Lilla elefántok és éneklő nyuszik - novella

    Sziasztok! :)

Megérkezett a novella, amit ígértem. Remélem tetszeni fog:)
Jó olvasást kívánok hozzá, és kellemes pihenést az utolsó napokra. Használjátok ki a maradék kevéske időt.

Puszi

Szilvi:)

Novella - Tom & Emma

Tom a zuhany alól lépett ki, a mobilja az asztalon rezgett. Odalépett hozzá és felvette, még az egyik kezében lévő törülközővel a haját dörzsölte, így szárította.
– Halló! – szólt bele. – Máris hiányzom Emma?
– Haha! Nem – vágta rá a lány hisztérikus hangon.
– Jó, ok – felelt Tom. – Szar poén volt, de nem kell ennyire túl dramatizálni.
– Bocs – vette vissza a hangerőt Emma. – Nem amiatt vagyok ideges, hanem Annabeth miatt.
– Miért? Mi történt?
– Nem tudom – hangzott a kétségbeesett válasz a készüléken át. – Egyszer csak rosszul lett, hívtunk hozzá mentőt, de mivel nem vagyok a rokona, semmit se mondanak nekem. Még vizsgálják, nem mehetek be hozzá. Az jó hír, hogy nem vitték a műtőbe, ugye? Mondd, hogy jó! Mondd már! – rivallt rá a telefonon keresztül a fiúra.
– Igen, az jó hír – mosolyodott el akaratlanul is. – Figyelj, nyugodj meg! A hisztivel nem segítesz rajta, és magadon se. Nekem meg csak halláskárosodást okozol. Mindjárt szólok a szüleimnek, rendben?
– Mindjárt? – értetlenkedett Emma hangosan. – Mindjárt? Most!
– Nem, most nem.
– Ez nem várhat. Siess! Menj már, addig tartom a vonalat. Ennél semmi se fontosabb. Gyerünk! – kiáltott rá.
– Na jó – elégelte meg Tom, hogy parancsolgatnak neki. – Éppen egy szál semmiben állok a szobámban, mert a hívásod kirángatott a zuhany alól. Szóval nem bánod ugye, ha felöltözöm előtte?
– Ó! – hangzott a rövid és meglepett válasz.
– Ó ám!
– Meztelenül?
– Aha, általában úgy szoktak zuhanyozni – nevetett fel Tom. – Majd visszahívlak!
– Rendben – suttogta zavartan Emma.
– Melyik kórházban vagytok egyébként? – kérdezte még utoljára.
– A Szent Xavierben.
– Rendben, majd hívlak – köszönt el, majd lerakta a telefont.

    Az apja azonnal felhívta a kórházat és érdeklődött a lánya állapotáról, addig ő meg az anyja bepakolta minden szükséges cuccot, és már indultak is. Amilyen hamar csak lehetett odaértek a kórházhoz. Emmát a váróteremben találtak meg, tiszta ideg volt, és a telefonját szorongatva.
– Emma! – kiáltotta az anya, amikor meglátta a lány, és odarohant hozzá.
– Mrs. Smith! – ugrott fel a székről. – Mr. Smith, Tom! – biccentett mindannyiuk felé.
– Bármi hír? – kérdezte idegesen az anya.
– Semmi, nem mondanak semmit sem – rázta a fejét a lány. – Még nem mehettem be.
– Én beszélek az orvossal – kezdte Mr. Smith. – Te meg addig hozz anyádnak egy teát – utasította a Tomot az édesapja. A fiú csak bólintott válaszképpen.
– Mr. Smith – szólt az apuka után Emma.
– Igen?
– Csak az igazgató mondta, hogy majd feltétlen akar magukkal beszélni.
– Az ráér! – legyintett a férfi.
– Tudom, csak kérte, hogy azonnal szóljak.

