23. fejezet/1. rész

Sziasztok! :)
Végre hoztam a frisst. Tudom, tudom, és nagyon sajnálom, de lényeg, hogy itt van végre.
Remélem kellemesen telt a karácsony, és boldog lesz az új év mindenki kedves olvasómnak.:)
Jó olvasását a fejezet első felé!
Nem ígérek semmit, de remélem tudom még hozni a folytatást a jövő héten, mielőtt beindulna a suli utolsó félév előtti hajrája.
Na, nem húzom tovább az időt:D
Remélem tetszik:)
Puszi! :)

23. fejezet/1. rész

Annabeth miután letette a telefont, készülődni kezdet. Fél órája volt a találkozóig, addig még el akarta tűntetni a táskákat a kisírt szemei alól. Nem volt egyszerű feladat, de nem akart gyengének látszani. Amúgy nem öltözött kis különösebben. Csak egy sima farmert, és egy színű pólót vett fel, meg egy kardigánt. Majd felkapta a papírjait, a telefonját, beledobta a táskájába és már rohant is lefelé.
- Most elmegyek - mondta az anyjának -, majd jövök. Sietek!
- Rendben. - mosolygott rá kedvesen. - De hová rohansz ennyire? - kérdezősködött, és kilépett a lánya után a konyhából. Éppen mosogatott, a kezét a törlőrongyba törölte éppen.
- Emma hívott, hogy találkozzunk. - füllentett Annabeth. - Nem akarok itthon maradni és szomorkodni. Ugye nem gond?
- Nem, persze, hogy nem. - bólintott az anya. - Menj csak.
Annabeth nem akart hazudni a saját anyjának, de muszáj volt neki, nem bízott benne, hogy elengedni a találkozóra a történtek után, vitázni meg sem ideje, sem kedve nem volt most. Ennél sokkal könnyebb megoldás, ha az anyja nem tud róla. Majd később elmondja valahogy, úgy sem tudja, hogy végül hogy is fog alakulni ez az egész helyzet.
- És James mit mondott? - faggatta, amíg a lány a cipőjét kötötte.
- Csak felköszöntött. - füllentett ismét, nem volt jobb ötlete. Zavarta, hogy az anyja pont ezt a témát akarja feszegetni.
- Hát igen, rendes egy gyerek. - bólintott elégedetten. - Mikor találkoztok legközelebb? - kíváncsiskodott tovább.
- A suliba gondolom. - vont vállat Annabeth.
- Miért nem hívjátok magatokkal Emmával? - kérdezősködött tovább. - Nagyon kedves, és elragadó fiú.
- Most csak ketten akarunk beszélgetni. - felelte kissé élesen a lány.
- Kár, annyira hozzád illő fiú volna. - sóhajtott az anyja. - Úgy sajnáltam, amikor szakítottatok. Emlékszem milyen jól kijöttünk, amikor még gyakrabban járt ide.
- Anya! - állította le az anyját mielőtt tovább ütötte volna a vasat. - James és én már nem leszünk együtt. Csak barátok vagyunk, és azok is maradunk.
- Rendben, én csak azt mondtam, hogy jobban hozzád való, mint az a másik fiú. Ezért csak nem ítélhetsz el. Ez csak egy vélemény. Semmi több. - emelte fel védekezően a kezeit.
- Szia anya! - nyitotta ki az ajtót Annabeth.
- Szia kicsim! Vigyázz magadra! - szólt utána az anyuka, mielőtt becsukódott volna az ajtó a lánya után.

Annabeth amint kilépett az utcára hangosan sóhajtott. Sosem volt még ilyen nehéz eljönnie otthonról, és sosem hazudott még az anyja szemébe. Veszekedtek, titkolózta, de végül mégis mindig megbeszélték. De ez most fontosabb volt. Nem hagyhatta, hogy esetleg keresztül húzzák a számításait. Muszáj volt vele végre mindent tisztáznia. Amint kilépett meglátta a kocsit az utca végén, ahogy megbeszélték. Csak csöndben várakozott ott, nem adta semmi jelét, hogy észrevette volna a közeledő lányt. Zavarba jött, bár nem látta még az üveg mögött a fiút, érezte, hogy figyeli, ahogy közeledik, nem is tévedett. Ahogy közelebb ért már láthatta, hogy minden lépését, minden mozdulatát szemmel tartja.  Mindenhová nézett csak éppen a fiúra nem. Sietősebbre fogta a lépteit, majd megkerülte a kocsit, és becsusszant mellé az anyós ülésre.
- A motort is járatnom kellett volna? - kérdezte a fiú széles mosollyal. - Szia! - köszönt aztán kedvesen.
- Nem vicces, ha nem így csináljuk a szüleim tuti nem engednek el. - húzta fel az orrát sértette. - Szia! - köszönt vissza aztán Annabeth is, majd elővette a telefonját, és gyorsan pötyögni kezdet egy sms-t.
"Ha a szüleim keresnének, nálatok vagyok. Falazz! Köszi!"
Küldte el Emmának, hogy ne érje semmilyen meglepetés.
- Mehetünk? - kérdezte, majd beindította az autót.
- Hová megyünk? - kérdezte Annabeth.
- Nem tudom. - vonta meg a vállát a fiú. - Azt hittem te mondod az úti célt, én csak a sofőr vagyok.
- Menjünk oda, ahová legutóbb.
- Legutóbb? Hová? - emelkedett meg a fiú szemöldöke kérdőn.
- A hotel szobába. - nézett rá végre Annabeth.
- A hotel szobába? - kérdezett vissza meghökkenve. - Biztos?
- Igen, Chan Doo oda - bólintott a lány magabiztosan -, olyan hely kell, ahol nem fognak zavarni, és kettesben lehetünk. Beszélni akarok veled végre.
- Rendben. - egyezett bele a fiú pár pillanattal később. - Akkor menjük oda, ha ilyen biztos vagy benne.
Annabeth kissé megnyugodott, eddig úgy ült a kocsiban, mint aki karót nyelt, most kicsit lazábban helyezkedett el. Azt hitte nehezebb lesz, hogy feszültebb lesz a hangulat a történtek után, hogy talán már itt a kocsiban parázs vita robban ki közöttük. Bár nem tudta Chan Doo mit gondol, de sejtette, hogy nem lesz olyan egyszerű, mint amilyennek hirtelen tűnik, nem csak annyi lesz, hogy mindent egymás fejéhez vágnak, vagy éppen pont ellenkezőleg csendben meghallgatják egymást, és kész. Külsőre nyugodtnak tűnt a fiú, de a szemein látszott, hogy ő is ideges, talán még zavart is. Nem sokára kiderül, hogy mit mond, mi történt, hogy mi legyen velük ezentúl. Annabeth most érezte először mióta beszállt a kocsiba, hogy fél, fél, hogy vége lesz, amikor még szinte el sem kezdődött. A hideg végig futott a gerincén, félt a beszélgetéstől, ettől persze nem szerette volna kevésbé tisztázni a dolgokat, csak a megoldástól rettegett. Hamar odaértek, bementek a hotelbe, és újra kivettek egy szobát, aztán liftbe szálltak. Annabeth gyomra egyre jobban összeszűkült a bizonytalanságtól, de nem beszéltek egészen addig, amíg be nem léptek a szobába.