Zöld színű, halálos élvezet - novella

   Sziasztok:)

Meghoztam a Fred - Ji Hyun novellát. Kicsit soká tudom, ne haragudjatok. Remélem, azért megérte várni, és tetszeni fog.
Jó olvasást! :)

Puszi

Szilvi:)

Novella -  Fred & Ji Hyun

 Miután leszállt a buszról, és végigsétált az utcán a sikátorig, kezdet kicsit elbizonytalanodni. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet ide jönnie. Előbb talán fel kellett volna hívnia. De most ott állt egy sötét sikátor szájánál, egy amúgy sem kellemes környéken. Chan Doo a lelkére kötötte, hogy sosem keresi fel itt személyesen. De nem tehetett mást, ez így nem maradhat tovább. Csak állt ott és belebámult a riasztó sötétségbe. Még csak szürkülni is alig kezdet el, itt mégis sötét volt. Annyira szűk volt az utca, és annyira magasak a házak, hogy teljesen árnyékba borították a sikátort.
    Most nem ijedhet be, nem fordulhat vissza, ha már eddig eljött, nem adhatja fel. Mély levegőt vett, és elindult. Tett egy tétova lépést, majd még egyet, és még egyet. Ha bemegy abba a sikátorba, már nem lesz többé hova futni, egy kijárat van, és éppen azt készül elhagyni. De megrázta a fejét, hogy eltűntesse a baljós gondolatokat, az öccse úgyse hagyná, hogy baja essen. Csak a klubtól is jó pár lépés választotta még el. A sikátorban pedig ólálkodott már egy-két baljós külsejű alak az éjszakára várva. Végül kihúzta magát, és a lehető legnyugodtabban megtette a klubig az utat. A régi, kopott vasajtón határozottan bekopogott. Percekig semmi válasz sem érkezett. Már éppen emelte a kezét, hogy újra kopogjon, amikor lassan, komótosan kinyílt az ajtó. Egy nagydarab férfi állt mögötte. Kissé ijesztő volt, de rosszabbra számított.
– Zárva vagyunk – morogta, és be akarta csukni az ajtót, de gyorsan a nyílásba csúsztatta a lábfejét, a kezével meg kitámasztotta az ajtót.
– Tudom – bólintott. – Nem bulizni jöttem. Beszélnem kell Chan Dooval.
– Mégis ki keresi? – kérdezte a férfi.
– A nővére – válaszolt kissé hitetlenkedve Ji Hyun, mintha nem lenne egyértelmű már csak ránézésre is. A férfi megvonta a vállát, majd rácsukta az ajtót.
    A lány egy pillanatig hitetlenkedve nézte az ajtót, majd újra dörömbölni akart. Ő addig ugyan el nem megy, amíg nem beszélhet az öccsével. De mielőtt a keze az ajtóhoz ért volna, az újra kinyílt, és beinvitálták.
    A férfi ellépett az ajtóból, helyet hagyva neki, ő pedig azonnal belépett. Egy félhomályos, kissé lelakott, de egészen hangulatos kis klubba érkezett. Bent most még nem sokan tartózkodtak, csak páran itt ott elvétve. Egy szőkésbarna srác ült neki háttal egy pohárral a kezében, egy vörös hajú lány, és pár srác vette körül. Már a mozdulataiban látszott, hogy ő itt nem akárki.
– Chan Doot keresed? – fordult meg a bárszékkel. – Nincs itt.
– Hol van?
– Nem tudom – vonta meg a vállát. Zöld szemei csillogtak, és elégedett vigyor terült el az arcán, ahogy végigmérte a lányt. – Talán egy lány ágyában.
– Mikor jön?
– Amikor kedve tartja – vonta meg a vállát a fiú. – Sosem mondta, hogy ilyen jó csaj a nővére. Nem csatlakozol? – bökött a mellette lévő bárszékre, amin igaz ült egy srác, de most leszállt róla.
Nem tudta, mit is válaszolhatna. Nem akart társalogni ezekkel a kétes alakokkal, csak az öccséhez jött. Viszont fel sem akarta húzni őket.
– Jó nekem itt is – mondta végül.
– Ne félj! – szólt a srác nevetve. – Nem harapok! Ülj ide Ji Hyun! – utasította erélyesebb hangon.
Végül határozatlan léptekkel a székhez sétált, és felült mellé. Elégedett mosoly jelent meg az invitálója arcán, ami csak még jobban idegesítette. Aztán biccentett a körülöttük állóknak, akik mind egy szó nélkül odábbálltak.
– Milyen modortalan vagyok! – csapott a homlokára. – Be se mutatkoztam. Fred Weit – nyújtott kezet a lánynak.
– Tudom, hogy ki vagy – hagyta Ji Hyun figyelmen kívül, és nem rázta meg.
– A hírem elért, ez tetszik – mosolygott a fiú. – Szóval megvárod Chan Doot?
– Azt tervezem – bólintott.
– És még mi jár a szép kis buksidban? – hajolt közelebb. – Csak nem az, hogy haza menekíted a szegény eltévelyedett kisfiút?
– És ha igen? Semmi közöd hozzá – bátorodott fel. – Nem itt van a helye. Bármivel is tartod itt.
Fred hangosan felnevetett, még a térdét is csapkodta annyira jól mulatott. Bárban többen is feléjük fordultak értetlen tekintettel.
– Nagyon csúnya hírem lehet, ha ilyeneket gondolsz rólam – törölgette a szemét, ami könnybe lábadt a röhögéstől. – Tényleg úgy tűnik neked, mintha erőszakkal tartanám itt? – kérdezte komolyabban, kissé lekezelően. – Azt se tudom, hogy most hol van, drágám. Addig marad, ameddig kedve tartja. Nem lőjük le, ha elmegy.
– Persze, csak úgy egy szó nélkül elmehet – rázta a fejét a lány hitetlenül. – Nem vagyok ostoba.
Fred felemelte mindkét kezét védekezően.
– Ha ráveszed, hogy veled tartson, nem állok az utatokba – mondta. – Sosem hallotok felőlem.
– Esküszöl?
– Esküszöm – tette a szívére a kezét. – Ha valaki kiszáll, kiszáll. Csak az árulókat, és spicliket büntetjük meg...

