Sziasztok! :)
Tudom nagyon eltűntem mostanában, és nagyon sajnálom. Bocsi, de az utóbbi pár hónap nagyon összejött, mindenfélét kellett csinálnom. De itt a nyár, és remélem többször tudok majd hozni fejezetet.
Jó olvasást!
Puszi! :)
U.i.: Új képek kerültek fel a szereplők közé. :)
18. fejezet/ 2. rész
Alexis még mindig gyűlölködő pillantásokat vetett rá, amikor meglátta. De Annabeth most senkire se tudott igazán haragudni. Van, ami sosem változik, a lánnyal sosem lesznek barátnők. Mindig féltékeny lesz rá Chan Doo miatt.
Chan Dooval sok időt töltött együtt. Sokszor ragadtatták el magukat. Sokszor tűnt úgy, hogy nem bírnak magukkal, és megteszik, de Chan Doo az utolsó pillanatokban mindig leállította magát, és Annabetht. Ezért időnként meg tudta volna fojtani a fiút. Máskor viszont hálás volt neki, hogy ennyire tud figyelni, mikor már őt, magát elvakítja a vágy. Tudta, hogy Chan Doo is akarja, hogy megtörténjen, de jobban azt, hogy a barátnője ne bánja meg. Innen tudta Annabeth, hogy mennyire szereti.
Nagyon jól sikerült a gálaest. Nagyon élvezte, hogy újra a fiúval táncolhatott. Eléggé hosszú, és fárasztó volt a felkészülés, de megérte. A gálaest másnapján korán indultak haza. De ellőtte még buliztak egyet.
Mindenki összegyűlt az udvaron. Barátságok, szerelmek születtek a táborozás alatt. Most el kellett búcsúzniuk. Pár perc és buszok elindulnak a saját várásaikba, és ki tudja, mit hoz a jövő. Annabethnek nem kellett senkitől se búcsúzkodnia. Nem kötött új barátságot senkivel, úgy hogy csak állt és várt a busz mellett. Emma mellette állt. Mindketten Chan Doot figyelték. Mint kiderült Alexis csapatából mindenki ismeri, az ő sulijukba járt régen.
Tőlük búcsúzott el éppen. Ott állt körülötte sok-sok emberrel. Akik között nem egy régi egy éjszakás kalandja ott volt. Alexis távolabb állt, és szintén a fiút figyelte. Annabeth jól látta ezt, nem ment oda hozzá. Sosem értette a lányt, talán nem is fogja. Reméli, hogy nem is fogja. Nem akarta, hogy a jövőbe újra találkozzanak. Chan Doo kiszúrta, hogy Alexis figyeli, és elindult felé, amit a lány egy gonosz mosollyal díjazott, amit Annabeth felé küldött.
Róla is elszállt a nyugodtság álarca, megfeszülve követte a fiú útját, át a tömegen. Tudta, hogy attól nem kell félnie, hogy Chan Doo nyomul rá Alexisre, attól viszont annál inkább, hogy a lány teszi ezt. De féltékenységével nem akarta elrontani azt, ami ilyen szépen alakult közöttük, így csak tűrte, hogy Chan Doo Alexis felé lépked.
Nem hallotta mit beszélnek, és ez idegesítette. Az is, hogy a lány többet tudott a szerelméről, mint ő maga. Hogy azt is jobban ismerte mire vágyik, milyen érinteni és hogy milyen, ha ő érinti meg lágyan és finoman a bőrét.
- Ne aggódj! Nem lesz semmi közöttük. – mondta Emma megnyugtatásképpen.
- Alexis bármire képes. – suttogta a lány, de végül elszakította róluk a tekintetét, mert Chan Doo arra nézett.
- Szerintem nem kéne úgy óvnod, mint egy tyúkanyó. Csak az fog neki lejönni, hogy nem bízol benne. – Annabeth a barátnője felé fordult, és gyilkos pillantásokat lövellt felé. Emma pedig úgy döntött inkább befogja.
Ezután nem beszéltek többet, nem figyelte folyamatosan Chan Doo, csak néha nézett felé. A fiú végül hamar visszatért, majd felszálltak a buszra, és visszaindultak a városba. Nem sokat beszéltek út közben. Mindketten fáradtak voltak. Annabeth oldalát furdalta a kíváncsiság Alexisszel kapcsolatban, de eldöntötte, hogy nem fog rákérdezni. Ha Chan Doo elmondja, elmondja, ha nem, nem. Nem akart jelenetet rendezni, bár nehéz volt visszatartania a kérdést.
