14. fejezet/ 1. rész

Sziasztok!
Itt a következő. Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)

14. fejezet/ 1. rész

Chan Doo amint kiderítette melyik kórházban van Annabeth kiugrott az ágyból. Előkapart valami normális ruhát, meg a tárcáját.
- Hová mész? – kérdezte az egyik lány, aki vele töltötte az estét.
- Sietnem kell. Szedjétek össze magatokat, és húzatok el. – mondta már vagy harmadszorra. Majd kirohant a szobából.
- Jó reggelt! – köszönt Frank. – Hová sietsz ennyire?
- A Xavierbe. Annabetht bevitték. – kiáltott vissza, majd kiszaladt a klubból.
Végigfutott az utcán, és leintett egy taxit.
- A Szent Xavier kórházba. – adta meg az úti célt.
Egész úton idegesen, dobolt a térdén. Mikor odaértek kapkodva fizetett, majd rohant a lifthez. Megnyomta az ötödik emelet gombját, és várt. Gyűlölt várakozni, most mégis azt kellett tennie.
Amikor végre felért a nővér éppen telefonált az információs pultnál. De nem is volt rá szüksége, megszólították.
- Chan Doo? – kérdezte egy idegen női hang. Megfordult és egy pillanatra azt hitte Annabeth áll előtte. Bár ez a lány kicsit alacsonyabb volt, és gömbölydedebb, de a haja, a szeme, az arca szinte tökéletesen ugyanolyan volt. Bár Tom is hasonlított rájuk, de közel sem ennyire.
- Ő… ízé… igen. Te pedig gondolom a nővére.
- Anette. – nyújtott kezet. – Szóval Emma elért.
- Öhm… igen. Sajnálom, én nem tudt… - felemelte a kezét belefojtva a szót a fiúba.
- Ne nekem magyarázkodj, a húgomnak. Elkísérlek a szobájáig.
- Fáradtnak tűnsz. – állapította meg, mire Anette felnevetett, de nem volt benne egy fikarcnyi jókedv sem.
- Már négy kávé, és három szelet csoki óta fenn vagyok. Vagyis most már öt kávé. – nézett a kezére. – De a szüleim rosszabbul vannak. Pár órája mentek el lepihenni a közeli hotelben. Nehéz volt anyát rávenni.
- Hogy van? – suttogta a kérdést.
- Kihagyott egy kezelést, napokig nem szedte a gyógyszereit, és nem evett rendesen. Borzalmasan.
- Ezek szerint romlott az állapota? – Anette keserűen felsóhajtott.
- Még nem tudni pontosan, hogy mennyire tett keresztbe magának. – megtorpant egy ajtó előtt. – Ez az. Menj csak be. Emma és Tom vannak bent nála.
Reszketett a keze, ahogy az ajtó kilincsért nyúlt, majd visszahúzta.
- Biztos bemenjek. Úgy értem, haragszik rám. Nem hiszem, hogy…
- Látni akar. Aki haragszik rád az Emma, és én, meg talán az öcsém, de nála nem lehet tudni. Annabeth nem.
- És a szüleid, ha esetleg visszajönnek, nekik gondjuk lehet velem. – lépett hátrább.
- Nem lesz gond. Lehet, hogy nem te vagy a kedvencük, de nem ők számítanak, hanem Annabeth. Neki pedig te. Menj csak, én kint várok. Zavard ki a többieket is nyugodtan. – Chan Doo bólintott, és lenyomta a kilincset.

Az ajtó nyikorogva tárult ki felfedve előtte a szobát. Egész szép volt, a maga módján, egy kórházi szobához képest. Halványlila volt a fal, fehér bútorok, és halványkék az ágynemű. De ezek mellékesek voltak, ahogy belépett felmérte, de nem igazán fogta fel.
Az ágy mellé két szék volt húzva. Az egyiken egy rövid barna hajú lány ült, a térdére dőlve, éppen mesélt valamit. A másikon egy festett fekete, tüskésre zselézett srác, aki unott képpel figyelte a beszélgetést.
Középen az ágyon, pedig egy fehér kórházi köntösben Annabeth ült. Az arca a szokásosnál is fehérebb volt, a szeme alatt sötét karikák derengtek, és egy infúzió cső állt ki a kezéből. De rögtön az ajtóra kapta a tekintetét, és felvirult az arca, akik eddig őt nézték, most követték a pillantását.
- Chan Doo! – kiáltott boldogan.
- Szia Annabeth. Emma, Tom. – biccentett mindkettőjüknek. Emma kicsit bosszúsan, de mégis boldogan nézett rá. Tom arca viszont vörös lett a dühtől.
- Te! – kiáltotta és felugrott a székből. Felé csörtetett, Chan Doo pedig az ajtónak hátrált. – Hogy mertél idejönni? Azok után, amit vele tettél. Szerencséd, hogy egy kórházban vagyunk, máskülönben kinyuvasztanálak.
- Tom. - kiáltotta Annabeth és Emma egyszerre. – Hagyd abba! – folytatta a nővére. – Menj ki és nyugodj le. Addig ne gyere vissza, még ilyenek járnak a fejedben. – Emma megragadta a fiú kezét, és kivonszolta a szobából.