    Évek teltek el. Akkor nem tudta Chan Doot haza csábítani, tegnap mégis felhívta, hogy találkozzanak. Arra most se tudta őt rávenni, hogy haza menjen vele, de legalább azt az aljas bandát ott hagyta. Csak, hogy ott volt Fred, és nagyon féltette az öccsét a bosszújától, hiszen Chan Doo nem csak úgy kiszállt, hanem spicli lett, és még nagyon is élt az emlékezetében, amit anno Fred mondott neki. Feldobta őket a rendőrségen, és ezt biztos megtudta már Fred is.
    Egész nap nem tudott odafigyelni az óráira. Semmit se fogott fel belőlük. Teljesen kész voltak az idegei annyira aggódott Chan Dooért. Befordult az egyik utcába, ahol sikerült parkolót találnia, és azonnal megtorpant. Egy alak dőlt a kocsijának, és egy bicskával játszadozott. Azon már meg sem lepődött, hogy a riasztó nem működött, tutira feltörték. Gyorsan megfordult, hogy majd elszalad, de azonnal két baljós külsejű alaknak ütközött.
– Ne siess annyira – hallotta meg Fred hangját a háta mögül. A másik két alak, pedig el kezdte befelé lökdösni a sikátorba. – Olyan régen láttuk egymást. Hiányzott a csinos kis buksid.
– Mit akarsz tőlem? – megremegett a hangja, annyira rettegett a fiútól, amiért átkozta magát.
– Az öcséd kerestem – nézett rá most először Fred. Zöld szemeiben beteges fény csillogott, zöld színű, halálos élvezet. – De veled ellentétben, őt nem találtam meg.
– Nem mondom meg, hogy hol van – jelentette ki a lehető legmagabiztosabban, ami most tőle telt.
– Nem is kell elárulnod – simított végig az arcán Fred. – Tudom én, hogy mivel árthatok neki a legjobban az árulásáért.
– Mivel? – nyelt egy nagyot Ji Hyun, mire a fiú éles mosolyra húzta a száját.
– Mégis kit szeret a világon legjobban? – igazított egy tincset a füle mögé lágyan. – Az egyetlen drága nővérkéjét.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte rettegve a lány, és hátrálni kezdet, de nem volt hová.
– Sosem mondták még neked, hogy mennyire veszélyes éjszaka egy ilyen gyönyörű lánynak egyedül az utcán? – simított végig az arca után a mellein is a fiú. – Ha akkor nem jössz el hozzánk a klubba, sosem tetszettél volna meg – súgta a fülébe lassan...

    Egy fehér szobában feküdt, fehér ágynemű alatt mozdulatlan és gépek vették körül. Erre a látványra érkezett meg a kórházba. A szülei már az ágya mellett álltak és egy orvossal beszéltek. Megfogta a nővére kezét és végigsimított az arcán. Aludt, még altatás alatt volt a műtét után. Jól sikerült, legalábbis ezt mondta az orvos, de őt mégsem nyugtatta meg.
    Aztán az orvos kiment, az apja pedig mellé lépett és azonnal lekevert neki egy pofont. Hangos csattanás és fájdalom, megszokott párosítás.
– Mit képzelsz magadról? – kérdezte az apja mérgesen. – Még idejössz, miután mindez megtörtént?
– Jogom van itt lenni – feleselt Chan Doo. – Ő az én nővérem.
– Igen, meg jogod volt veszélyes alakok közé keveredni, aztán meg ujjat húzni velük. Nem igaz?
– Kérem – lépett vissza az orvos –, ez egy kórház, ne veszekedjenek. 
    Chan Doo ellépett az apjától, majd gondterhelten a hajába túrt. Kinézett az ablakon, éppen látta megérkezni a rendőrt, akinek feladta Fredéket. Kiment hozzá a kórteremből és neki támadt.
– Mégis milyen munkát végeznek maguk? – kérdezte erélyesen. – Mindent a kezükbe adtam, erre hagyták szabadlábon ténferegni? Mégis hány sorozat gyilkos járkál közöttünk úgy, hogy nem is tudunk róla?
– Mindent megteszünk, ami tőlünk telik – védekezett a rendőr.
– Azt látom – mondta lenézően a fiú. – Legalább valakit adhattak volna a nővérem mellé, aki megvédi.
– Sajnálom – hajtotta le a fejét a férfi. – Az én hibám, hogy nem rendeltem ki mellé védőőrizetet.
– Sokra megyek vele, hogy sajnálja – el akart lépni a zsaru mellett, de az megragadta a kezét.
– Hová mész? – kérdezte gyanakodva.
– Végezni a rendőrség munkáját – nézett a szemébe Chan Doo idegesen. – Ha már más nem képes rá. Majd én megoldom, hogy Fred többé ne bántson senkit.
– Odamenned kész öngyilkosság – próbálta győzködni. – Őrültség! El sem érsz Fredig.
– Engem csak ne féltsen – próbálta kirántani a kezét a szorításból, de a rendőr bilincset csatolt a csuklójára. – Mit csinál? – háborodott fel a fiú.
– Megvédelek, ha már őt nem tudtam – biccentett a szobába fekvő lány felé. – Maradj mellette.
    Berángatta a fiút az ágyhoz, majd odabilincselte.
– Ezt nem teheti – ellenkezett.
– Ő se szeretné, ha hülyeséget csinálnál – utalt megint a nővérére. – Egyszer még megköszönöd.