    Végül nem sokkal később bemehettek Annabethhez. De hogy ne fárasszák le túlzottan, orvosi utasításra Emmával csak beköszöntek, majd átadták a szülőknek a terepet. Miután kijöttek a lány feltűnően elsápadt.
– Jól vagy? – kérdezte Tom aggódva.
– Nem – rázta meg a fejét. – Nagyon nem!
    Emma arca meghökkentően tiszta volt anélkül a sok smink nélkül, amit állandóan magára kent. Szép volt a bőre, a szemei és az ajkai is, minden rásegítés nélkül is. Most pedig annyira fehér lett, hogy megijedt, elájul itt neki.
– Emma – szólította meg, de a lány közbe vágott.
– Miért nem mondta el? – kérdezte sírós hangon, az első könnycseppek máris végig gördültek az arcán. – Nem vagyok elég jó barátnő? Nem lehet bennem megbízni? Nem érdemelném meg, hogy elmondja nekem?
– Nem akart megbántani, csak...
– És legfőképp, hogy nem vettem észre? – folyatta oda se figyelve. – Hogy lehettem ilyen vak? A legjobb barátnőm egy súlyos betegséggel szenvedett, én meg semmit se vettem észre ebből, ez... Nem érdemlem meg, hogy legjobb barátnőjének nevezzem magam.
– Emma – ölelte át Tom. A lány a mellkasába temette az arcát, a zokogását elfojtotta a fiú közelsége. Csak halk hüppögést lehetett hallani, és a válla rázkódását látni. Tom a haját simogatta, és várta még gyengül a sírás. Végül Emma magától húzódott el. A fiú zavartan zsebre vágta a kezét és megköszörülte a torkát. De Emma színe nem sokat javult, csak a szemei lettek pirosabbak, aztán megkordult a gyomra. Rémülten kapta a hasára a kezét, majd mindketten felnevettek.
– Mikor ettél utoljára? – kérdezte Tom mosolyogva.
– Tegnap este – törölte meg a szemét a lány, hogy felitassa az utolsó könnyeit.
– Egy perc! – mondta, majd visszalépett a kórterembe, és szinte rögtön jött is vissza.
– Mi az?
– Elviszlek kajálni – vigyorgott a srác, és megpörgette az ujjain a kocsi kulcsot.
– Mióta van jogsid? – kérdezte Emma meglepetten.
– Egy ideje – vonta meg a vállát.
– Neked már lehet? – kerekedett el még jobban a lány szeme.
– Már nem vagyok Annabeth idegesítő kisöccse – mosolyodott el féloldalasan, csibészen.
– Hááát – húzta Emma.
– Mindjárt nem viszlek kajálni, aztán itt halsz éhen – játszotta a sértődöttet.
– Ne! – esdekelt Emma. – Mekizni akarok egyet a sok egészségtelen kajájukkal.
– Rendben! – nevetett fel Tom. – Mekizzünk, láttam egyet idefelé jövet.

– Itt a Sajtos McRoyal, a Sajtburger és a McWrap grillezett csirkehússal, kólával, és sültkrumplival. Ó és az Epres McFreeze, majdnem elfelejtettem – vigyorgott a lányra, miközben lerakta elé a tálcát.
– Nem vigyorogj! Éhes vagyok! – húzta maga elé Emma a kaja tömeget.
– Nem vigyorgok – mondta, de nem tudta lekaparni a mosolyt az arcáról. – Majd letáncolod ezt a plusz öt-hat kilót.
– Hé! – lökte meg a fiút nevetve. – Ne nevezz kövérnek! Jó az alakom!
– Látom! – mosolyodott el Tom.
– Öhm... – köszörülte meg a torkát Emma. – Te nem vettél magadnak semmit?
– Nem kösz – rázta meg a fejét. – Nem bírom a műkaját. Csak egy Magnum McFlurryt.
– Á, szóval ez nem csak szteroid – bökte meg a bicepszét Emma huncut mosollyal.
– Nem, képzeld kemény munka van vele. Na, egyél, különben holnap is itt leszünk – intett a kajahegy felé. Emma nyelvet öltött, de hamar neki látott a mekis ételek elpusztításának.