Annabeth Chan Doo felé nyújtotta a kezét.
- Ne hittem volna, hogy látlak még. – mondta a lány. – Ülj le, kérlek. - Chan Doo a székek felé közelített, de Annabeth rászólt. – Mellém, az ágyra.
- Nem hiszem, hogy… - a lány szemébe nézett, és meggondolta magát. – Rendben.
- Sajnálom. – suttogta Annabeth. – Az öcsém néha elszáll, bajok vannak az idegeivel.
- Megérdemeltem volna, hogy behúzzon. – megfogta a kezét, és gyengéden megszorította, hideg volt és száraz.
- Ne mondj ilyet. – a fiú arcára tette a kezét. – De valaki megtette helyette. Jól látom?
- Miért csináltad ezt, Annabeth? – tört ki belőle a kérdés. – Miért nem léptél túl a dolgon?
- Amiért te sem. – suttogta. – Nem sokat aludtál mostanában, igaz?
- De a gyógyszerek, a kezelés… Miért?
- Nem akarok erről beszélni. Csak át akarlak ölelni, mint akkor az ágyon. Megengeded? – megölelte a lányt, és a hajába csókolt.
- Meg tudsz nekem bocsájtani? – suttogta a kérdést.
- Sosem haragudtam. – felelte csendesen Annabeth. – Viszont magamra igen.
- Mi? – kérdezte meglepetten Chan Doo. – Miért?
- Mindent elszúrtam. A veled való kapcsolatomat, a versenyt… a szüleim, úgy festenek, mint a zombik. Tom, és Anette nem olyan életet érdemel, ahol én vagyok mindig az első mindenben. Anyáék rögtön ugranak, ha nekem kell valami. Tudom, hogy az öcsémnek rosszul esik, hogy kivételezett vagyok.
- Csak félt téged. – simogatta gyengéden a haját. – Nem féltékeny rád, mert tudja, hogy vele is megtennék a szüleid, és te is. Mert szeretitek egymást. Tudom milyen elveszíteni egy testvért, bármit megadnék érte, hogy visszahozzam. Hogy kivételeznének vele? Cseppet sem izgatna. Ugyanúgy szeretném, és szeretem is a nővérem. A te tesóid is téged.
- Kis lelki tanácsadó. Pszichológusnak kellene inkább menned. – nevetett Annabeth. – Megcsókolnál? – kérdezte félénken. Chan Doo a kezei közé fogta az arcát, és gyengéden megcsókolta. Annabeth ajkainak még most is a kórházban is eper íze volt, a bőrének pedig eper illata.
A csókjuknak végül az ajtó nyikordulása vetett véget. Szétrebbentek, és az érkezőre néztek. Az ajtóban Annabeth apja állt, és Anette.
- Uram. – állt fel Chan Doo.
- Beszéljük. – közölte Mr. Smith. – Négyszemközt.
- Apa. Ne csináld ezt. – szólt közbe Annabeth.
- Semmi gond. – nyugtatta meg Chan Doo, s követte Annabeth apját, aki bevezette egy üres kórterembe.

13. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő. Bocsi már megint a késés miatt. Ne haragudjatok.
Jó olvasást!
Puszi! :)

U.i.: Mivel még éltemben nem voltam bedrogozva, és nem is akarok lehet, hogy nem túl hiteles a leírásom róla. Ezért bocsánatot kérek. :)

