11. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő rész. :)
Innentől egy darabig, lehet hogy csak pár hét, lehet hogy hónapokig, heti egy friss lesz. Bocsi. Ne haragudjatok!
Jó olvasást a mostani részhez is.
Remélem tetszeni fog.
Puszi! :)

11. fejezet/ 2. rész

Chan Doo morogva csapta be az ajtót. Alexis átölelte hátulról.
- Sajnálom. – mondta csendesen.
- Sajnálod? – kérdezte. – Őszintén? – felé fordult, hogy a szemébe nézhessen.
- Nem. Nem őszintén. De úgy gondoltam ezt akarod hallani. – húzta ki magát a lány.
- Hát én... én se… – felvette a felsőjét, majd lehajolt összeszedni Alexis cuccait.
- Tényleg? – átvette a ruháit és ő is öltözni kezdet.
- Annabeth zűrösebb, mint hittem.
- Segítenél? – fordult meg, és Chan Doo odalépett, hogy bekapcsolja a melltartóját. – Miért zűrös?
- Csak nagyon könnyen felborul a lelki egyensúlya. – gúnyolódott.
- Eddig tartott a nagy szerelem? – bement a fürdőbe megigazítani a haját, és a sminkjét.
- Nem, még mindig szeretem. De nem kellene. Megváltoztam, és ez… nehéz.
- Nem vagy valami könnyűeset. – rázta a fejét rosszallóan Alexis. Chan Doo pedig csak felnevetett válaszként.
- Máris elmész?
- Nekem itt most nincs több dolgom. Ha akarsz valamit, tudod, hol találsz. – megborzolta a haját. – Még sok mindent át kell gondolnod. Csak a terhedre lennék. – lehajolt hozzá az ágyra és megcsókolta, aztán elment.

Chan Doo még aznap többször elővette és elrakta a mobilját. Nem tudta eldönteni mit is tegyen. Nem akart tovább itt maradni, mert nem tetszett neki a szitu, amibe belekerült. De elmenekülni se akart.
Szerette Annabeth, de eszébe jutott mennyire féltette magától, és, hogy mi történt Alexisszel, amikor vele volt. Őt is féltette, mégis bajba keverte. Annabethnek a legjobb, ha ő távol van tőle.
Végül eltökélte magát és telefonált.
- Mondjad! – szólt bele egy unott hang.
- Helló Fred!
- Chan Doo, öreg cimbora. – derült fel egy pillanat alatt. - Mé’ hívtál?
- Beszélnünk kell, személyesen.
- Nos, az nem fog menni. Nekem nincs dolgom veled, ha csak… De azt kétlem.
- Ez érdekelni fog.
- Vagy mégis? – érezhető volt a hangján, hogy újra érdekeltél vált az ügyben. – Mi történt?
- Majd személyesen. Akkor találkozhatunk?
- Oké, legyen. De ha félrevezetsz, megkeserülöd. – fenyegetett.
- Hol és mikor?
- Holnap reggel kilenckor a diszkóban. Hozd a cuccod is. Meg van még a szobád. Legalábbis aszem. Akkor várunk. Szevasz!
- Rendben, szevasz. – és letette a telefont.

Ezután az egész napot úgy rendezte, hogy elkerülje Annabeth. Ha meglátták egymást mindketten irányt változtattak. Dakotával is többször látta a lányt, de még mindig nem tudta elfogadni a dolgot.
Végül estefelé, amikor elkezdet bepakolni kopogtak az ajtaján. Dakota állt előtte, arrébb lépett, hogy bejöhessen.
- Elmész? - kérdezte, amikor meglátta, hogy csomagol. – Bostonba?
- New York-ba.
- Mi dolgod ott? – kérdezgette hűvösen.
- Semmi.
- Akkor minek mész oda?
- Mert miért ne? Mi ez? Vallatás? – háborodott fel.
- Mi volt ez délután? – váltott normálisabb hangnemre.
- Mi mi volt?
- Alexis és közted. Először szerelmet vallasz Annabethnek, aztán meg mással dugsz. Mi az isten van veled?
- Mióta vagytok ilyen nagy barátnők?
- Meggyőztem, hogy igazat mondtál, erre megint elszúrod. – mérgelődött hangosan.
- És ki kért meg rá? Ha pedig annyira rendezkedni akarsz, akkor csörögj rám és eldugom az ágy alá vagy a szekrénybe Alexist.
- Azért tettem, mert a barátom vagy. És most már Annabeth is. Nem játszhatsz vele kényedre-kedvedre. Te is tudod és én is, hogy őt szereted, ő kell neked.
- Ez már úgy is mindegy. Holnap elmegyek, nem hiszem, hogy látom még valaha. – halkította le a hangját.
- Miért mész el?
- Azért – ragadta meg Dakota vállait. – Azért, mert az nem én vagyok. Az a jól nevelt fiú, akit Annabeth elképzel magának. Csak a bajt hoznám rá, ha magamat adnám. Amúgy is sok a gondja, és én ezt csak tetézem.
- Nem várja el, hogy megváltozz. – suttogta.
- Már azzal megváltoztat, ha belekényszerít egy kapcsolatba.
- Az emberek változnak. Nem maradhatsz örökre nőcsábász, sőt már nem is vagy az, akit megismertem. – mondta kioktatóan. – Valld be, hogy félsz.
- Miért jobb, ha kimondom?
- Már eldöntötted, igaz? – kérdezte csendesen Dakota. Bólintott. – A régi bandádhoz mész, mi?
- Igen.
- Ez őrültség. – fakadt ki megint. – Le fognak sittelni, ha nem rosszabb.
- Te vagy a legjobb barátom, Dakota. Sajnálom, hogy itt hagylak. De nem tudsz megállítani. Hiányozni fogsz. – és átölelte. Dakota szomorúan visszaölelt, majd elsírta magát. Chan Dooval maradt egy darabig, aztán visszament a szobájába.

Délután a New York-i csapatnak próbája volt. Annabeth éppen lefelé tartott, amikor összetalálkozott a cicanadrágos, rövid toppos Alexisszel, amiből ki volt a hasa.
- Remélem jól szórakoztatok. – mondta, mikor elhaladt mellette.
- Ami azt illeti igen, nagyon is. Csak nem féltékeny vagy? – fordult vissza.
- Ó, kérlek. Rád? Ennyire ne légy egoista. Csak azért volt veled, mert én elutasítottam.
- Igen, lehet. – lépett Annabeth elé, de ő nem hátrált, szilárdan állt. - Lehet, hogy most még csak a pótlék vagyok. De ez nem lesz így sokáig.
- Chan Doo sose szerelmes. – vágott vissza Annabeth. Mire Alexis felnevetett.
- Ezt te komolyan bevetted? Egyszer volt már szerelmes.
- Nem hiszem. Álnok kígyó vagy. Hazudsz.
- Higgy, amit akarsz, pont leszarom. – hátrált el. Megfordult, hogy elmenjen, de Annabeth észrevett valamit és utána szólt.
- Várj!
- Mit szeretnél még, drágaság? – gúnyolódott.
- Az egy tetkó? – kérdezte halkan, de inkább csak megállapította.
- Csak nem te is szeretnél? Igen, egy madár. – húzta végig rajta a kezét. – Aludj jól. Nehogy legurulj az ágyról. – gúnyolódott még egy kicsit, majd elment.