Új blog, új történet

Sziasztok!

Nagyon régen jelentkeztem már ezen a blogon is. Tudom, hogy tartozom még nektek egy novellával, igyekszem hozni. Sajnálom, hogy ennyit kell várnotok rá. De addig is nyitottam egy új blogot, melyen egy régebben megírt történetemet publikálom. Remélem érdekel még titeket az írásom, és lelátogattok rá. Feltettem már a prológust, hétvégén pedig érkezik az első fejezet.

Köszönöm azoknak, akik megbíznak bennem, és az írásaimban, és benéznek az új blogomra.
A Raboskodó Angyal (címre kattintva a blogra juthatsz) egy YA (vagyis ifjúsági fantasy) trilógia lesz. Ihletői többek közt Cassandra Clare művei és az Odaát (Supernatural) című sorozat.

Előre is köszönöm mindenkinek, aki az olvasója lesz a történetnek.

Puszi
Szilvi:)

Lilla elefántok és éneklő nyuszik - novella

    Sziasztok! :)

Megérkezett a novella, amit ígértem. Remélem tetszeni fog:)
Jó olvasást kívánok hozzá, és kellemes pihenést az utolsó napokra. Használjátok ki a maradék kevéske időt.

Puszi

Szilvi:)

Novella - Tom & Emma

Tom a zuhany alól lépett ki, a mobilja az asztalon rezgett. Odalépett hozzá és felvette, még az egyik kezében lévő törülközővel a haját dörzsölte, így szárította.
– Halló! – szólt bele. – Máris hiányzom Emma?
– Haha! Nem – vágta rá a lány hisztérikus hangon.
– Jó, ok – felelt Tom. – Szar poén volt, de nem kell ennyire túl dramatizálni.
– Bocs – vette vissza a hangerőt Emma. – Nem amiatt vagyok ideges, hanem Annabeth miatt.
– Miért? Mi történt?
– Nem tudom – hangzott a kétségbeesett válasz a készüléken át. – Egyszer csak rosszul lett, hívtunk hozzá mentőt, de mivel nem vagyok a rokona, semmit se mondanak nekem. Még vizsgálják, nem mehetek be hozzá. Az jó hír, hogy nem vitték a műtőbe, ugye? Mondd, hogy jó! Mondd már! – rivallt rá a telefonon keresztül a fiúra.
– Igen, az jó hír – mosolyodott el akaratlanul is. – Figyelj, nyugodj meg! A hisztivel nem segítesz rajta, és magadon se. Nekem meg csak halláskárosodást okozol. Mindjárt szólok a szüleimnek, rendben?
– Mindjárt? – értetlenkedett Emma hangosan. – Mindjárt? Most!
– Nem, most nem.
– Ez nem várhat. Siess! Menj már, addig tartom a vonalat. Ennél semmi se fontosabb. Gyerünk! – kiáltott rá.
– Na jó – elégelte meg Tom, hogy parancsolgatnak neki. – Éppen egy szál semmiben állok a szobámban, mert a hívásod kirángatott a zuhany alól. Szóval nem bánod ugye, ha felöltözöm előtte?
– Ó! – hangzott a rövid és meglepett válasz.
– Ó ám!
– Meztelenül?
– Aha, általában úgy szoktak zuhanyozni – nevetett fel Tom. – Majd visszahívlak!
– Rendben – suttogta zavartan Emma.
– Melyik kórházban vagytok egyébként? – kérdezte még utoljára.
– A Szent Xavierben.
– Rendben, majd hívlak – köszönt el, majd lerakta a telefont.

    Az apja azonnal felhívta a kórházat és érdeklődött a lánya állapotáról, addig ő meg az anyja bepakolta minden szükséges cuccot, és már indultak is. Amilyen hamar csak lehetett odaértek a kórházhoz. Emmát a váróteremben találtak meg, tiszta ideg volt, és a telefonját szorongatva.
– Emma! – kiáltotta az anya, amikor meglátta a lány, és odarohant hozzá.
– Mrs. Smith! – ugrott fel a székről. – Mr. Smith, Tom! – biccentett mindannyiuk felé.
– Bármi hír? – kérdezte idegesen az anya.
– Semmi, nem mondanak semmit sem – rázta a fejét a lány. – Még nem mehettem be.
– Én beszélek az orvossal – kezdte Mr. Smith. – Te meg addig hozz anyádnak egy teát – utasította a Tomot az édesapja. A fiú csak bólintott válaszképpen.
– Mr. Smith – szólt az apuka után Emma.
– Igen?
– Csak az igazgató mondta, hogy majd feltétlen akar magukkal beszélni.
– Az ráér! – legyintett a férfi.
– Tudom, csak kérte, hogy azonnal szóljak.