13. fejezet/ 2. rész

Mikor visszaértek Amy már a bárpultnál ült.
- Szia! Bocsi, hogy megvárattalak. – ült le mellé.
- Semmi gond, Chan Doo. – fordult felé a lány.
- Ki mondta meg a nevem?
- Az a fickó volt. – mutatott Frankre. – Adtam személyleírást, ő pedig közölte szó szerint, hogy „Cicuskám, Chan Doo most éppen nincs itt, de siet vissza. Érted érdemes.”
- Igaza volt.
- Miben?
- Hogy érted érdemes. – suttogta Amy fülébe.
- Úgy gondolod? – harapott az ajkába a lány. – Mi történt veled? – kérdezte, ahogy a felszakadt szájára nézett.
- Semmi. Hosszú sztori. Van kedved táncolni?
- Nem nagyon tudok, és úgy tudom, te nagyon tudsz. – sütötte le a szemét.
- Kémekkel figyeltetsz? – viccelt Chan Doo. – Szóval jól elbeszélgettél Frankkel. Csak megsúgom, hazudik, borzasztó táncos vagyok. Akarod, hogy bebizonyítsam?

Azzal felugrott, elment a Dj-hez és felrakatott egy számot Michael Jacksontól. Visszafelé lekapta egy srác kalapját, és megpördült. Már ment a zene, amikor visszaért. Beállt Amy elé, és rá villantott egy rosszfiús mosolyt. A fejébe csapta a zsákmányolt kalapot, lábujjhelyre állt, és hullámozott egyet a kezével. Tudta, hogy szinte mindenki őt figyeli, de már megszokta, annyiszor produkálta magát. Moonwalkolt hátra egy darabig, majd megpördült, feldobta a kalapot, és a háta mögött elkapta.
Előre sétált úgy csinált, mintha a saját lábában akarna elesni, de végül szaltót csinált belőle. A kalapot közben a levegőbe dobta ismét, és mikor újra talpon volt elkapta. Fejére tette és kirúgott oldalra, mint Jacko szokott, utána pedig a csípőjét is úgy mozgatta. Csinált még pár Jacksonra emlékeztető mozdulatot. Megpördült, a padlón Amy elé csúszott, a kalapot a lány fejére tette.
- Ugye milyen béna vagyok? – vigyorgott.
- Inkább hazudós. – húzta fel az orrát, de elbűvölten figyelte Chan Doot.
Most a fejébe vette, hogy megneveteti. Visszasétált középre, és csinált egy kis némajátékot a zenére. Képzelt nadrágtartóval csapta meg magát, de úgy hogy hátra szaltózott belőle, mire Amy nevetni kezdet.
A földre esett, mint aki elcsúszott, és megpördült a hátán. A kezére támaszkodva, ugorva felállt. Mint a rongybaba a föld felé közelített, majd hirtelen vissza fel. Amy végig nevette az egészet, még meg nem fogta a kezét Chan Doo.
- Mit csinálsz? – kérdezte hirtelen.
Magához rántotta a lányt, aki ijedt képet vágott.
- Bízol bennem? – suttogta neki is, mint anno Annabethnek, aki egy pillanatig se habozva mondott igent.
- Nem. – vágta rá ijedten.
Gonosz mosollyal az arcán kiforgatta, közben leült a székére, és Amy az ölébe találta magát.
- Szemét vagy. – mondta a lány, és megcsókolta Chan Doot.
- Szerencséd, hogy nemet mondtál. – vigyorgott még mindig.
- A közelben laksz? – kérdezte.
- Közelebb, mint hinnéd. Jelenleg az emeleten csövezek az egyik szobában.
- Felmegyünk?
Chan Doo megfogta a kezét, és a hátsó ajtó felé húzta, ami mögött egy lépcsőház rejtőzött.

Mikor felértek becsukta maguk mögött az ajtót, és megcsókolta a lányt, majd az ágyra döntötte.
- Biztos akarod? – kérdezte.
- Milyen figyelmes. Hány lánytól kérdezted meg, hogy tényleg akarja-e? – karolta át a nyakát.
- Kételkedsz az udvariasságomban?
- Másban kell kételkednem? – huncut mosoly jelent meg Amy arcán.
- Ó, ne szurkálj. Mert visszaszúrok. – megcsókolta, és vetkőztetni kezdte, de megállt a keze. Annabeth jutott eszébe a füvön fekve, ahogy bízott benne. A barna szemei, bőre puhasága és illata, ahogy megremegett, ha hozzáért.
- Valami baj van? – kérdezte a lány.
- Öhm… igen, vagyis nem, nem, csak… Most inkább menj el, kérlek.
- Ha be kell venned valamit, én nem bánom. Nem zavar.
- Mi? – kerekedtek el a szemei. – Nem, dehogy. Nincs olyan gondom. Csak nincs hozzá kedvem.
- Hát jó. Tudod a számom, ha mégis lenne. – azzal, kecses az ajtóhoz lépett. Chan Doo idegesen a hajába túrt, Mi van velem? Felejtenem kell!
Amy kinyitotta az ajtót, de már nem jutott ki rajta, mert Chan Doo elkapta a kezét, és megcsókolta. Szenvedélyesen csókolóztak, neki nyomta az ajtónak, és elkezdte vetkőztetni…