Annabeth még egy jó ideig csak a tetkókon gondolkodott, meg azon, amit Alexis mondott. Egyszer volt már szerelmes. Igen, egy madár. Bárhol felismerné Chan Doo tetkóját. Egy madár. – mondta neki. - Sokat jelent számomra. A szabadságot…
De miért van Alexisnek is ugyanolyan tetkója? Valami banda szimbólum? Nem az nem lehet, ha az lenne, nem jelente semmit Chan Doonak. Sőt inkább utálná, ahogy Fredéket is.
Együtt csináltatták volna? Chan Doo szerelmes volt Alexisbe? Lehet, hogy még mindig érez valamit iránta? Nem is Dakotára kellene féltékenynek lennie?
Alexis egy dög, lehet, hogy azért varrata, hogy őt bosszantsa. Nem, ez hülyeség. Az egy tetkó. Nem kerül csak úgy oda. Főleg nem így egyik napról a másikra. Még látszania kellene, hogy friss. Az pedig nem volt az. Régi volt már. Hogy mennyire azt nem tudta, de régebbi, mint, hogy újra találkozott vele és Chan Dooval.
De egy valamiben teljesen biztos, azért hátrált el tőle, hogy felhívja a figyelmet a tetkójára. Hogy bosszantsa őt. Hogy ne higgyen Chan Doonak. Lehet, hogy szimpla véletlen az ugyanolyan tetkó, és csak kapóra jön Alexisnak. Vagy látta a fiúét, és megtetszett neki. Vagy Alexis betegesen rajong Chan Dooért, és annak a jele

11. fejezet/ 1. rész

Sziasztok! :)
Itt a friss. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)

11. fejezet/ 1. rész

Chan Doo kiment a friss levegőre az épület háta mögé. Az égre emelte a tekintetét, legszívesebben ordított volna. De valaki utána jött és megzavarta.
- Ez megható volt.
- Hozzád van a legkevésbé kedvem. – de szembefordult a lánnyal. Aki hetykén neki dőlt a falnak, most odalépett hozzá.
- Tudja, hogy hazudsz neki? – kérdezte.
- Szeretem.
- Efelől nincs kétségem. Arra gondoltam, amivel ő vádolt. Hogy sosem voltál szerelmes.
- Ez is igaz. – a lány felnevetett.
- Mindketten tudjuk, hogy nem. – és megcsókolta. – Lehet, hogy már elmúlt, de emlékszem még a forró estékre, amiket együtt töltöttünk. És arra mennyire féltettél.
- Az… más volt… - vissza akart menni, de a lány az épület falának nyomta.
- Igen, mert én viszonoztam. Viszonzom… - finoman harapdálni kezdte az ajkait.
- Én nem szeretlek, Alexis… - suttogta Chan Doo. A lány áttért a nyakára, és azt csókolgatta tovább.
- Mondd ezt annak, aki nem ismer. – nevetett.
- Nem ismersz. – fejtette le a lány karjait a nyakáról.
- Egyszer már belém szerettél, másodszorra is meghódítalak. Mondd csak meddig tart az a próba?
- Egy óra, nem tudom. Miért?
- Akkor üres a szobád, nem igaz? Menjük fel. Olyan lesz, mint régen. Emlékszel még? – suttogta és a fülét kezdte csókolgatni.
- Hogy felejthetném el? – sóhajtott Chan Doo és megcsókolta a lányt. Hevesen, mint régen.
- Annabeth nem tudja, mit veszít veled.
- Egy ribanc vagy. – suttogta a fiú, mire Alexis felnevetett. – Mindig is az voltál.
- Hát nem vagyok szent szűz, mint a szerelmed. – megragadta Chan Doo kezét és befelé húzta. Meg sem álltak a szobájáig, ahol egymásnak estek.

Eközben Annabethék próbája tíz perc után csődöt mondott. Minden kis hibáért dührohamot kapott és üvöltözni kezdet. Így inkább elengedte a többieket, még mielőtt valakit megbánt. De ő még maradt egy darabig. Emmát is elküldte, egyedül akart lenni.
Leült a földre és csak nézett maga elé. Félt a gondolataitól. Félt belegondolni abba, amint Chan Doo mondott neki. Félt megint hinni benne, hogy jó lehet.
Kinyílt az ajtó, valaki besétált. Felnézett és Dakotával találta szemben magát.
- Itt hagytál valamit? – érdeklődött.
- Nem. – leült mellé és sokáig egyikük sem szólt. Végül Dakota törte meg a csendet. – Nem utállak, csak féltékeny vagyok rád.
- Rám? – nézett rá Annabeth. – Miért? Mire?
- Arra, ahogy rád néz. – suttogta. – Arra, ahogy a neved mondja. Arra, hogy szeret…
- Dehogy szeret… - rázta a fejét Annabeth.
- Ismerem őt. Bár a múltjáról nem sokat tudok, de a jelenéről mindent. Este miután tőled eljött összefutottunk, mindent elmondott. Felforgattad az életét, olyan érzést váltottál ki belőle, amit nem ismert. Persze, hogy megijedt. De tudja, mit beszél, és igazat mondott az előbb.
- Miért mondod el ezt? Te szereted őt, mégis azon vagy, hogy kibékíts vele. Miért? – nézett újra a kék szemekbe, amik most sokkal melegebbek voltak, mint legutóbb.
- Nem szeretem, ha boldogtalan. Ő csak veled lehet tényleg boldog. Engem nem szeret, és ebbe itt az ideje belenyugodnom. Sosem fog.
- Tudod egy ostoba libának tartottalak, eddig. – Dakota felnevetett a megjegyzés hallatán. – De tévedtem. Nagyon is rendes csaj vagy te, és főleg nem ostoba.
- Köszönöm. – nevetett ismét. – Te sem vagy olyan borzasztó és kiborító, mint hittem. Bár kiabálni azt tudsz, meg kell hagyni.
- Bocsi. Amúgy nem vagyok kiabálós. – suttogta szégyenkezve.
- Gondolom…
- Hé, tényleg nem vagyok az. – húzta fel az orrát.
- Beszélsz vele? – komolyodott meg újra Dakota.
- Nem hiszem, hogy érdeklem még. – fixírozta a padlót.
- Szerintem örülne neked.
- Azt se tudom melyik a szobája.
- Gyere, megmutatom. – mindketten felálltak és kifelé indultak.
Félúton Annabeth egyszer csak megállt és megkérdezte:
- Most barátok vagyunk?
- Igen, azt hiszem. – nevetett Dakota. – Vagy valami olyasmik.
Majd tovább vezette a folyósokon.