    Végül nem sokkal később bemehettek Annabethhez. De hogy ne fárasszák le túlzottan, orvosi utasításra Emmával csak beköszöntek, majd átadták a szülőknek a terepet. Miután kijöttek a lány feltűnően elsápadt.
– Jól vagy? – kérdezte Tom aggódva.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nagyon nem!
    Emma arca meghökkentően tiszta volt anélkül a sok smink nélkül, amit állandóan magára kent. Szép volt a bőre, a szemei és az ajkai is, minden rásegítés nélkül is. Most pedig annyira fehér lett, hogy megijedt, elájul itt neki.
– Emma – szólította meg, de a lány közbe vágott.
– Miért nem mondta el? – kérdezte sírós hangon, az első könnycseppek máris végig gördültek az arcán. – Nem vagyok elég jó barátnő? Nem lehet bennem megbízni? Nem érdemelném meg, hogy elmondja nekem?
– Nem akart megbántani, csak...
– És legfőképp, hogy nem vettem észre? – folyatta oda se figyelve. – Hogy lehettem ilyen vak? A legjobb barátnőm egy súlyos betegséggel szenvedett, én meg semmit se vettem észre ebből, ez... Nem érdemlem meg, hogy legjobb barátnőjének nevezzem magam.
– Emma – ölelte át Tom. A lány a mellkasába temette az arcát, a zokogását elfojtotta a fiú közelsége. Csak halk hüppögést lehetett hallani, és a válla rázkódását látni. Tom a haját simogatta, és várta még gyengül a sírás. Végül Emma magától húzódott el. A fiú zavartan zsebre vágta a kezét és megköszörülte a torkát. De Emma színe nem sokat javult, csak a szemei lettek pirosabbak, aztán megkordult a gyomra. Rémülten kapta a hasára a kezét, majd mindketten felnevettek.
– Mikor ettél utoljára? – kérdezte Tom mosolyogva.
– Tegnap este – törölte meg a szemét a lány, hogy felitassa az utolsó könnyeit.
– Egy perc! – mondta, majd visszalépett a kórterembe, és szinte rögtön jött is vissza.
– Mi az?
– Elviszlek kajálni – vigyorgott a srác, és megpörgette az ujjain a kocsi kulcsot.
– Mióta van jogsid? – kérdezte Emma meglepetten.
– Egy ideje – vonta meg a vállát.
– Neked már lehet? – kerekedett el még jobban a lány szeme.
– Már nem vagyok Annabeth idegesítő kisöccse – mosolyodott el féloldalasan, csibészen.
– Hááát – húzta Emma.
– Mindjárt nem viszlek kajálni, aztán itt halsz éhen – játszotta a sértődöttet.
– Ne! – esdekelt Emma. – Mekizni akarok egyet a sok egészségtelen kajájukkal.
– Rendben! – nevetett fel Tom. – Mekizzünk, láttam egyet idefelé jövet.

– Itt a Sajtos McRoyal, a Sajtburger és a McWrap grillezett csirkehússal, kólával, és sültkrumplival. Ó és az Epres McFreeze, majdnem elfelejtettem – vigyorgott a lányra, miközben lerakta elé a tálcát.
– Nem vigyorogj! Éhes vagyok! – húzta maga elé Emma a kaja tömeget.
– Nem vigyorgok – mondta, de nem tudta lekaparni a mosolyt az arcáról. – Majd letáncolod ezt a plusz öt-hat kilót.
– Hé! – lökte meg a fiút nevetve. – Ne nevezz kövérnek! Jó az alakom!
– Látom! – mosolyodott el Tom.
– Öhm... – köszörülte meg a torkát Emma. – Te nem vettél magadnak semmit?
– Nem kösz – rázta meg a fejét. – Nem bírom a műkaját. Csak egy Magnum McFlurryt.
– Á, szóval ez nem csak szteroid – bökte meg a bicepszét Emma huncut mosollyal.
– Nem, képzeld kemény munka van vele. Na, egyél, különben holnap is itt leszünk – intett a kajahegy felé. Emma nyelvet öltött, de hamar neki látott a mekis ételek elpusztításának.

– Na, kérlek! – bökdöste az orra alá a sült krumplit a lány. – Edd meg!
– Nem! – hajolt el a felé közeledő burgonya elől. – Egészségtelen.
– Tudom, de olyan finom – csillogott Emma szeme. – Na, egy harit!
– Akkor békén hagysz? – emelkedett meg kérdőn a szemöldöke.
– Aha! – bólintott. Tom viszolyogva, de bekapta a krumplit, amit a lány feléje nyújtott.
– Na, fejezd be és menjünk! – utasította.
– Egy harapás Sajtburi? – lobogtatta meg előtte az ételt.
– Á, miért kínzol? – kérdezte a fiú idegesen. – Tudod, milyen nehéz megállni így, hogy itt zabálsz jóízűen?
– Háh, tudtam – mutatott rá győztesen. – Ott van még az a kisgyerek, aki ölni tudott volna egy Happy Mealért.
    Tom csak megrázta a fejét, és hátradőlt a széken, onnan fikszírozva a lányt.
– Idegesítő vagy! – jelentette ki.
– Kedvelsz – kapta be az utolsó falatot, majd neki látott a McFreezenek.
– Ó, anyám! – nyögött fel a fiú. – Még ez is megvan! Soha többet nem viszlek kajálni.
– Mehetünk, majd megeszem a kocsiban – kezdet el szedelődzködni Emma.
– Kösz – állt fel Tom, és belökte a tálcát a többi közé.
– Várj maradt még rajta krumpli – kapott utána Emma.
– Késő! – mosolyodott el csibészen, és elkezdte kifelé lökdösni az ajtón.
– Szemét!
– A szemét, aki megetetett – tette hozzá Tom vigyorogva.