A következő három napot hasonlóan töltötte. Fred elég ritkán, és elég későn került elő mostanában így nem kellett az autólopással foglalkoznia. Nem kellett érveket kitalálnia, hogy miért nem akarja. Csak a barátaival beszélgetett, iszogatott. Mindennap más lánnyal volt.
Emma még mindig gyakorta hívta, de nem törődött vele. Semmi kedve sem volt hallgatni, ahogy a lány megszidja. Az utolsó napon duplájára nőtt a hívások száma, és két SMS-t is kapott, hogy vegye már fel. Nem tudta meddig csinálhatja ezt még így, de nem is érdekelte. Felnőttként kellene viselkednie, de nem volt hozzá kedve.
A nővérével beszélt egyszer, de neki úgy tett mintha még mindig a tánc táborban lenne. Nem akarta kiakasztani. A szülei pedig nem érdekelték.
A negyedik nap estéjén is a bárban ült. Amikor egy lány el kezdte masszírozni a vállait.
- Olyan feszült vagy mostanában. – mondta. Ő is gyakorta megfordult a bárba, és régebben gyakorta Chan Doo ágyában is. – Úgy hírlik, hogy szomorkodsz egy lány miatt.
- Miért érdekel ennyire? – fordult felé.
- Mert hiányzol. Jó lenne újra együtt lenni. – közelebb lépett hozzá, és a hajába túrt. – Elfelejtethetném.
- Most nincs hozzá kedvem. A többieknek sem sikerült. – szedte le magáról a lány kezeit. Már elég sokat ivott, de jól bírta, mint mindig. Visszafordult a poharához.
- És velem sincs kedved? – kérdezte egy másik lány, aki mellette ült a pultnál.
- Bocs, de nincs. – azzal megitta az italt. – Ahogy mondtam… az előbb is. – furcsán érezte magát hirtelen, ezért akadt meg a mondat közepén.
- Kár. – mondta a második lány. Chan Doo szédült, a pultba kellett kapaszkodnia.
- Ti bedrogoztatok? – le akart kászálódni a székről, de elesett volna, ha a két lány nem fogja meg.
- Csak egy keveset kaptál. Bár itallal együtt elég ütős lehet. – mondta az első.
Chan Doo szeme előtt lassan minden megváltozott. Összemosódtak a színek, a hangok. Egyszer csak a szobájában találta magát, de arról fogalma sem volt, hogy jutott fel. Tudta mit csinál, de valahogy mégsem. Együtt töltötte az éjszakát a két lánnyal, pedig nem akarta, vagy mégis. Már ő sem tudta, hogy mit is akar. Felejteni vagy sem.

Reggel telefoncsörgésre ébredt. Kótyagosan kutatott a mobilja után a ruhák között a földön. Végül megtalálta és felvette.
- Halló? – szólt bele álmosan.
- Na végre, azt hittem már sosem akarsz életjelet adni magadról.
- Emma? – ásított bele a telefonba.
- Nem a mikulás. Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, mit szeretnél karácsonyra, mert a leveled nem érkezett meg. – jött az ironikus válasz. – Bár lehet, hogy virgácsot kapsz.
- Jól van, na, felkeltettél.
- Felkeltettelek? 11 is elmúlt. – bosszankodott a lány.
- Hát, úgy tűnik elaludtam. De mivel nem kértem tőled ébresztést, így gondolom, mást szeretnél.
- Annabeth miatt hívlak. – fogta halkabbra.
- Szerintem ezt hagyjuk. Nem akarok róla beszélni. Magamtól is tudom, hogy szemét voltam vele.
- Nem arról van szó, amit te tettél. Ha nem arról, amit ő.
- Valami baj van? Olyan furcsa a hangod. – Chan Doo már felébredt, így észrevette az elkeseredettséget Emma hangjában. – Megsérült? Mondj már valamit! – kiáltott rá, és felült az ágyban, mire az egyik lány sikítva gurult le a földre.
- Kórházba került, mert elájult. – nyögte ki Emma sírós hangon.