Fent a szobában Chan Doo és Alexis egymás mellett pihegtek az ágyon.
- Ez jobb, mint emlékeztem. – lihegte a lány.
- Sokat gyakoroltam. – viccelt Chan Doo.
- Hát, ezt kár lett volna kihagyni. Annabeth mit szólt a teljesítményedhez? – kérdezte, és Chan Doo felnevetett.
- Nem feküdtünk le.
- Ne már? Ez komoly? Meg se döntötted, mégis ilyen mérges volt… Ezt nem hittem volna. – rázta a fejét, mire vörös lobonca izgatott táncot lejtett. Felkönyökölt és a fiút nézte.
- Mi az? – kérdezte.
- Gyúrtál mióta nem láttalak? Rendszeresen kondizol? – simította végig a mellkasát. Míg nem a véraláfutáshoz ért, ami halványult, de még nem múlt el. – Hú, ez csúnya. Fred?
- Ki más? – nyögött fel, mikor hozzáértek a puha ujjak.
- Sajnálom. Az én hibám. Dühös voltam és szóltam rólad neki. – Chan Doo lefogta a kezét és fölé kerekedett és megcsókolta. – Második menet? – kuncogott a lány és a hajába túrt. Chan Doo megcsókolta, és gyengéden a vállába harapott. Végül elhúzódott.
- Talán majd máskor. – visszadőlt Alexis mellé. - És nem a te hibád. – utalt a véraláfutásra. – Ó, tényleg, erről jut eszembe, tetszik a tetkód. – vigyorodott el önelégülten.
- Olyan, mint a tiéd.
- Észrevettem. Csak a mások oldalon van és kisebb.
- Rád emlékezetet. Szélesebb vagy nálam. Azért van a másik oldalon, mert ha átölelsz, pont egyfelé szállnak, ha meg melletted állok, akkor egymás felé.– rátette a kezét a fiúéra, ami szinte egyvonalban volt a véraláfutással, de egy kicsit jobbra. – Nem sokkal azután csináltattam, hogy elmentél. Haragszol rám?
- Nem, miért kéne? - kiszállt az ágyból és öltözni kezdet. – Inkább az érdekelne, miért köptél be minket az igazgatónak?
- Féltékeny voltam. Nem engem vittél magaddal. – válaszolt Alexis, miközben az öltöző Chan Doot figyelte. – Most mit fogsz tenni? Hallottam kiléptél a csapatból.
- Nem tudom. Hol a pólóm? – nézett körbe.
- Nem jössz vissza hozzánk? – kérdezte, s közben lehajolt a földre a felsőért. – Fred bár múltkor begurult szívesen látna.
- Gondoltam már rá. Lehet. Ideadnád a pólómat? – nyújtotta a kezét a lány felé.
- Mit adsz érte? – kérdezte az huncutul.
- Egy csókot. Megfelel? – közel hajolt, de előbb elvette a pólót, és nem tette meg, amit ígért.
- Nem ér. – mondta sértetten Alexis, amikor kopogás zavarta meg.
- Így jártál. – mondta Chan Doo és az ajtó felé lépett, hogy kinyissa. A pólója még mindig a kezében volt, amikor az ajtó kinyílt. Alexis pedig pont neki vágott egy párnát a hátának. A párnával együtt Chan Doo álla is leesett.
- Annabeth! – suttogta meglepetten. – És Dakota? – csodálkozott még jobban.
- Azt hiszem mégis csak rosszkor jöttünk. – mondta Annabeth, amikor végig nézett a félmeztelen fiún. – Gondolom nem vagy egyedül.
- Ízé… Nem igazán. – Annabeth teljesen kilökte az ajtót, hogy lássa, ki van még ott. Alexis a meglepettségtől megszólalni sem tudott.
- Pont ő? – kérdezte Annabeth – Vele vigasztalódsz?
- Már megbocsáss, de miért érdekel téged, ki van az ágyamban? – mérgelődött Chan Doo. – Azt hittem nem érdekelek. Vagy most mégis?
- Fogalmam sincs miért jöttem ide. Pillanatnyi elmezavar volt, hogy elhittem, amit mondtál a próbateremben. Megint. – Annabeth megrántotta a vállát. – Nem is zavarunk tovább folytassátok csak.
Megfogta Dakota kezét és elhúzta onnan a megszeppent lányt.

10. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást.
Puszi! :)

10. fejezet/ 2. rész

Miután Chan Doo elment Annabeth már nem tudta tartani magát és sírni kezdet. Emma becsapta az ajtót, majd átölelte és az ágyra ültette. Vagy egy óráig vigasztalta a lányt, úgy, hogy fogalma sem volt arról mi történt köztük. Végül mikor megnyugodott, rákérdezett.
- Mi történt? Amikor feljöttetek olyan boldognak tűntél és ő is.
- Itt romlott el minden és az én hibámból.
- Inkább úgy tűnt ő tett valamit. – jegyezte meg Emma.
- Örülnöm kellett volna, mert azt mondta mindent megtenne értem. De én drámáztam Dakota miatt. – mondta és a sírástól felpüffedt szemét törölgette egy zsebkendővel. – Mert azt mondta ő megérti, én pedig nem tudom, mert nem éltem át hasonlót, mint ő.
- Ezt mondta? A barátnőjének? Elég érdekesen fejezi az érzelmeit.
- Aztán kiderült, hogy először hazudott, amikor azt mondta mindent megtenne értem. – nyöszörögte Annabeth a sírástól elfúló hangon.
- Mit mondott, hogy kiderült? – simogatta a hátát.
- Felidegesítettem és kicsúszott a száján, hogy nem is szeret. Hogy soha se szerelmes.
- Jaj, drágaságom. – ringatta. – Úgy sajnálom, én is bíztattalak. Bocsáss meg, de nem hittem, hogy ennyire tapló.
- Nem a te hibád. Az enyém, amiért beleszerettem. Pedig annyiszor mutatta már meg az igazi arcát.
Még egy darabig ücsörögtek egymás mellett, és szidták a fiúkat. Majd lefeküdtek aludni, de egyikőjük se tudott igazán jót pihenni aznap este.
Annabeth egész éjjel forgolódott és remélte, hogy csak egy rossz álom volt az egész. Hogy igazából még le se ment Chan Doohoz, és meg se kérte, hogy próbálják meg.
Adni kellett volna még neki időt? Később talán beleszeret? Mondta, hogy csalódni fog benne. De így becsapni, azt mondani, hogy mindent megtenne érte. Aztán meg a képébe vágni, hogy nem is szereti. Mire volt jó ez az egész? Akkor miért nem használta ki, hogy Annabeth letámadta?

Az este további részében is forgolódott csak. Aludhatott pár órát, de nem sokat. Reggel fáradtan ébredt. Emmával még készülődtek, amikor türelmetlenül kopogtak az ajtón
- Jól van, nyitom már. – kiáltotta Emma és feltépte az ajtót. Chan Doo állt előtte. – Te meg mit akarsz? – keményedett meg a hangja.
- Beszélnem kell vele.
- De ő nem akar veled. – tette keresztbe a mellkasa előtt a kezeit.
- Emma, félreérted. Ha nem beszélhetek vele, abba belepusztulok. – szomorúnak tűnt, sőt megtörtnek, de Emma eldöntötte, hogy nem enged. - Kérlek. Annabeth. – szólt hátra a lány mögé, de nem kapott választ. Csak állt Annabeth, és őket nézte. A szemein még mindig látszott, hogy sokat sírt tegnap este.
- Tudod, egyszerűen nem tudom, hogy tud egyáltalán bárki is elviselni. Egy érzelmi csődtömeg vagy. – Emma a mutató ujját Chan Doo mellkasának szegezte. Egy tenyérbe mászó, nyamvadt kis féreg. Undorító, szánalmas alak.
- Nem akarsz mondani valamit? – nézett Annabethre a fiú.
- Nem, Emma nagyon jól csinálja. – szögezte le és elfordult.
- Most pedig viszontlátás a próbán, lúzerkém. – mondta Emma és be akarta csapni az ajtót, de Chan Doo nem engedte.
- Akkor is beszélni fogunk. Örökké nem bujkálhatsz előlem.
Igaza volt örökké nem kerülheti, hiszen jelen pillanatban is egy csapatban táncolnak. Túl sok szál köti a fiúhoz. Így nem tud kiszeretni belőle. Hidegnek és kimértnek lenni, pont vele nem tud majd.
Végül sóhajtott és elindult kifelé. Mindenkinek köszönt, aki neki, majd mikor leértek az alsószintre megállt.
- Emma, menj csak enni, de én most nem tudok. Egy falat se menne le a torkomon.
- Biztos, hogy itt hagyhatlak? Nem félsz, hogy zargatni fog?
- Igaza van. Egyszer meg kell vele beszélnünk. Csak az a baj, hogy nem tudom. Nem tudok a szemébe nézni. – sóhajtott, majd egy mosolyt erőltetett az arcára. – Menj csak, hallom, ahogy korog a gyomrod.
- Sietek! – mosolygott Emma, átölelte, és elfutott az ebédlő felé.