    A kocsiban nem szóltak egymáshoz, miután Emma végzett, ismét búskomorságba zuhant. Egyszer csak Tom leparkolt egy bolt előtt.
– Várj meg itt! – utasította, majd ki is pattant a kocsiból. Hamar visszatért, úgy tűnt nem vett semmit, de Emma nagyot tévedett.
– Hol voltál? – kérdezte türelmetlenül.
– Vettem valamit – mosolyodott el féloldalas. Fekete haja kissé a szemébe lógott, azon át nézett a lányra.
– Mit? – kérdezte rosszat sejtve.
– Ezt – vett elő egy apró zacskót.
– Marihuána! – kiáltott fel Emma döbbenten.
– Shh! – nyomta az ujját Tom a lány ajkaira. – Halkabban!
– Mit akarsz ezzel?
– Elszívni – vonta meg a vállát.
– Te hülye vagy – suttogta a lány ijedten. – Megbolondultál? Ha az apád megtudja...
– De nem fogja megtudni – vágott közbe. – Nos, benne vagy, vagy sem?
– Nem szabad!
– Egy slukktól nem leszel függő – próbálkozott a meggyőzésével, mivel látta, hogy bizonytalankodik. – Nem akarom rád erőszakolni, de megnyugtatna. Jobb kedvre derítene.
– Próbáltad már? – suttogta Emma.
– Egyszer-kétszer – bólintott a fiú. – Egyáltalán nem durva, nem fogsz lila elefántokat és éneklő nyuszikat képzelegni, az csak a filmekben van.
– Nem eszel gyors kaját, de füvezel? – hökkent meg Emma.
– Zenész vagyok. És nem vagyok függő, nem teszem gyakran. Na, parázol még vagy mehetünk a hotel szobámba?
– Nem is tudom – bizonytalankodott.
– Jó, akkor elszívom a haverokkal, ha ennyire nyuszi vagy, nem pazarlom rád – indította be a kocsit Tom.
– Ne! – kiáltott fel Emma. – Várj!
    Tom győztesen elmosolyodott, és ismét a lányra nézett. Mindig kedvelte Emmát, ő volt Annabeth legbelevalóbb barátnője, és az egyetlen, amelyik sosem akarta irányítani.
– Jó lesz? – suttogta ijedten, de mégis kíváncsian Emma.
– Ha legyőzöd a bűntudatod, igen – bólintott a fiú.
– Biztonságos?
– Egyszeri alkalommal az – bólintott ismét. – De nehogy rászokj!
– Előfordulhat? – rémült meg még jobban, Tom pedig felnevetett.
– Csak vicceltem, egyszeri alkalom nem több. Kettőnk közt marad, sosem mondom el senkinek, hogy mit láttam, ha te sem.
– Ígérem! – egyezett bele.
– Annabethnek se! – emelte fel a mutató ujját figyelmeztetően. – Legfőképpen neki nem, mert élve megnyúz.
– Neki se! Eskü!
– Na, azért – mosolygott elégedetten Tom. – Nem csalódtam benned!
    Felbőgette a motort, majd a szállodához hajtottak. A fiú felhívta az apját, hogy ma már nem mennek vissza, ezzel elintézve, hogy ne keressék őket, meg persze a nővéréről is érdeklődött. Útközben még megálltak egy élelmiszer boltban is, ahol bevásároltak egy-két dolgot.
    Fenn a szobában azonnal bezárta az ajtót, majd kipakolta a szatyorból a szerzeményüket. Egy pár üveg üdítő és keksz.
– Ez mire kell? – bökött feléjük a kanapén ülve Emma.
– Ha éhes és szomjas leszel, jól jön majd. Előfordulhat, mint mellékhatás – vonta meg a vállát, majd leült mellé. Benyomta a tv-t alapzajnak, de nem igen figyeltek rá. Hamar feltekerte a cigiket és egyet a lány kezébe nyomott.
– Honnan tudtad, hogy ott tudsz venni, abban a boltban? – kérdezte az ujjai közt pörgetve a cigit.
– Még a mekiben írtam egy haveromnak, ő adta a címet – az öngyújtóval Emma felé nyúlt, de mielőtt meggyújtotta volna, még kérdezett valamit. – Utolsó esély. Biztos?
– Kíváncsi vagyok – mondta, és maga lökte a szál végét a tűzbe. Tom elmosolyodott, majd meggyújtotta a sajátját is.
    Nem sokára a kanapén hátradőlve nézték a filmet, és boldogan nevettek, igaz nem igen fogták fel, hogy miért is vicces. Emma egyszer csak csillogó szemmel felé fordult.
– Van itt szobapincér? – kérdezte és felkuncogott.
– Aha. Mer?
– Rendelj nekem szamócát és tejszínhabot – tapsikolt boldogan.
– Ha ezt akarod – vonta meg a vállát a fiú. Aztán a telefonhoz lépett és rendelt is. Mikor kopogtattak, gyorsan befújt a fürdőben talált légfrissítővel, majd nevetve kinyitotta.
– Itt a rendelése uram! – mondta a pincér.
– Kösz! – vette át, majd pénzt nyomott a srác kezébe. – Viszlát!
    Csapta rá az ajtót, és Emmának megmutatta a szerzeményét. A lány boldogan felvihogott, és kinyúlt a szamócás tálért. Egy szép nagy, érett piros epret a szájába dugott, és megette, majd egy másikat vett a kezébe.
– Nyisd ki! – tette a fiú szája elé. Tom engedelmeskedett, Emma ujjai az ajkához érve tolták be a szájába a gyümölcsöt. Finom, édes íze volt, finomabb, mint eddig bármikor. Ő is kivett egyet a tálból, és viszonozva a gesztust Emma szájába adta, aki leharapta a végét. Az eper leve végigfolyt az állán, nevetve akarta letörölni, de Tom gyorsabb volt, egy mozdulattal lenyalta róla a ragadós lét. A lány meglepődött, de csak nevetett, aztán felkapta az asztalról a tejszínhabot, és eldobta a kupakját.
– Vedd le a pólód! – utasította és ismét kuncogni kezdet. Kicsit olyan hatása volt a fűnek, mint az italnak, merészebb lett tőle. Tom engedelmeskedett. Emma végighúzta a kezét a mellkasán, hátradöntve a fiút és a csípőjére ült. Felrázta flakont és fújt egy adagot a hasára, majd ráhajolt és lenyalogatta.
– Olyan maradt a szádszéle – suttogta Tom, amikor felült a lánnyal az ölében, majd előre hajolt és lecsókolta róla. Emma ismét vihorászott, de visszacsókolt, és hagyta, hogy a nyelve bebarangolja a száját. Levette a pólóját, és a kanapé mögé dobta, majd a melleire nyomott a habból. Tomot kérni sem kellett, máris hajolt a melleire, hogy lenyalja a tejszínt. Aztán nem sokára már az ágyban kötöttek ki, és ott kényeztették egymást...

