett fel keserűen Annabeth.
- Nem volt az. - vágta rá rögtön James. A lány nagy szemeket meresztett rá, ezért magyarázkodni kezdet. - Beszéltem vele. Nem tudom, tudtad-e, hogy vele sem beszéltem.
- Többször rákérdeztem, de mindig azt mondta ti jól el vagytok. - vonta meg a vállát Annabeth. - Nem faggattam róla, de sejtettem, hogy hazudik.
- Végig tudta, hogy szeretlek. - suttogta a fiú.
- James, én...
- Várj! - emelte fel a kezét. - Először azt találta ki, hogy ő majd megszerez, félredob, aztán az én vállamon sírod ki magad, és újra összejövünk. Hiába mondtam neki, hogy hülyeség, te sosem veszel be ilyesmit, és nem akartam veled ezt tenni. Erre azt mondta, fogadjunk, és így lett az a fogadás, amiről a szemedbe hazudtam. - hajtotta le a fejét a fiú. Annabeth nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de James gyorsan folytatta, nem hagyva szóhoz jutni.
- Csak azzal nem számolt, hogy beléd szeret. - mosolyodott el keserűen. - De hát, ki ne szeretne beléd? - sóhajtotta. - Aztán elutaztatok, ott fogalmam sem volt róla mi történt. Nem hívott egyszer se, ha én hívtam valami indokkal mindig hamar lerázott. Téged nem mertelek keresni azok után, ami történt. Azután, hogy megcsókoltalak.
- Értem. - suttogta Annabeth.
- Még nincs vége. - mondta James, és a lányra nézett. - Tegnap eljött hozzám, miután kidobtad, megkeresett. Bocsánatot kért, amiért beléd szeretett, és cserbenhagyott. Nagyon sokat beszélgettünk, legfőképp rólad.
- Rólam? - kérdezte meglepetten Annabeth.
- Olyan dolgokat tud rólad, amit senki, talán még te magad sem. - nevetett fel James. - Például tudja, ha valami nem tetszik felhúzod, és ráncolod az orrodat. Ha zavarban vagy beharapod az ajkadat, ha nem tudsz valamit a jobb füled mögé rejtesz egy hajtincset, és még sorolhatnám. Ezeket én se tudtam, pedig már évek óta beléd vagyok esve.
- Ez mind nagyon szép, James, de attól még Katetel csókolózott az orrom előtt. - mutatott rá Annabeth.
- Tudom, de Kate csókolta meg. - felelte egyszerűen a fiú. - Hidd el, nem lennék itt, ha nem tudnám, hogy tényleg szeret, túl fontos vagy nekem.
- Nem tudom, James. - suttogta Annabeth, és átölelte a felhúzott térdét. - Mi van, ha csak egy strigula lettem a többi mellett?
- Megváltoztattad, a régi Chan Doo sosem jött volna el hozzám bocsánatot kérni, sosem akadt volna ki egy lány miatt, aki kidobta. - mosolygott a fiú. - Legalább gondolkozz el a dolgon, kérlek.
- Rendben. - bólintott Annabeth.
James felállt, hogy távozzon, de mégis visszafordult az ajtóból. Annabethre nézett nyitotta a száját, de végül megrázta a fejét, és el akart menni. Viszont a lány kíváncsibb volt annál, hogy csak így elengedje, és utána szólt.
- James, várj! Mit akartál még mondani? - kérdezte.
- Miért nem mondtad soha, hogy beteg vagy? - nézett rá félve a fiú.
- Ó... - suttogta meglepetten Annabeth.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod. - kezdted magyarázkodni James.
- Nem, nem, csak megleptél. - állt fel a lány. - Féltem, hogy mit szólnátok.
- És neki miért mondtad el?
- Mert ő is elmondta nekem, hogy mi történt vele. - suttogta. - Ő sem tökéletes, így tudtam, hogy megért.
- Én is megértettelek volna. - felelte halkan, és szomorúan.
- Tudom, most már tudom. - mosolyodott el óvatosan Annabeth. - Ne haragudj!
- Nem haragszom, rád nem tudok. - vonta meg a vállát minden mindegy alapon a fiú. - Akkor gondolt át, amit mondtam.
- Meglesz. - mosolygott rá a lány.
- Szia! - nyomott egy puszit az arcára.
- Szia! - búcsúzott Annabeth.
- Aztán hívj, ha kell valami. - mosolygott James, és eltűnt a lépcsőfordulóban. Annabeth az ajtófélfának dőlt, az ujjai még mindig görcsösen szorították a telefonját. Megnyitotta a híváslistát, és tárcsázta az utolsó hívott számot.
- Hallo!  - szólt bele egy ismerős hang tartózkodóan.
- Beszélhetnénk?