– Na, kérlek! – bökdöste az orra alá a sült krumplit a lány. – Edd meg!
– Nem! – hajolt el a felé közeledő burgonya elől. – Egészségtelen.
– Tudom, de olyan finom – csillogott Emma szeme. – Na, egy harit!
– Akkor békén hagysz? – emelkedett meg kérdőn a szemöldöke.
– Aha! – bólintott. Tom viszolyogva, de bekapta a krumplit, amit a lány feléje nyújtott.
– Na, fejezd be és menjünk! – utasította.
– Egy harapás Sajtburi? – lobogtatta meg előtte az ételt.
– Á, miért kínzol? – kérdezte a fiú idegesen. – Tudod, milyen nehéz megállni így, hogy itt zabálsz jóízűen?
– Háh, tudtam – mutatott rá győztesen. – Ott van még az a kisgyerek, aki ölni tudott volna egy Happy Mealért.
    Tom csak megrázta a fejét, és hátradőlt a széken, onnan fikszírozva a lányt.
– Idegesítő vagy! – jelentette ki.
– Kedvelsz – kapta be az utolsó falatot, majd neki látott a McFreezenek.
– Ó, anyám! – nyögött fel a fiú. – Még ez is megvan! Soha többet nem viszlek kajálni.
– Mehetünk, majd megeszem a kocsiban – kezdet el szedelődzködni Emma.
– Kösz – állt fel Tom, és belökte a tálcát a többi közé.
– Várj maradt még rajta krumpli – kapott utána Emma.
– Késő! – mosolyodott el csibészen, és elkezdte kifelé lökdösni az ajtón.
– Szemét!
– A szemét, aki megetetett – tette hozzá Tom vigyorogva.