    Arra ébredt, hogy valaki matat a szobában. Fogalma sem volt hány órát aludhattak, vagy, hogy este van-e már, vagy még nappal, a sötétítő függönyök miatt nem tudta megállapítani. Felült és körbenézett. Emma éppen a nadrágját húzta fel az ágyszélén ülve nagyon elgondolkodva, nem vette észre, hogy ő is felébredt már.
– El akartál szökni, míg alszom? – kérdezte a fiú. Az ébredéstől még kissé ércesebb, mélyebb volt a hangja, mint általában. Emma összerezzent és ránézett.
– Ami tegnap történt... – kezdte a lány.
– Tegnap? – hökkent meg, és az órájára nézett. Igen, reggel 5 volt. Úristen, de korán!
– Szóval nem szabadott volna – tért vissza a tárgyra figyelmen kívül hagyva a döbbenetét.
– Miért? – emelkedett meg a szemöldöke kérdőn. – Nem tettünk semmi rosszat.
– De igen, tettünk – hitetlenkedett Emma, hogy Tom ennyire nem érti miről beszél. – Annabeth öccse vagy.
– És?
– És? – ismételte döbbenten. – A legjobb barátnőm öccse. Ezer éve ismerlek. Mit gondolna rólam, ha megtudná?
– Semmit – vonta meg a vállát a fiú.
– Akkor is, csak felejtsd el! – állt fel, de Tom megragadta a karját, és visszarántotta az ágyra.
– És ha nem akarom? – suttogta a fülében mélyen búgó hangon, úgy hogy Emma beleborzongott a gyönyörbe.
– Pedig muszáj – ellenkezett csukott szemmel.
– Úgy vettem észre, hogy élvezted, vagy tévedek? – húzódott el Tom. De a lány nem válaszolt, csak elfordult. – Szóval? Élvezted?
– Az lényegtelen – nézett ismét a szemébe felindultan.
– Igenis fontos.
– Nem, nem az – simította a füle mögé a haját Emma. – Én vagyok az idősebb, nekem kellett volna ésszerűbbnek lennem, és ez hiba volt a részemről.
– Ketten kellettünk hozzá, szóval ne mondj ilyet – mondta hidegen, és elengedte a kezét. – Szóval felejtsük el? Ezt mondod? Kíváncsi lennék, hányan vagyunk, akiket ezzel fogadtál reggel.
– Mi? – kerekedett el a lány szeme.
– Jól hallottad – nézett rá Tom lesajnálóan. – Te mondtad, hogy ismersz, ez kölcsönös. Tudom, hogy nem vagy szende szűzlány. Azt is tudom, hogy sosem volt komoly kapcsolatod, futó kalandod viszont annál több. Szöges ellentéte a nővéremnek, ő a szűz, te meg a... – de nem fejezhette be, mert Emma felpofozta. A lány döbbent tekintetével találta szemben magát, amikor visszanézett rá, és féloldalasan elmosolyodott. Egy pillanat múlva már szenvedélyesen csókolták egymást. Emmáról le kellett rángatni a ruhákat a csók közben, Tom nagy bánatára.
– Minek öltöztél fel? – mormogta az ajkaira, két csók között.
– Várj! – tette a mellkasára a kezét a lány, és eltolta magától. – Amit az előbb mondtál...
– Nem gondoltam komolyan – mondta mélyen a szemébe nézve. – Csak felhúztál, és bántani akartalak.
– Bizonytalanná teszel, soha senki sem művelte ezt velem – suttogta lemondóan Emma, és lesütötte a szemét. Tom ismét elmosolyodott, és a combját simogatta a nadrágon át.
– Akkor majd én döntök helyetted – suttogta, és ismét megcsókolta a lányt.

Lezárult!

Sziasztok!

Lezárult a szavazás, és meglett az eredmény.

Kiszúrtatok velem, mert Emma és Tom, meg Fred és Ji Hyun is nyert.:D Mivel Emma kapott még egy plusz szavazatot is, ezért Emmát és Tomot jelentem ki hivatalosan nyerteseknek.

De megpróbálok a másik tábornak is kedvezni, és meg fogom írni a Fred és Ji Hyun novellát is, csak később. Először Emmáékat hozom majd, igyekszem minél hamarabb, remélem sikerül, utána pedig a másikat.

Addig is további szép nyarat, menjetek nyaralni, szórakozni, ha még tehetitek, mert vészesen közelít az iskola:(

Próbálok sietni:)

Puszi

Szilvi:)

Epilógus

 Sziasztok! :)
Itt a friss fejezet, ami az epilógus, vagyis az utószó. Ezzel az írásommal vége a történetnek, remélem tetszett. Van egy novella lehetősége, oldalt a szavazás, remélem sokan szavaztok majd. Annabeth és Chan Doo nincs a jelöltek között, mert róluk azért elég sokat megtudhattatok. 
Remélem tetszett a történet, és továbbra is feljártok majd a blogra, mivel novellákat szeretnék majd itt is megosztani, ha az időm engedi.
Köszönöm, hogy érdekelt ez az írásom, és elolvastátok. Köszönöm, hogy kitartottatok, még akkor is, ha alig hallottatok felőlem. Remélem elégedettek lesztek az epilógussal.