Mikor Chan Doo leért a próbaterembe már voltak ott páran, de még nem mindenki. Kiszúrta Lindát és oda sietett hozzá.
- Bocs, van egy perced?
- Öhm, persze, hogyne. – feltápászkodott a földről és követte a fiút a terem egyik üres sarkába. – Valami baj van?
- Nem, vagyis… mindegy. Láttad Annabetht?
- Nem, azóta nem láttam, hogy felmentetek tegnap. Mi történt? Nyúzottnak tűnsz. – aggodalmaskodott a lány.
- Csak nem sokat aludtam az éjjel. – nyomott el egy ásítást.
- Összekaptatok?
- Az nem kifejezés. – ekkor kivágódott a próbaterem ajtaja és Annabeth masírozott be Emmával.

- Sziasztok! Itt van mindenki? – körül nézett, Chan Doo pedig egyszerűen csak keresztül. – Oké, úgy tűnik igen. Akkor kezdhetjük.
- Annabeth! – lépett oda hozzá a fiú. – Beszélhetnénk?
- Próba van. – jelentette ki hűvösen. - Oké, akkor álljatok be. – fordult a többiek felé.
- 5 perc. – ragadta meg a lány karját.
- Eressz el! – rángatta magát Annabeth sikertelenül. – Nem akarok veled beszélni.
- Akkor mit akarsz? Örökké haragszom rádot játszani egy kis vita miatt? – tárta szét a karjait. Jelezvén, hogy nem érti a lányt.
- Egy kis vita? – fordult felé Annabeth dühtől szikrázó szemekkel. – Akkor az utcán mikor először hazakísértél. Na, az volt egy kis vita. A tegnapi nem.
- Csak összezördültünk.
- Nem, összezördülni azon szoktak a párok, hogy moziba menjenek előbb vagy kajálni. Te a képembe vágtad, hogy sosem fogsz szeretni. – Annabeth még sosem kiabált senkivel sem ennyire. De sosem volt még ennyire dühös sem.
- Tévedtem, oké? Kiakasztottál, mérges voltam. Nem gondoltam komolyan.
- Bocs, szóval ez az ellenkezőjét jelenti. Ó, én primitívlényt, ezt nem tudtam. Mindjárt más.
- Annabeth… Igen, hülye voltam. Azt mondtam, amivel legjobban sérthetlek, de rögtön meg is bántam. Amint kimondtam már tudtam, hogy nem igaz. Még hozzá már régóta nem igaz. Szeretlek, Annabeth, azóta, hogy egymás mellett ültünk a tornaterem padlóján. Eddig nem tudtam, de most már tudom. Tegnap este rájöttem. Mindennél jobban szeretlek. – Annabeth karba tett kézzel állt. Chan Doo várt pár pillanatig, majd újra megszólalt. – Nos, reagálsz valamit?
- Ó, szóval befejezted? – mondta Annabeth hidegen. – Igen? Oké, akkor elkezdhetjük végre a próbát.
- Ennyi? Semmi reakció. Szerelmet vallottam neked, és te nem reagálsz?
- Nagyon jó előadás volt. Mehetnél színésznek. Most jobb?
- És még én vagyok érzelmi csődtömeg. – morogta Chan Doo. – Hát jó, akkor végeztünk. Old meg egyedül. Én befejeztem. Ennek így semmi értelme. Úgyse tudunk együtt dolgozni.
- Most itt hagyod a versenyt? Nem léphetsz ki, csak úgy. Kizárnak minket. – háborodott fel Annabeth.
- Ez bezzeg már érdekel, igaz? Csak négy párnak kell táncolni. Így nincs rám szükség. Bár eléggé értesz hozzá, hogyan üldözz el mindenkit a közeledből. Kitudja, a többiek meddig bírják még. – azzal elindult a kijárat felé, - Mondjuk, mondd, hogy kiment a bokám. – és elment, otthagyva a megszeppent csapatot.

10. fejezet/ 1. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő. Ne legyetek mérgesek, lécci.
Tettem fel képeket Klaudya kérésére a Szereplők menüpont alá. Nagyjából olyannak képzelem el őket.
Várom a véleményeket.
Jó olvasást!
Puszi! :)

10. fejezet/ 1. rész

Sokáig csókolóztak a fűben. Míg Chan Doo el nem húzódott.
- Hiszen te reszketsz. – mondta és gyengéden magához húzta, a karját pedig dörzsölgetni kezdte. – Sosem veszel pulcsit?
- Reméltem, hogy ma is lesz nálad egy és átadod. – cukkolta Annabeth.
- Levegyem az ingem? – kontrázott a fiú.
- Elég, ha feljössz velem a szobámba egy pulóverért.
- Nem tetszik az ingem? – húzta fel az orrát megjátszott sértettséggel Chan Doo.
- Azt nem akarom látni, ami alatta van. – válaszolt Annabeth és ott hagyta a fiút.
- Ez övön aluli ütés volt. Ugye tudod? – kiáltotta és utána szaladt. Mikor beérte maga felé fordította és úgy tett, mintha meg akarná csókolni, de aztán hirtelen tovább indult.
- Szemét! – mormogta Annabeth.
- Megérdemelted. – megpöckölte az orrát, és a jobb kezét vállára tette, Annabeth pedig szorosan hozzábújt és átölelte.

Amikor elérték a tábortűz népes közönségét, több döbbent pillantást is bezsebeltek. Emma a legszélén üldögélt Lindával és még pár lánnyal. Óriási vigyorral nézte a párt. Mikor elhaladtak mellettük Annabeth megfordult és vigyorogva, felemelte a hüvelyk ujját, jelezve, hogy minden tökéletes. A lányok nevetve bólintottak, ő pedig elégedetten visszafordult és újra átölelte a fiút.
- Láttam ám! – nézett le rá.
- Mit? – játszotta az értetlent. Chan Doo pedig lehajolt hozzá és nevetve megcsókolta.
- Aranyos. – suttogta, amikor megszakították a csókjukat. Annabeth pedig zavarában beleharapott az ajkába. Amitől a fiú ismét felnevetett, és megsimogatta az arcát. – Szeretem, amikor zavarba hozlak.
- Vagyis szereted, ha nem tudom, hogy mit csináljak.
- Aha, így is mondhatjuk. – mondta halkan, majd az utolsó szót még halkabban suttogta a fülébe. – Izgató!
- Nem vagy te egy kicsit perverz?- vonta össze a szemöldökét a lány.
- Csak egészséges mértékben. – pöckölte meg megint az orrát.
- Erről igazán leszokhatnál. – simogatta a fájó részt Annabeth. – Nem a legkellemesebb érzés a földön.