Két hét múlva
Két hete vannak együtt. Nem történt semmi különös. Chan Doo nem adott rá okot, hogy szakítsanak. A suli is ment tovább. Már közeledett a szünet, és az iskola vége. Éppen irodalomról jött ki Annabeth. Ez volt az utolsó órája. Megszokta már, hogy mióta visszajöttek más se a téma csak ő és Chan Doo a suliban. Sokan kételkednek benne, hogy tényleg komoly lenne az ügy, de ez őt nem zavarja. Most a szekrényéhez tartott, hogy bepakoljon. Bedobálta a könyveit, amire nincs szüksége otthon, csak a fontosakat hagyta a táskájában. Bezárta a szekrényt, majd a hátára csapta a táskáját, és már indult is kifelé az iskola elé.
Chan Doo várt rá, mint minden kedden, és pénteken. Ilyenkor a lány végzett később, és elé jött. Most is az iskola előtti korlátnak támaszkodott, ami elválasztotta az épületet, és az előtte lévő parkolót. Egy fekete farmert, egy fehér inget, és egy fekete mellényt viselt. A mellény nem volt összegombolva, az ing ujját felgyűrte, a karján ott volt a szokásos bőr karkötő. Egy sima fekete sportcipő volt rajta. A haja a szokásos kócos módon volt belőve, bár mióta visszajöttek a táboból vágatott belőle. Elvigyorodott, amikor meglátta a lányt. Annabeth viszonozta a mosolyt, majd lesietett hozzá a lépcsőn, és a nyakába vetette magát.
- Szervusz, Miss. 18. – suttogta a fülébe nevetve a fiú, és szorosan megölelt.
- Ne piszkálódj! – lökött egyet rajta. Chan Doo újra felnevetett, majd a homlokát a lányéhoz döntötte.
- Boldog születésnapot, szerelmem! – suttogta komolyabban, és megcsókolta Annabetht.
Először csak finoman ízlelgette az ajkait, majd a nyelve utat tört a lány szájába, és kör-körös táncot jártak. Annabeth térde remegni kezdet. A fiú csókja perzselte. Nem bírt neki ellenállni, csak többet, és többet akart. Mint mindig, most is Chan Doo vetett véget a csókjuknak. Annabeth lassan kinyitotta a szemét, és ránézett. Chan Doo mosolygott le rá kedvesen. A lány a szemeibe nézett, és úgy szólalt meg.
- Akkor ma? – kérdezte halkan. A fiú elkomorult, megfogta Annabeth kezét, és az ujjaival kezdet játszani.
- Ma van a születésnapod. – suttogta.
- Tökéletes ajándék. – Annabeth kicsit, megroggyantatta a térdét, hogy a fiú szemébe nézhessen, aki konokul a cipőjét mustrálta.
Chan Doo felsóhajtott, és az égre emelte a tekintetét. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
- Miért nem? – kérdezett vissza Annabeth. – Nem akarsz?
- Dehogynem. – válaszolt rögtön a fiú felindultan. – Hogy kérdezhetsz ilyet?
- Hát akkor? – suttogta a lány.
- Csak nem akarom, hogy megbánd. Nem akarom, hogy miattam tedd. – nézett végre a szemeibe Chan Doo.
Annabeth megrázta a fejét, elmosolyodott, és közelebb húzódott hozzá. – Nem fogom megbánni. – suttogta. – Veled akarok lenni, a buli után, ezt az egy dolgot kérem.
- De… - próbált közbeszólni erőtlenül.
- Ssh! – tette a mutató ujját a fiú ajkaira. – Még sosem gondoltam rá, hogy szeretném, azelőtt, hogy veled találkoztam. Most pedig biztos vagyok benne.
- Tudod, hogy csak tőled függ. – válaszolt Chan Doo. – Minden nap, minden percben gondolok rá, te is tudod. Vágyom rád, de nem akarlak kényszeríteni.
- Tudom. – suttogta a lány, megengedve magának egy mosolyt. Közelebb hajolt, és egy csókot lehelt a másik ajkaira. – Menjük! – mondta hangosabban.
Chan Doo összekulcsolta az ujjaikat, és elindultak kifelé az iskola parkolójából. Haza kísérte, ahogy mindig, de most nem tettek kitérőt semerre se. Annabethék háza előtt megálltak, végigsimított a lány arcán, majd gyengéden megcsókolta.