    A kocsiban nem szóltak egymáshoz, miután Emma végzett, ismét búskomorságba zuhant. Egyszer csak Tom leparkolt egy bolt előtt.
– Várj meg itt! – utasította, majd ki is pattant a kocsiból. Hamar visszatért, úgy tűnt nem vett semmit, de Emma nagyot tévedett.
– Hol voltál? – kérdezte türelmetlenül.
– Vettem valamit – mosolyodott el féloldalas. Fekete haja kissé a szemébe lógott, azon át nézett a lányra.
– Mit? – kérdezte rosszat sejtve.
– Ezt – vett elő egy apró zacskót.
– Marihuána! – kiáltott fel Emma döbbenten.
– Shh! – nyomta az ujját Tom a lány ajkaira. – Halkabban!
– Mit akarsz ezzel?
– Elszívni – vonta meg a vállát.
– Te hülye vagy – suttogta a lány ijedten. – Megbolondultál? Ha az apád megtudja...
– De nem fogja megtudni – vágott közbe. – Nos, benne vagy, vagy sem?
– Nem szabad!
– Egy slukktól nem leszel függő – próbálkozott a meggyőzésével, mivel látta, hogy bizonytalankodik. – Nem akarom rád erőszakolni, de megnyugtatna. Jobb kedvre derítene.
– Próbáltad már? – suttogta Emma.
– Egyszer-kétszer – bólintott a fiú. – Egyáltalán nem durva, nem fogsz lila elefántokat és éneklő nyuszikat képzelegni, az csak a filmekben van.
– Nem eszel gyors kaját, de füvezel? – hökkent meg Emma.
– Zenész vagyok. És nem vagyok függő, nem teszem gyakran. Na, parázol még vagy mehetünk a hotel szobámba?
– Nem is tudom – bizonytalankodott.
– Jó, akkor elszívom a haverokkal, ha ennyire nyuszi vagy, nem pazarlom rád – indította be a kocsit Tom.
– Ne! – kiáltott fel Emma. – Várj!
    Tom győztesen elmosolyodott, és ismét a lányra nézett. Mindig kedvelte Emmát, ő volt Annabeth legbelevalóbb barátnője, és az egyetlen, amelyik sosem akarta irányítani.
– Jó lesz? – suttogta ijedten, de mégis kíváncsian Emma.
– Ha legyőzöd a bűntudatod, igen – bólintott a fiú.
– Biztonságos?
– Egyszeri alkalommal az – bólintott ismét. – De nehogy rászokj!
– Előfordulhat? – rémült meg még jobban, Tom pedig felnevetett.
– Csak vicceltem, egyszeri alkalom nem több. Kettőnk közt marad, sosem mondom el senkinek, hogy mit láttam, ha te sem.
– Ígérem! – egyezett bele.
– Annabethnek se! – emelte fel a mutató ujját figyelmeztetően. – Legfőképpen neki nem, mert élve megnyúz.
– Neki se! Eskü!
– Na, azért – mosolygott elégedetten Tom. – Nem csalódtam benned!
    Felbőgette a motort, majd a szállodához hajtottak. A fiú felhívta az apját, hogy ma már nem mennek vissza, ezzel elintézve, hogy ne keressék őket, meg persze a nővéréről is érdeklődött. Útközben még megálltak egy élelmiszer boltban is, ahol bevásároltak egy-két dolgot.
    Fenn a szobában azonnal bezárta az ajtót, majd kipakolta a szatyorból a szerzeményüket. Egy pár üveg üdítő és keksz.
– Ez mire kell? – bökött feléjük a kanapén ülve Emma.
– Ha éhes és szomjas leszel, jól jön majd. Előfordulhat, mint mellékhatás – vonta meg a vállát, majd leült mellé. Benyomta a tv-t alapzajnak, de nem igen figyeltek rá. Hamar feltekerte a cigiket és egyet a lány kezébe nyomott.
– Honnan tudtad, hogy ott tudsz venni, abban a boltban? – kérdezte az ujjai közt pörgetve a cigit.
– Még a mekiben írtam egy haveromnak, ő adta a címet – az öngyújtóval Emma felé nyúlt, de mielőtt meggyújtotta volna, még kérdezett valamit. – Utolsó esély. Biztos?
– Kíváncsi vagyok – mondta, és maga lökte a szál végét a tűzbe. Tom elmosolyodott, majd meggyújtotta a sajátját is.
    Nem sokára a kanapén hátradőlve nézték a filmet, és boldogan nevettek, igaz nem igen fogták fel, hogy miért is vicces. Emma egyszer csak csillogó szemmel felé fordult.
– Van itt szobapincér? – kérdezte és felkuncogott.
– Aha. Mer?
– Rendelj nekem szamócát és tejszínhabot – tapsikolt boldogan.
– Ha ezt akarod – vonta meg a vállát a fiú. Aztán a telefonhoz lépett és rendelt is. Mikor kopogtattak, gyorsan befújt a fürdőben talált légfrissítővel, majd nevetve kinyitotta.
– Itt a rendelése uram! – mondta a pincér.
– Kösz! – vette át, majd pénzt nyomott a srác kezébe. – Viszlát!
    Csapta rá az ajtót, és Emmának megmutatta a szerzeményét. A lány boldogan felvihogott, és kinyúlt a szamócás tálért. Egy szép nagy, érett piros epret a szájába dugott, és megette, majd egy másikat vett a kezébe.
– Nyisd ki! – tette a fiú szája elé. Tom engedelmeskedett, Emma ujjai az ajkához érve tolták be a szájába a gyümölcsöt. Finom, édes íze volt, finomabb, mint eddig bármikor. Ő is kivett egyet a tálból, és viszonozva a gesztust Emma szájába adta, aki leharapta a végét. Az eper leve végigfolyt az állán, nevetve akarta letörölni, de Tom gyorsabb volt, egy mozdulattal lenyalta róla a ragadós lét. A lány meglepődött, de csak nevetett, aztán felkapta az asztalról a tejszínhabot, és eldobta a kupakját.
– Vedd le a pólód! – utasította és ismét kuncogni kezdet. Kicsit olyan hatása volt a fűnek, mint az italnak, merészebb lett tőle. Tom engedelmeskedett. Emma végighúzta a kezét a mellkasán, hátradöntve a fiút és a csípőjére ült. Felrázta flakont és fújt egy adagot a hasára, majd ráhajolt és lenyalogatta.
– Olyan maradt a szádszéle – suttogta Tom, amikor felült a lánnyal az ölében, majd előre hajolt és lecsókolta róla. Emma ismét vihorászott, de visszacsókolt, és hagyta, hogy a nyelve bebarangolja a száját. Levette a pólóját, és a kanapé mögé dobta, majd a melleire nyomott a habból. Tomot kérni sem kellett, máris hajolt a melleire, hogy lenyalja a tejszínt. Aztán nem sokára már az ágyban kötöttek ki, és ott kényeztették egymást...