Nemsokára felértek a szobába. Annabeth berántotta és az ajtónak nyomta. Hevesen megcsókolta és a nyakába csimpaszkodott. Egészen, addig még Chan Doo zihálva el nem tolta.
- Hűha, nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni. Kis heves. – vigyorgott.
- Azt mondtam akarlak, téged úgy amilyen vagy. És te ilyen vagy. Lényegre törő. – újra meg akarta csókolni, de Chan Doo nem engedte. A szájára tette az ujját, és szorosan tartotta a derekát.
- Miattam ne változz meg. Sose kérném tőled. – átfordította Annabetht, hogy az ő kezébe lehessen a vezetői szerep.
- Tudom. De azt is tudom, hogy vágysz rá. – végig csúsztatta a kezét a mellkasán az inge legfelső gombjához és kigombolta.
- Annabeth! – megragadta a lány kezét. - Hagyd ezt abba! Ez nem te vagy.
- De csak így tarthatlak meg. – Chan Doo keserűen felnevetett és elengedte.
- Ez így nem fog menni. – mondta lehangoltan.
- Azt mondtad nem tudsz várni.
- Meg azt, hogy megpróbálom veled. Csak veled… De nem így. – mutatott Annabethre.
- Miért utasítasz vissza? Senkit se, csak engem.
- Azért ez nem teljesen igaz. – vakarta meg a fejét a fiú.
- Minden csajt megdöntöttél Bostonban, sőt New Yorkban, egyedül én hiányzom a listádról, és én, nem kellek. Nem értem. Adj valami magyarázatot. – hangja hűvös volt és dühös, de nem kiabált.
Chan Doo közelebb lépett hozzá, így Annabeth visszapasszírozódott az ajtóra. Magasabb volt nála, így fel kellett néznie, ha látni akarta a szemét. Érezte a testén a fiúét, ahogy neki feszül. Érezte a meleg leheletet, ahogy zihált. Chan Doo a combjára tette a kezét és felvezette egészen a fenekéig.
- Egy lányt se kívántam még ennyire, mint téged. – suttogta. – Nagyon nehéz neked ellenállnom, de meg tudom tenni. Semmire se foglak kényszeríteni.
- Nem is kell. Én akarom.
- A tied vagyok, Annabeth. Ha kérnéd, a földön csúsznék érted, egyszerűen… egyszerűen nem tudok neked ellent mondani. Ha ezt akarod, boldogan megteszem. De gondold át. Nem veszítesz el, attól még, hogy tartod magad. Rendben? – húzódott arrébb, Annabeth pedig a nyakába ugrott és átölelte.
Chan Doo megtántorodott hirtelen a lány súlyától és hátrább kellett lépnie.
- Bocsi. – suttogta Annabeth. – De még sosem mondtak nekem ilyen szépet. – pipiskedet egy kicsit, hogy elérje a fiút és megcsókolta. Lágyan, érzékien, mint mikor először csókolóztak. Szorosan hozzásimult és beletúrt a hajába. Végül Chan Doo hátrább lépett.
- Ó, ne már. – mondta, és a térdére támaszkodva állt. – Ezt ne csináld többet, ez túl sok volt nekem.
- Valami baj van? – értetlenkedett.
- Voltaképpen nincs. Csak… egy kis malőr.
- Te zavarban vagy? – nevetett Annabeth. – Csak nem?
- Ne nevess! Így még sosem jártam. – de Annabeth nem tudta abbahagyni, neki hátrált a szekrénynek és úgy folytatta. A szeme megtelt könnyel a nevetéstől.
- Neked most tényleg az van?
- Igen, merevedésem van. Nagyon vicces. – gúnyolódott a fiú. – Na jó, mindjárt elmúlik. Csak pár perc…
Annabeth gonosz vigyorral az arcán hozzásimult és az ágyra lökte. Majd a csípőjére ült és megcsókolta.
- Te direkt szívatsz? – a fiú nyakát kezdte el csókolgatni. – Hagyd abba, mert tényleg penge élen táncolsz. Közel állok hozzá, hogy leteperjelek, és a magamévá tegyelek.
- Jól van, na. – durcásan leszállt róla és leült mellé az ágyra. Chan Doo megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Mindjárt más. – mondta pár perc múlva, amikor elmúlt a kis malőr. – Teljesen kikészítesz, tudod?
- Most már hozzád érhetek? – kérdezte félénken Annabeth.
- Gyere ide! – a mellkasára húzta a lányt és a hajába csókolt. Annabeth átölelte a derekát, mire felszisszent.