- Hétre jövök érted. – mondta halkan.
- Jöhetsz egy kicsit előbb is, eltöltjük az időt. – harapott az ajkába a lány. Chan Doo elvigyorodott, és újra megcsókolta.
- Most megyek. – lépett hátrébb. – Este találkozunk. – újra közel hajolt, és megcsókolta. Nehezen váltak el egymástól.
Annabeth belépett a házba. Nekidőlt az ajtónak, és boldogan fújta ki a levegőt. A konyhából hangok szűrődtek ki, így arra vette az irányt. A szülei az asztalnál ültek, és beszélgettek. Az anyja sokat fogyott mostanában, mióta ő betegeskedik, az aggodalom felemészti, ezt már Annabeth is észrevette. Az apja komolynak tűnt, és gondterheltnek.
- Szia, kicsim! – köszönt neki, amikor meglátta. – Boldog születésnapot. – köszöntötte.
- Köszönöm. – válaszolt a lány mosolyogva, bár elég feszült volt a légkör a szobában. – Valami baj van? – kérdezett rá.
- Ülj le, kérlek. – mutatott az apja az egyik székre.
- Mi a baj? – kérdezte újra feszengve, és leült a székre.
- Barátod. – válaszolt az apja egyszerűen.
- Chan Doo? – kérdezte megütközve Annabeth. – Ezt nem értem.
- Ma az egyik barátommal futottam össze, és beszélgettem, aki az anyja ügyvédje a válásuk ügyében, többek között rólad, és arról a fiúról is. – magyarázta az apuka. – Nem tudom mennyire vagy képben a múltjával kapcsolatban.
- Mindent tudok róla. – vágott közbe Annabeth. – Nem tudsz nekem meglepetést okozni.
- Tudod azt is, hogy az előző barátnője gyermeket vár? – kérdezte az apja.
- Alexis? – kérdezett vissza, a férfi bólintott. – A gyerek nem Chan Dooé.
- Honnan tudod? – kezdet dühbe gurulni. – Csak nem ő mondta? Mitől vagy ilyen biztos a dolgodban?
- Igen, ő mondta, és én bízom benne. – állt fel a lány indulatosan. – És most megyek készülődni a bulimra.
Mérgesen elindult kifelé a konyhából, de az anyja még utána szólt.
- Csak nem akarjuk, hogy úgy járj, mint az a szegény lány.
De Annabeth nem foglalkozott velük. Nem fordult vissza, és nem szólt semmit, csak felrohant az emeletre. Bevágta maga után a szobája ajtaját, és bezárta, nehogy bárki bemehessen. Sírva borult az ágyra, hogy mindig minden tönkretesz Alexis. A kezébe akadt a mobilja. Kikereste Chan Doo számát. Hívni akarta, hogy jöjjön érte most, és vigye el azonnal bárhová, csak el innen, de végül meggondolta magát. Eszébe jutott, ha most sírva, és zaklatottan felhívja a fiút, akkor biztosan lőttek az egész estének. Meg biztosan tudni akarná, hogy mi a baja, és nem hagyná őt békén, amíg nem mondja el. És mit is mondhatna? Az apja eddig sem kedvelte, ezután se fogja, de ez aljas húzás volt, így a születésnapján.
Összehúzta magát az ágyon, megpróbálta elapasztani a könnyeit. Nem sokára össze is jött neki, hála a telefonjának, ami tele van képekkel. Sok-sok fotó van benne a barátairól, amint hülyülnek, és róla és Chan Dooról. Mindig ezt nézegette, ha szomorú volt, és mindig bevált, most is. Az órája a telefonon már fél ötöt mutatott, észre se vette, hogy ennyi ideig szomorkodott. Úgy döntött készülődni kezd, más nem elindul előbb. Bement a fürdőbe, és vizet engedett magának, majd beült a forró vízzel teli kádba. Kicsit megnyugtatta a fürdő, de még mindig nem jött teljesen rendbe. Hamar kiszállt, mert meg akarta akadályozni, hogy Chan Doo találkozzon a szüleivel. Már régen kiválasztotta a ruháját is, a nővérével vették nem olyan régen, amíg még az országban volt, mára már sajnos visszautazott. Egy vörös könnyed kis koktél ruha volt. A combja közepéig ért, fekete csipke szegélye volt, és apró fekete virág minta futott rajta végig. Nem volt szűk, hogy tudjon táncolni benne. Fűzős volt, pánt nélküli. Hamar felöltözött, kisminkelte magát, sikerült eltűntetnie a sírás után maradt nyomokat. Füstös sminket tett fel, de belekevert egy kis vöröset. Loknikat sütött a hajába, és egy kicsit fel is tűzte. Gondolt rá, hogy elmegy fodrászhoz, szólt is neki, de majd utólag kimagyarázza, most semmi kedve hozzá.