Sziasztok! Jó olvasást!:)
Üdv.: Szilvi:)

Epilógus/ Utószó

20 évvel később, New York



Annabeth leült sminkasztal elé, és elkezdte lemosni magáról az erős sminket, amit az előadásban használtak. Nem volt ideje a színházban megtenni, hiszen azonnal kezdődött a premier party. Végül nem maradtak rajta sokáig, éjfél után nem sokkal leléptek.
- Jó voltál ma este - lépett be Chan Doo, és adott egy puszit a feje tetejére.
- Köszönöm - mosolygott. - Nagyon jó együtt dolgozni a többiekkel, igazi csapat.
- Igen, az látszik.
- Holnap mi lesz? - váltott témát Annabeth.
- Holnap be kell fejeznem a cikkem, mert kifutok az időből, este lapzárta. De már nincs sok hátra - kezdte el kigombolni az ingét, hogy lefekvéshez készülődjön. - Ha már ott voltam, szerintem írok egy cikket az előadásotokról is.
- Az nagyon jó lenne - állt fel a székről Annabeth, és az ágyhoz lépett. - Holnap reggel próbám lesz, este meg megint előadás.
- Rendben. - bólintott Chan Doo.
Befeküdt a férje mellé az ágyba, hiába próbálta elrejteni az aggodalmát, Chan Doo ismerte, akár a tenyerét, átlátott rajta. Átölelte a vállát, és a mellkasára húzta, mire a nő halványan elmosolyodott.
- Ne aggódj, minden rendben lesz - mondta kedvesen a férfi, és végigsimított a vállán játékosan.
- Az anyja vagyok, persze, hogy aggódom - válaszolt rá se nézve. - Mégis csak most ment először éjszakába nyúlóan bulizni.
-  15 éves, éppen ideje volt - nevetett fel Chan Doo.
- Ideje? Várhatott volna még pár évet - háborodott fel Annabeth.
- Te is eljártál már ennyi idősen, nem?
- De, de akkor is.
- Figyelj - emelte fel a felesége állát, hogy muszáj legyen ránéznie -, Jade nagylány, nem lesz baja, a barátaival ment. Amúgy is ott van ma este Christian, vigyáz a húgára, tudod jól.
- De...
- És ha ez nem elég - intette le -, az öcséd és a legjobb barátnőd bárjában vannak, ismerős arcok közt.
- Összeszed nekem valami rosszfiút - csóválta a fejét az asszony.
- Mint te? - hajolt le egy csókért Chan Doo.
- Mint én - lehelte az ajkaira Annabeth, majd miután megcsókolta a mellkasára vackolta magát. - Emlékszel még, mennyi időt töltöttünk a Black and White diszkóba?
- Persze, az volt a törzshelyünk - bólintott.
- Régen volt már - sóhajtott fel, és felült. - Régen nem gondoltam már a betegségemre.
- Meggyógyultál, és teljesült az álmod a Broadway egyik vezető táncosa vagy a Macskák ötvenedik évfordulójára vették elő a musicalt ismét, és ebben táncoltál. Érhető ha nem gondolsz rá. Sikeres vagy, örülj neki.
- Csak a gyerekek miatt aggódom - bökte ki a feleség. - Mi van, ha mégis hordozzák a betegségem?
- Ha gondolod negyedszerre is kivizsgáltathatjuk őket, ha az megnyugtat - mosolyodott el a férfi.
- Kérlek!
- Rendben, majd intézem - mosolyodott el Chan Doo.
- Köszönöm - felelt hálásan Annabeth.
- Értetek bármit, hiszen tudod.
- Szeretlek! - hajolt csókra a nő.
- Én is szeretlek! - viszonozta a férfi.
- Nincsenek itthon a gyerekek - harapott az ajkába Annabeth. - Kihasználhatnánk ezt a kevéske időt.
- Reméltem, hogy felveted - mosolyodott el Chan Doo régi csibészes mosolyával.
A nő felnevetett, átvette a lábát a férje csípőjén, és megcsókolta.

Szavazás a novella szereplőit illetően

Sziasztok!
Ki is raktam a szavazást a novella szereplőit illetően, meglátjuk mi lesz. Mivel lassan befejezem a történetet (egy fejezet van hátra) gondoltam írok egy novellát a kedvenceitekkel. Szóval válasszatok, kikről vagy kiről szóljon:)

Kik legyenek a szereplők? 

Emma

Tom

James

Dakota

Fred és Alexis

Tom és Emma

Neil és Linda

Fred és Ji Hyun

Ji Hyun

Köszönöm szépen mindenkinek, aki szavazott Willre:):)

Üdv.: Szilvi

23. fejezet/2. rész

 Sziasztok!
Hú, de nagyon régen írtam már. Nagyon sajnálom. De végre ideért a friss, remélem tetszeni fog, és nem haragudtok rám nagyon.
Kellemes nyarat kívánok minden kedves olvasómnak ezzel a fejezetettel.

Puszi:)
Szilvi:)