Kirángatta a fiú ingét a nadrágjából és feltűrte azt.
- Mit csinálsz? – kérdezte Chan Doo.
- Ez… Nagyon fáj? – óvatosan tapogatta a véraláfutást, amit múlt éjjel szerzett.
- Nem vészes. – majd a lány keze a csípőjéhez vándorolt.
- Ez meg mi? – kérdezte és lentebb húzta a nadrágját az alsónadrágjával együtt.
- Héhé! Ne vetkőztess! – kiáltott fel játékosan Chan Doo.
- Nem is mondtad, hogy tetkód van. – vezette végig a kezét a fekete madáron, ami gyönyörűen ki volt dolgozva.
- Nem kérdezted. Egy madár. Nem nagy cucc. - a fiú kicsit összerándult az érintésétől, de nem úgy, mint az előbb, nem fájdalmában.
- Csikis vagy? – nevetett. Fekete fecske volt. Szép villás farokkal és kitárt szárnyakkal. Az egyik szárny Chan Doo csípőjén volt, a másik pedig kicsivel arrébb felfelé mutatott. Elég hosszú volt, viszonylag nagy, de nem túl sok. És repült Chan Doo hasa felé. – Nagyon fájt, amikor csináltattad?
- Rettentően. De nem bántam meg. Sokat jelent számomra.
- Mégis mit? – nézett rá Annabeth érdeklődve.
- A szabadságot… azt, hogy azt teszem, amit akarok. – még egyszer végig simított a madáron, majd visszahúzta a fiú nadrágját és felsőjét. Aztán újra a mellkasára feküdt.
- Mondd csak, mióta táncolsz? – kérdezte Annabeth.
- Nem tudom, mindig is táncoltam. Jártam is jó sokáig, csak aztán az én drága jó apám kitalálta, hogy ne hülyeségekkel töltsem az időm. Hanem valami fontossal. És te?
- Én is. Emmával baletton 4 évesen lettünk barátok. És azóta is, töretlenül.
- Miért nem mondod meg neki, hogy mi van veled? - kérdezte csendesen.
- A tánc hozott minket össze. Mindig is összekötött… Nem tudom, mit szólna, ha megtudná, hogy nem táncolhatok többet.
- Szerintem megértené. – suttogta Chan Doo. Annabeth felsóhajtott, majd folytatta.
- És mi szeretnél lenni a gimi után? – persze feltűnt neki a gyors témaváltás, de nem foglalkozott vele. Hiszen Annabeth nem akar róla beszélni.
- Nem tudom… Talán újságíró. Az apám persze azt szeretné, ha ügyvéd lennék. De nem szoktam vele egyetérteni.
- Nem is táncos? – nézett fel a fiúra értetlenül.
- Nem, az csak hobbi. Most is csak azért vállaltam el ezt a csapatosdit, mert megkértek rá. – mosolyodott el.
- Én táncos akartam lenni vagy orvos, de mindkettő elszállt.
- Sajnálom… - suttogta és még jobban magához szorította a lányt.
- Semmi gond. Már túltettem magam rajta. Nehezen, de sikerült. – majd pár percnyi csend után folytatta. - Kérdezhetek valamit? Személyeset…
- Mit szeretnél tudni? – Chan Doo Annabeth vállán körözött az ujjaival.
- Te és Dakota… Mi van köztetek?
- Vagyis arra vagy kíváncsi, hogy lefeküdtünk e? – húzta fel a szemöldökét. - Nos, igen. Egyszer.
- Pompás. – motyogta Annabeth és felült.
- Most mi van? Az régen volt, akkor még nem is ismertelek. – meg akarta simítani az arcát, de elfordította. – Ne csináld ezt!
- Mit? – felállt és az ablakhoz sétált. Lent az udvaron még mindig lobogott a tűz, különleges alkonyi derengésbe vonva az arcát. Chan Doo felsóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
- Tudtad mit fogok válaszolni. Ha nem tudod elviselni azt, hogy másokkal voltam, akkor nincs sok értelme ennek az egésznek. A múltamon nem tudok változtatni.
- Nem a többi lány a baj. Hanem ő. Most mit érzel iránta? – bámult ki továbbra is az udvarra.
- Barátok vagyunk. A részemről legalábbis, az ő érzelmeit nem befolyásolhatom. Ez elég zavaros, bonyolult.
- Hát magyarázd el. – Chan Doo mögé lépett, félrehúzta a haját a nyakáról és csókot lehelt rá. Annabetht megint átjárta az a jól ismert, jól eső remegés. Nem tudtam visszafojtani, mindig így hat rá.
- Elég sok közös van bennünk. Ugyanaz a séma, mint köztem és az apám között. Ugyancsak elvárások, aminek nem akar megfelelni. De ezt te nem…
- Nem érthetem? – fordult szembe a fiúval. A szemei tele voltak könnyekkel, de a hangja nem remegett. – Miért? Mert én mindent megkapok, igaz? Mert az én életem olyan tökéletes? Nincsenek teljesíthetetlen elvárások? A szüleim nem mondják meg, mit tegyek? Olyannak kéne lennem, mint neked? Mint Dakotának? Csak akkor lennél velem őszinte?
- Miről beszélsz? Mit nem mondtam el?
- Van szemem… Látom, hogy mindig a sarkadban van, hogy folyton ölelget. A múltkori a parkolóban. Vagy a diszkóban, amikor leöntött, csak mert táncoltunk. Igen, eszembe jutott. És a mai… eddig le sem esett. Azért mondott igent, mert valamilyen úton-módon megkérted, amikor rád nézett. Mit mondtál neki?
- Semmit.
- Chan Doo!
- Értem, azt mondtam: tedd meg értem. Most örülsz? - emelte fel a hangját.
- Szereted őt? – suttogta.
- Nem szeretem. – meg akarta fogni Annabeth kezét, de elhúzta.
- Ne hazudj!
- Nem hazudok, nem vagyok szerelmes. Sose vagyok! Nem tudok az lenni. Próbáltam, de nem megy. Egyszerűen nem vagyok rá képes. – fakadt ki. Majd rádöbbent mit is mondott az előbb. – Annabeth… - suttogta, amikor a lányra nézett.
- Menj el! – mutatott az ajtóra.
- De én… nem úgy gondoltam.
- Csak hagyj magamra. – de Chan Doo még mindig nem mozdult. – Nem hallottad? Takarodj! – kiáltotta, pont, mikor Emma benyitott. Chan Doo az érkező lányra nézett, majd Annabethre, végül úgy döntött jobb, ha lelép.
- Tudtam, hogy ez lesz… - morogta kifelé menet. Emma elállt az útjából, de még mindig nyitva volt a szája döbbenetében.

9. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Tudom, tudom megint késtem. Sajnálom! De most végre megjöttem. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)

Szilvi

9. fejezet/ 2. rész

Amint belépett Emma támadta le.
- Hol voltál ilyen sokáig? Leadtam az új csapat névsorát, mert nem vetted fel a telefont. Valami baj van? Annabeth? – ragadta meg a kezét és leültette az ágyra.
- Jól vagyok. Csak észre se vettük, hogy így elment az idő. Bocsi, hogy neked kellett intézkedni és, hogy nem vettem fel, csak lenémítottam. És persze, köszönöm is.
- Többes szám? Idáig Chan Dooval voltál? – kerekedett el a szeme, és jókora mosolyra húzódott a szája.
- Öhm… Igen. – azzal belépett a fürdőszobába és magára zárta, ott hagyva a barátnőjét.
Először azt hitte ismét elsírja magát. Ez volt élete eddigi legjobb napja. Ha nem is egész napra, de arra a pár órára elfelejthette, hogy ki is valójában. Elfelejthette, hogy beteg. Nem tudta mit csináljon, ha így folytatja, teljesen belezúg a fiú. Ha nem késő máris. Lehet, hogy már rég menthetetlen a dolog. Hiszen mindig csak őrá gondol. Sőt, mint erről már tanúbizonyságot is tett, azt is alapnak veszi, hogy ő Chan Dooval jár, bármit is csináljon a fiú, ő vele van. Borzasztó érzés volt a számára, amikor az előbb ott hagyta őt. Hogy nem mondta meg, hogy hova megy, és még meg se kérte, hogy tartson vele.
- Úr’ isten! – döbbent rá. – Kezdek olyan lenni, mint Dakota. – Lehet, hogy már idegesítem is? – folytatta magában. – Lehet, hogy ezért nem hívott, mert már az agyára mentem?
Nem, velem akar táncolni. Csak csettintenie kéne és bárki táncolna vele a lányok közül. Talán csak Emma és Linda nem, de ők is csak szolidaritásból.
Végül úgy döntött letusol. Rendbe hozza magát a tábortűzre, lesz, ami lesz. Egy sötét farmert és egy szürke, arannyal szegéjezett, leopárd fej mintás pólót vett fel. A haját kiengedte. Alapozót tett fel, a szemét kihúzta feketével. Tett magára parfümöt, bár úgyis füst szaga lesz majd.
Aztán kilépett Emmához, aki elismerően mérte végig.
- Ez a tábortűznek vagy egy bizonyos fiúnak szól? – vigyorgott a lány.
- Túl sok? – kérdezte félénken Annabeth.
- Viccelsz, pont jó. Hiszen buli lesz. Komolyan mondom, ha még mindig ellenáll, akkor legjobb lesz, ha elmegy egy szemészetre.
- Nem nyomulok túlzottan? – ült le az ágyra.
- Hogy te nyomulsz? Nem kicsikém, ő kezdte. Na, ő nyomult. – bizonygatta a barátnője.
- De mostanában leállt. Nem is tudom…
- Ma együtt töltöttétek az egész napot – vágott közbe - és jól éreztétek magatokat. Összeilletek, hidd el, én tudom. Na, gyerünk. Kész vagy, igaz? – bólintott, majd hagyta, hogy a barátnője kihúzza.

Amint leértek az udvarra, rögtön keresni kezdte a szemével. Meg is találta a régi csapata embereivel beszélgetett, akik holnap már elmennek. De észrevette Annabetht. Fekete farmer, sötétkék ing és egy bőrkarperec volt rajta. Az ingét feltűrte a könyökéig. Pár percig nézték egymást, amikor Linda robbant be a képbe, kitakarva őt.
- Gyertek, foglaltam helyet. A csapatunk ma van utoljára együtt. – ragadta meg a kezét és elrángatta. Még egy gyors futó pillantást tudott vetni Chan Doora. Majd elvesztette szem elől.
- Tuti beléd van zúgva, majd felfalt a szemével. – suttogta Emma a fülébe. Ezek után a régi csapatával múlatta az időt. Velük beszélgetett, nevetgélt és tőlük búcsúzott el.