Végül jobb ötlete nem révén, átment az öccséhez. Ő is készülődött, de rögtön ajtót nyitott, amikor kopogott. Még tartania kellett a ruháját, nehogy pont a kisöccsének mutassa meg mi is van alatta, ha leesik. Tom meglepődött, amikor meglátta, de kitárta előtte az ajtót, hogy beengedje.
- Anettehez mennék, ha itthon lenne… - mondta halkan.
- Mi kellene? – kérdezte vigyorogva az öccse.
- Összehúznád nekem a fűzőt? – kérdezte félénken.
Tom vágott egy fintort, de nevetve mutatta a nővérének, hogy forduljon meg. Óvatosan megigazította rajta a ruhát, és elkezdte összehúzni a fűzőt. Annabeth érezte, mennyire finoman bánik vele, mintha attól félne, összetöri, ha erősebben megszorítja. Elmosolyodott, sose gondolta volna, hogy az öccse ennyire figyelmes egy lánnyal.
- Köszönöm. – fordult meg, amikor végzett.
Tom elvigyorodott. Először Annabeth észre sem vette, hogy az öccsén nincs póló, amikor beengedte. Csak most kezdet rájönni, hogy már nem is annyira kis öcsi, a kis öcsi. Magas volt, és jóképű, szépen kirajzolódtak az izmai, tudta, hogy jár gyúrni, de eddig még nem is figyelte az eredményét. A fekete haj kifejezetten jól állt neki. Először nem tetszett vele neki az öccse, hiszen világéletében vöröses barnás volt, de már egészen megszokta. Még barnábbnak nézett ki tőle a szeme, ezzel jobban kiemelve azt.
- Mi az? – kérdezte az öccse hirtelen.
Annabeth észre sem vette, hogy tátott szájjal bámulta, most becsukta, és megköszörülte a torkát. Tom vigyorgó arcába nézett, és megszólalt.
- Csak azt figyeltem, mennyit változtál. – mosolyodott el. – Szerencsés lesz a lány, aki megkaparint.
Az ajtóhoz lépett, hogy elmenjen, de az öccse megragadta a karját, és visszafordította maga felé. Most egy kicsit durvább volt vele, de csak véletlenül, a hirtelenség miatt.
- Hallottam a vitát. – mondta. Annabeth elfordította a fejét, nem akart a szemébe nézni. – És azt is, hogy sírtál.
- Semmi bajom, jól vagyok. – bizonygatta a lány.
- Tudom, erős vagy. – mosolygott rá. – Erősebb, mint azt bárki hinné, anyuék csak féltenek.
- Vádaskodnak, pedig semmit sem tudnak. – suttogta mérgesen Annabeth.
Tom bocsánat kérően mosolygott, majd az asztalához lépett, amire mindenféle cucc, alsógatyától kezdve az üdítős üvegig rá volt hajigálva.
- Boldog szülinapot! – nyomott a nővére kezébe egy dobozkát. Annabeth kinyitotta, és kivette belőle a láncot. Egy ezüst nyaklánc volt, rajta egy táncos lány alakú medállal. – Igaz a balettet már régen abbahagytad… - túrt bele a hajába idegesen.
- Köszönöm. – suttogta Annabeth. – Nagyon szép!
Megfordult félrehúzta a haját, és az öccse kezébe adta a láncot. Amint felcsatolta Annabeth megfordult, és rámosolygott.
- Hogy festek? – kérdezte.
- Elmegy. – rántotta meg a vállát az öccse.
Annabeth pedig belebokszolt a vállába nevetve. – Szemét!
- Gyönyörű vagy! – mondta már komolyabban.
- Köszönöm! – mosolygott Annabeth, és az öccse nyakába ugrott. – Este találkozunk.
Tom bólintott, és kinyitotta a nővérének az ajtót. Annabeth elindult lefelé, az ajtóban felvette a magas sarkúját, belebújt a vékony fekete pulcsijába, majd elindult. Amint kilépett az ajtón, kivette a táskájából a telefont, még csak hat óra volt, de nem zavarta. Kicsit előbb odaér, nem baj az.