    Arra ébredt, hogy valaki matat a szobában. Fogalma sem volt hány órát aludhattak, vagy, hogy este van-e már, vagy még nappal, a sötétítő függönyök miatt nem tudta megállapítani. Felült és körbenézett. Emma éppen a nadrágját húzta fel az ágyszélén ülve nagyon elgondolkodva, nem vette észre, hogy ő is felébredt már.
– El akartál szökni, míg alszom? – kérdezte a fiú. Az ébredéstől még kissé ércesebb, mélyebb volt a hangja, mint általában. Emma összerezzent és ránézett.
– Ami tegnap történt... – kezdte a lány.
– Tegnap? – hökkent meg, és az órájára nézett. Igen, reggel 5 volt. Úristen, de korán!
– Szóval nem szabadott volna – tért vissza a tárgyra figyelmen kívül hagyva a döbbenetét.
– Miért? – emelkedett meg a szemöldöke kérdőn. – Nem tettünk semmi rosszat.
– De igen, tettünk – hitetlenkedett Emma, hogy Tom ennyire nem érti miről beszél. – Annabeth öccse vagy.
– És?
– És? – ismételte döbbenten. – A legjobb barátnőm öccse. Ezer éve ismerlek. Mit gondolna rólam, ha megtudná?
– Semmit – vonta meg a vállát a fiú.
– Akkor is, csak felejtsd el! – állt fel, de Tom megragadta a karját, és visszarántotta az ágyra.
– És ha nem akarom? – suttogta a fülében mélyen búgó hangon, úgy hogy Emma beleborzongott a gyönyörbe.
– Pedig muszáj – ellenkezett csukott szemmel.
– Úgy vettem észre, hogy élvezted, vagy tévedek? – húzódott el Tom. De a lány nem válaszolt, csak elfordult. – Szóval? Élvezted?
– Az lényegtelen – nézett ismét a szemébe felindultan.
– Igenis fontos.
– Nem, nem az – simította a füle mögé a haját Emma. – Én vagyok az idősebb, nekem kellett volna ésszerűbbnek lennem, és ez hiba volt a részemről.
– Ketten kellettünk hozzá, szóval ne mondj ilyet – mondta hidegen, és elengedte a kezét. – Szóval felejtsük el? Ezt mondod? Kíváncsi lennék, hányan vagyunk, akiket ezzel fogadtál reggel.
– Mi? – kerekedett el a lány szeme.
– Jól hallottad – nézett rá Tom lesajnálóan. – Te mondtad, hogy ismersz, ez kölcsönös. Tudom, hogy nem vagy szende szűzlány. Azt is tudom, hogy sosem volt komoly kapcsolatod, futó kalandod viszont annál több. Szöges ellentéte a nővéremnek, ő a szűz, te meg a... – de nem fejezhette be, mert Emma felpofozta. A lány döbbent tekintetével találta szemben magát, amikor visszanézett rá, és féloldalasan elmosolyodott. Egy pillanat múlva már szenvedélyesen csókolták egymást. Emmáról le kellett rángatni a ruhákat a csók közben, Tom nagy bánatára.
– Minek öltöztél fel? – mormogta az ajkaira, két csók között.
– Várj! – tette a mellkasára a kezét a lány, és eltolta magától. – Amit az előbb mondtál...
– Nem gondoltam komolyan – mondta mélyen a szemébe nézve. – Csak felhúztál, és bántani akartalak.
– Bizonytalanná teszel, soha senki sem művelte ezt velem – suttogta lemondóan Emma, és lesütötte a szemét. Tom ismét elmosolyodott, és a combját simogatta a nadrágon át.
– Akkor majd én döntök helyetted – suttogta, és ismét megcsókolta a lányt.

Lezárult!

Sziasztok!

Lezárult a szavazás, és meglett az eredmény.

Kiszúrtatok velem, mert Emma és Tom, meg Fred és Ji Hyun is nyert.:D Mivel Emma kapott még egy plusz szavazatot is, ezért Emmát és Tomot jelentem ki hivatalosan nyerteseknek.

De megpróbálok a másik tábornak is kedvezni, és meg fogom írni a Fred és Ji Hyun novellát is, csak később. Először Emmáékat hozom majd, igyekszem minél hamarabb, remélem sikerül, utána pedig a másikat.

Addig is további szép nyarat, menjetek nyaralni, szórakozni, ha még tehetitek, mert vészesen közelít az iskola:(

Próbálok sietni:)

Puszi

Szilvi:)