Másfél, két órával később látta, amint Chan Doo eloldalog a zajos tömegből. Felvett két doboz kólát és utána ment. Jóval arrébb egy fának dőlve találta meg. Leült mellé a fűbe.
- Miért jöttél ide? – kérdezte Annabeth.
- Nyugalomra vágytam. – válaszolta csendesen a fiú.
- Elmenjek?
- Ne, ne menj. Maradj! – ragadta meg a kezét. Majd rögtön el is engedte. Pedig Annabethnek jól esett az érintése.
- Ezt… - adta oda az egyik doboz kólát. – neked hoztam.
- Kösz. – vigyorgott. – Nem valami kemény ital.
- Mégis csak egy iskolában vagyunk. – megpróbálta kinyitni a sajátját, de a keze megint felmondta a szolgálatot. – A francba! – idegesen a hajába túrt.
- Add csak. – vette át Chan Doo és felbontotta.
- Köszönöm. – pár percnyi csend után szólalt meg újra. – Miért nem kérdezel rá?
- Már egyszer kérdeztem, és nem akartad megmondani. Majd megteszed, ha akarod.
- Érdekes vagy. Ugye tudod, hogy miattad van az egész?
- Tessék? – nézett először a szemébe mióta melléült.
- Te váltod ki belőlem.
- Áhá, szóval zavarba hozlak. – vigyorgott. – Nem sokaknak sikerült, igaz?
- Nem, tényleg nem sokaknak. De neked állandóan.
- Valamiben nekem is jónak kell lennem. – mosolygott pimaszul, és megfogta Annabeth kezét.
Meleg érintése, mint a villámcsapás úgy járta át a lány testét. Megborzongott, de jól esett neki. Chan Doo észrevette és el akart húzódni, de Annabeth megszorította kezét. A másikat rátette a fiúéra és elkezdet játszani a bőrkarkötővel.
- Másfél éve derült ki. – kezdet bele a történetébe. – Kórházba kerültem, mert elájultam. Ha az… - elszorult a torka, de vett egy mély levegőt és folytatta - ha az öcsém nem kap el lezuhantam volna az emeletről. Két napig nem tértem magamhoz. Végül kiderült, hogy egy nagyon ritka és halálos betegségem van. De még idejében észrevették. Így, ha szerencsém van – keserűen felnevetett - életben maradhatok. Attól függ, hogy reagálok a kezelésre. Úgy tűnik, a szervezetem jól viseli, nagyjából.
A remegés, a mozgás koordinációs zavar, pedig a mellékhatás. – tette hozzá. - Választhattam még élek 70 évet és viszonylag egészséges leszek, vagy pár év múlva hirtelen meghalok, de táncolhatnék. – egy könnycsepp csordult végig az arcán. Chan Doo óvatosan letörölte és átölelte a vállait.
- Jól döntöttél. – suttogta.
- Én nem vagyok benne olyan biztos. – rázta a fejét Annabeth és elhúzódott. – A tánc az életem. De amikor anyámra néztem, nem választhattam mást… Belehalt volna. Azt pedig nem tudnám elviselni.
- Annabeth… én…
- Ne mondj semmit. Nem kell vigasztalnod. Nem azért mondtam el, hogy sajnálj.
- Hát akkor mit akarsz, mit tegyek? – kérdezett rá a fiú.
- Adj egy esélyt. – suttogta és hátranézett Chan Doora.
- Milyen esélyt? Miről beszélsz? – értetlenkedett.
- Próbáljuk meg te és én…
- Annabeth…- sóhajtott.
- Ne értsd félre, az állapotom nem zsarolás akar lenni. Mondhatsz nemet is. De én téged akarlak. Csak téged. – fordult teljesen szembe vele és az ölébe ült. – Én akarom és tudom, hogy te is.
- Én nem tudom, hogy tudok-e komoly kapcsolatban létezni. Sajnálom, én… nem tudok várni. – azzal egy gyors mozdulattal a hátára fektette a lányt és fölé tornyosult. – Most is elvehetném, amit akarok. – benyúlt Annabeth felsője alá, egészen a melléihez felvezette a kezét.
- Akkor vedd el! Légy kemény fiú és tedd meg. Bizonyíts!
- Miért nem félsz tőlem? – még mindig a lány arcát fürkészte, de a kezét nem vette le róla.
- Nem fogok sikítani. Azért nem félek, mert csak játszol velem. Sosem tudnád megtenni, nem tudnál bántani. – Annabeth végig húzta a kezét karján egészen a pólója alá. – Hiszen még mindig csak a melltartóm vonalánál van a kezed.
- Ennyi? Azt hiszed, csak ezért nem tenném meg?
- Nem hiszem, tudom. Már nem akarok megszökni tőled. Tudom, hogy aznap este te vittél haza, és nem az öcsém. Tudom, hogy holtrészeg voltam, és nem szép látvány. Bár szinte semmire sem emlékszem, de tudom, milyen vagyok, ha egy kicsit is berúgok. Kikezdtem veled és te nem használtál ki.
- Tom elmondta? De hát miért? – elengedte Annabetht és leült mellé.
- Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy miért nem akartad, hogy tudjam? Miért féltesz ennyire magadtól?
- Ismersz, és még kérded? – Chan Doo a felhúzott térdére támaszkodott, hogy ne kelljen ránéznie.
- Hát, pont ez az. Semmi sincs benned, amitől féltened kellene.
- Csalódni fogsz bennem. – suttogta.
- Nem tudhatod… Csak próbáljuk meg, ha nem megy, akkor nem történik semmi. Te figyelmeztettél, nem kell, hogy lelkifurdalásod legyen.
- Konok egy csaj vagy te! – végre ránézett, de a szeme tele volt aggodalommal. – Biztosan ezt akarod? Engem?
- Úgy, ahogy vagy. Nagyképű, magabiztos, fellengzős, öntelt, hiú, idegesítő valódban.
- Még jó, hogy szavakba tudtad önteni mennyire szeretsz. – vigyorgott a fiú és újra hátralökte finoman a fűre.
- Ugye? Csupa-csupa megnyerő tulajdonsággal rendelkezel. Nem is tudom, hogy tudtam eddig ellenállni. – nevetett Annabeth.
- Te kis egoista. Rendben, próbáljuk meg. – vigyorgott le rá. - Tökéletes, fellengző pár leszünk.
- Ó, fogd be, és csókolj meg. – mondta Annabeth és magához húzta. Chan Doo pedig szívesen teljesítette a kérést.