 23. fejezet/2. rész

- Szóval - kezdte a fiú, de nem folytatta semmivel.
- Szóval? - kérdezte Annabeth. Chan Doo még mindig az ajtónál állt, most a lány felé lépett.
- Sajnálom, ami történt – vágta zsebre a kezét, és bocsánatkérően pillantott a lányra. – Sajnálom, hogy elszúrtam, és megbántottalak. Nem akartam fájdalmat okozni, én csak... – lemondóan megrázta a fejét, majd széttárta a karjait – csak én vagyok. Változtam sokat miattad, de úgy tűnik nem eleget. Ostoba voltam. Sajnálom.
– Chan Doo – lépett felé Annabeth –, beszéltem Jamesszel. Elmondott mindent – most, hogy elmondták, már ő is észrevette, hogy beharapja az ajkát, ha zavarban van. A fiú halványan elmosolyodott a gesztus láttán, de csak egy pillanatra. – Beszélgettünk, és rájöttem valamire. Rájöttem, hogy félek ettől.
– Ezt hogy érted? – vágott közbe a fiú.
– Félek ettől a kapcsolattól – magyarázta Annabeth. – Csak kibúvót kerestem, amikor megláttalak Katetel, megvolt az indok. Félek tőle, mert túl sokat jelent. Sosem jelent még nekem semmi ennyit. Gyűlölök kiszolgáltatott lenni, és most az vagyok. Túl nagy hatalmad van felettem – suttogta a lány, és közelebb lépett.
– Furcsán mutatod, ha szeretsz valakit – suttogta mosolyogva a fiú.
– Most mi lesz?
– Nem tudom – rázta meg a fejét.
– Én sem – érett egyet a lány.
– Annabeth – szólított meg Chan Doo pár percnyi csend után –, úgy döntöttem, hogy New Havenbe költözök. Nem kollégiumba megyek, hanem bérlek egy lakást, talán meg is veszem. Már találtam egyet, ami tetszik, egész jónak tűnik. Itt hagyom Bostont, nem jövök vissza.
– És a szüleid? A barátaid? – kérdezte Annabeth kétségbeesetten.
– A szüleimet meglátogatom néha, évente egyszer-kétszer – vonta meg a vállát. – A barátaim pedig szétszélednek. Dakota a Stanfordra megy, Amerika másik végébe, nem hiszem, hogy sokszor fogom látni, talán már soha. Neil a Columbiara, James pedig Washingtonra. Más barátom nincs, aki hiányozna.
– Már eldöntötted? – Annabeth torka elszorult, és a sírás kerülgette. A fiú csendben bólintott, és lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen ránéznie. – És én? – suttogta a lány szinte hangtalanul, a szeme könnybe lábadt és végig folyt pár csepp az arcán.
– Nem tudok a közeledbe maradni, úgy, hogy tudom, nem leszel az enyém – válaszolt halkan.
– De a tiéd vagyok – fuldoklott a sírástól a lány. Nem tudta tovább visszafogni magát, a keserűség győzött, és felzokogott.
– Annabeth – húzta magához közelebb Chan Doo. – Ne sírj!
– Miért ne sírjak? – kérdezte. – Éppen szakítasz velem.
– Tulajdonképpen te már szakítottál velem – jegyezte meg a fiú.
– Az nem volt valódi – rázta a fejét hevesen Annabeth. – Én nem gondoltam komolyan, te pedig most halálosan komolyan beszélsz. Nem csak simán szakítasz, elmész, talán örökre.
– Nekem nagyon is valódi volt, Annabeth – suttogta Chan Doo. – És rádöbbentett arra, hogy nem vagyok erre képes, és nem akarlak magammal rántani. Fontos vagy nekem, mindenkinél fontosabb, nem érdekel más lány, de jobbat érdemelsz nálam.
– Ezt ne te döntsd el! Nekem nincs beleszólásom? – kérdezte kétségbeesetten.
– Annabeth...
– Nem akarom, hogy elmenj – fojtotta a fiúba szót. – Szeretsz, és én is szeretlek. Veled akarok lenni, azért jöttem ma ide, hogy kibéküljek, és együtt legyünk, nem azért, hogy szakítsunk. Nem akarom, hogy úgy érezd nem érdemellek meg, mert ez nem igaz. Sokkal jobb vagy, mint azt elhiszed magadról. És nekem a legfontosabb, és tökéletes. Egy év, ennyit kell várnod, és megyek én is New Havenbe.
– Nem a Yale-re akartál menni – vonta össze a szemöldökét Chan Doo a gondolataiba mélyedve.
– Nem, de sok minden változott. Orvos akartam lenni, de az sosem leszek, így majd kitalálok valamit.
– Nem akarom, hogy miattam dönts New Haven mellett. Nem akarlak befolyásolni.
– Tudom – simított végig a fiú arcán. – Magamtól döntöttem így. Megvársz?
– Ha tényleg ezt akarod – bólintott Chan Doo, Annabeth elmosolyodott, és elapadtak a könnyei.
– Ezt.
– A szüleid ki fognak nyírni – rázta meg a fejét mosolyogva.
– Miért? – kérdezte értetlenül a lány.
– Már éppen eltűntem az életedből, erre újra együtt vagyunk. Ez számukra nem a legjobb hír.
– De el fogják fogadni, és ez a lényeg – bólint Annabeth boldogan.
– Megígérsz nekem valamit? – fordította ismét komolyra a szót Chan Doo.
– Attól függ, mi az?
– Ne sírj soha többé – fogta a kezei közé a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Gyűlölöm, ha sírni látlak, már azt is, ha szomorú vagy.
– Megpróbálok nem sírni többé – mosolygott rá a lány. – Rendben?
    Chan Doo nem válaszolt csak az ajkára lehelt egy csókot. Először csak gyengéden ízlelgette, majd egyre szenvedélyesebben csókolta. Annabeth átkarolta a nyakát, Chan Doo a csípőjére simította a kezét. Az ajkai már nem csak az ajkait becézgették, a nyelve utat tört a lány szájába. Percekig csókolóztak, majd elváltak egymástól, és a fiú a lány homlokának döntötte az övét.
– Rendben – lihegte Chan Doo.
    Annabeth rámosolygott, és megfogta a kezét. Az ágy felé vezette, Chan Doonak összefutott a szemöldöke az értetlenségtől, a lány felnevetett, ahogy hátranézett rá. Lefeküdt az ágyra, és maga után húzta a fiút is. Az nem szólt semmit, csak várta, hogy mit akar tőle.
– Még nem akarok elmenni. Átölelsz egy kicsit? – kérdezte Annabeth. Chan Doo elmosolyodott, és bólintott.
– Persze.
    A lány háttal a fiúnak feküdt le, Chan Doo pedig közel húzódott hozzá. A kezét a derekára simította, az arcát a vörös hajzuhatagba rejtette. Kiskifli-nagykifliben feküdtek egymás mellett.