9. fejezet/ 1. rész

Sziasztok! :)
Restellem, hogy a hét közepi fejezet elmaradt, de nem nagyon voltam itthon, így hosszabb időre gép közelbe se jutottam. Bocsánat!
De most itt van. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást! :)
Puszi! :)

9. fejezet/ 1. rész

Közben a próbateremben két ellenséges csapat találkozott. Annabeth csapata már elkezdet nyújtani, amikor megérkezett a másik.
- Ti meg mit kerestek itt? – állt fel az egyik lány.
- Ezt mi is kérdezhetnék. – állt elő Dakota. – Hol van Chan Doo? Ide hívott minket. Szóval kopjatok le.
- Itt a mi próbánk van. Le van foglalva a terem. Úgyhogy fogd be. – mondta Linda.
- Lányok! – állt közéjük Emma. – Annabeth és Chan Doo mindjárt itt lesz és elmagyaráznak mindent.
- Mit kéne magyarázni? Tuti valami félreértés. – karba tett kézzel hátat fordított egymásnak a két lány.
- Nem az! – nyílt ki az ajtó és belépett Annabeth Chan Dooval. – Üljetek le, légy szíves és mindent elmagyarázunk. Csak nyugi.
Mindenki leült a tornaterem padlójára, Chan Doo biccentésére az ő csapata is.
- Oké, - fogott bele Annabeth – Van egy kis gond, mind a két csapatott kizárták a versenyből…
- Mi? Hogy lehet ez? – és hasonló kiáltásokkal vágtak közbe. Chan Doonak kellett elkiáltania magát, hogy abba maradjon a zsivaj. Végül mindent elmeséltek, bár egy kissé átalakítva és többé nem szakították őket félbe. Végül Chan Doo vázolta a tervet.
- Nos, mivel mi okoztuk a bajt, így kerestünk is rá megoldást. De rátok is szükség van hozzá. A terv egyszerű, de nem könnyű. Összemixeljük a csapatot a régi kettőből. – és jött a felháborodott zsivaj. Mire a fiúnak újra el kellett kiáltani magát.
- Nincs szükség mindenkire. – szögezte le Annabeth. – Csupán négy lány és négy fiú kell még.
- Csak három lány. – állt fel Emma. – Rám számíthatok. Linda? – nyújtott kezet a barátnőjének.
- Még meg fogom bánni. – de elfogadta és felállt.
Még egy lány és két fiú csatlakozott Chan Doo csapatából és két fiú másikból. Még egy lány kellet, hogy nevezhető legyen a csapat. Annabeth jól tudta, hogy kit kellene még rávenni. Így hát elé állt.
- Már csak te hiányzol, Dakota. – nyújtott neki kezet.
Hideg kék szemeiből most csak úgy sütött a düh. Annabeth kezére meredt, majd Chan Doora nézett, és vissza a lányra, de most az arcára. Végig az arcát nézte, úgy állt fel, de nem fogadta el Annabeth jobbját. Lassan az övéihez sétált, de még elhaladt mellette végig őt nézte.
- Oké! – Annabeth zavartan leengedte a kezét. – Mára ennyi. Köszönöm szépen mindenkinek. Nektek is. – fordult az ülve maradtak felé. – Tudom nehéz összefogni. Ne haragudjatok ránk. Viszlát! – majd visszafordult a csapat tagokhoz. – Chan Dooval kitaláljuk minél gyorsabban a koreográfiát. Összetesszük a két csapatét, azt hiszem. Addig is pihenjetek, mulassatok, mert utána sok dolgunk lesz. Köszönöm, - a fiúra nézett, aki biccentett. - mehetek. – fejezte be.
Chan Doo mellé sétált és végig simított a karján, jelezvén, hogy jó volt. Majd ő is ki akart menni a többiek után a tornateremből, de Annabeth utána szólt.
- Várj! Nem beszéljük most meg a csapat felosztást, meg a táncot, meg… mindent.
- De, öhm persze.

Leültek a tornaterem közepére és végig beszélték, hogy kinek ki legyen a párja.
- Szóval, ott van még Jimmy, az a nagyon magas srác. – mondta Annabeth. – Ő nagyon erős és jól tud emelni, viszont az apróbb mozdulatok nehezen mennek neki, gyakran kihagy. Vagyis…
- Menjen hátra. – vágott bele Chan Doo.
- Igen. A párja pedig legyen…
- Linda. Szerintem. – fejezete be Chan Doo.
- Igen, én is rá gondoltam. Ő elég kecses, hogy elvonja róla figyelmet. Oké, ki maradt még? – nézett le a papírjaira, amik már össze-vissza voltak firkálva, áthúzva, kijavítva. – Dakota. Ő elől lesz, ez egyértelmű. De ki legyen a párja? – Chan Doo szélesen elmosolyodott, mire Annabeth ránézett. – Mi az? – értetlenkedett.
- Á, semmi. – rázta a fejét a fiú.
- Ne csináld már. Valamit elrontottam? Mi az?
- Mondom semmi. Nem örülnél, ha elmondanám. – de a vigyorát még mindig nem tudta lekaparni.
- Mondd már, mert itt hagylak. – hogy nyomatékot adjon a szavainak összepakolta a holmiját és elkezdet felállni. Félúton tartott a mozdulatban, amikor megszólalt Chan Doo.
- Szóval együtt táncolunk te meg én? – Annabeth hirtelen visszaült a földre és minden cucca visszazuhant.
- Én… én… azt hittem. Én… úgy gondoltam… nem tudom… csak úgy jött… át se gondoltam. – hebegte és közben szorosan összeszorította a kezeit, hogy leplezze a remegést. Mindig Chan Doo váltja ki belőle ezt.
- Na, látod, ezért nem akartam elmondani.
- Ha nem akarsz velem, akkor táncolhatsz Dakotával. Nem kényszerítelek. – suttogta, és közben a padlót fixírozta.
- Annabeth… - az álla alá tette a kezét, hogy muszáj, legyen rá néznie. – Nagyon örülnék, ha te lennél a partnerem.
- Ó! – csak ennyit reagált Annabeth. Majd pár pillanatig egymás szemébe néztek, végül Chan Doo megköszörülte a torkát és folytatták a megbeszélést. A nap hátralévő részében a koreográfiát is elkezdték átbeszélni.
Több órát töltöttek még együtt, beszélgettek, nevettek és táncoltak. Annabeth rettentően jól érezte magát.
Mikor már a végére értek, nagyjából meg volt a koreográfia, leírták a kiválasztott számokat, amikre táncolnak, Chan Doo betett egy rock and roll számot.
- Tudsz rockyzni? – kérdezte Annabetht.
- Persze, hogy tudok.
Chan Doo felé nyújtotta a kezét, és magához rántotta. Csináltak pár rock and roll alaplépést szemben egymással, majd maga mellé forgatta Annabetht, és egymás mellett. A lábai között előre húzta a lányt, majd többször megpörgette, és újra pár alaplépés.
- Bízol bennem? – kérdezte Chan Doo.
- Igen. – válaszolta rögtön, magabiztosan Annabeth.
Felkapta és a dereka körül megpörgette, majd feldobta, mintha Annabeth kifelé rúgna, mindkét lába egyenesen volt, a kezei Chan Doo vállain, a földtől pár centire kapta el.
Végül benyitott a takarítónő, pont végszóra, és el kellett menniük.

Mikor kiléptek, látták, hogy már szürkül az ég.
- Hú, régóta bent lehettünk. – szólt Chan Doo, ahogy az égre nézett.
- Nem is ebédeltünk. – nevetett Annabeth.
- Szerezzünk valami kaját a konyháról?
- Nem, nem kell. Nem vagyok éhes. És te? – kérdezett vissza.
- Én se. – Chan Doo körbenézett, majd sóhajtott egyet.
- Jössz be? – kérdezte Annabeth.
- Bocsi, de most mennem kell. Még van egy kis dolgom. A tábortűznél találkozzunk.
- Oké, rendben. – Annabeth még állt egy darabig és figyelte a távolodó fiút. Aki pár lépés után visszanézett és rákacsintott. Visszamosolygott rá, majd elindult a szállása felé, vissza az épületbe.