Sziasztok!
Itt a következő. Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)
14. fejezet/ 1. rész
Chan Doo amint kiderítette melyik kórházban van Annabeth kiugrott az ágyból. Előkapart valami normális ruhát, meg a tárcáját.
- Hová mész? – kérdezte az egyik lány, aki vele töltötte az estét.
- Sietnem kell. Szedjétek össze magatokat, és húzatok el. – mondta már vagy harmadszorra. Majd kirohant a szobából.
- Jó reggelt! – köszönt Frank. – Hová sietsz ennyire?
- A Xavierbe. Annabetht bevitték. – kiáltott vissza, majd kiszaladt a klubból.
Végigfutott az utcán, és leintett egy taxit.
- A Szent Xavier kórházba. – adta meg az úti célt.
Egész úton idegesen, dobolt a térdén. Mikor odaértek kapkodva fizetett, majd rohant a lifthez. Megnyomta az ötödik emelet gombját, és várt. Gyűlölt várakozni, most mégis azt kellett tennie.
Amikor végre felért a nővér éppen telefonált az információs pultnál. De nem is volt rá szüksége, megszólították.
- Chan Doo? – kérdezte egy idegen női hang. Megfordult és egy pillanatra azt hitte Annabeth áll előtte. Bár ez a lány kicsit alacsonyabb volt, és gömbölydedebb, de a haja, a szeme, az arca szinte tökéletesen ugyanolyan volt. Bár Tom is hasonlított rájuk, de közel sem ennyire.
- Ő… ízé… igen. Te pedig gondolom a nővére.
- Anette. – nyújtott kezet. – Szóval Emma elért.
- Öhm… igen. Sajnálom, én nem tudt… - felemelte a kezét belefojtva a szót a fiúba.
- Ne nekem magyarázkodj, a húgomnak. Elkísérlek a szobájáig.
- Fáradtnak tűnsz. – állapította meg, mire Anette felnevetett, de nem volt benne egy fikarcnyi jókedv sem.
- Már négy kávé, és három szelet csoki óta fenn vagyok. Vagyis most már öt kávé. – nézett a kezére. – De a szüleim rosszabbul vannak. Pár órája mentek el lepihenni a közeli hotelben. Nehéz volt anyát rávenni.
- Hogy van? – suttogta a kérdést.
- Kihagyott egy kezelést, napokig nem szedte a gyógyszereit, és nem evett rendesen. Borzalmasan.
- Ezek szerint romlott az állapota? – Anette keserűen felsóhajtott.
- Még nem tudni pontosan, hogy mennyire tett keresztbe magának. – megtorpant egy ajtó előtt. – Ez az. Menj csak be. Emma és Tom vannak bent nála.
Reszketett a keze, ahogy az ajtó kilincsért nyúlt, majd visszahúzta.
- Biztos bemenjek. Úgy értem, haragszik rám. Nem hiszem, hogy…
- Látni akar. Aki haragszik rád az Emma, és én, meg talán az öcsém, de nála nem lehet tudni. Annabeth nem.
- És a szüleid, ha esetleg visszajönnek, nekik gondjuk lehet velem. – lépett hátrább.
- Nem lesz gond. Lehet, hogy nem te vagy a kedvencük, de nem ők számítanak, hanem Annabeth. Neki pedig te. Menj csak, én kint várok. Zavard ki a többieket is nyugodtan. – Chan Doo bólintott, és lenyomta a kilincset.
Az ajtó nyikorogva tárult ki felfedve előtte a szobát. Egész szép volt, a maga módján, egy kórházi szobához képest. Halványlila volt a fal, fehér bútorok, és halványkék az ágynemű. De ezek mellékesek voltak, ahogy belépett felmérte, de nem igazán fogta fel.
Az ágy mellé két szék volt húzva. Az egyiken egy rövid barna hajú lány ült, a térdére dőlve, éppen mesélt valamit. A másikon egy festett fekete, tüskésre zselézett srác, aki unott képpel figyelte a beszélgetést.
Középen az ágyon, pedig egy fehér kórházi köntösben Annabeth ült. Az arca a szokásosnál is fehérebb volt, a szeme alatt sötét karikák derengtek, és egy infúzió cső állt ki a kezéből. De rögtön az ajtóra kapta a tekintetét, és felvirult az arca, akik eddig őt nézték, most követték a pillantását.
- Chan Doo! – kiáltott boldogan.
- Szia Annabeth. Emma, Tom. – biccentett mindkettőjüknek. Emma kicsit bosszúsan, de mégis boldogan nézett rá. Tom arca viszont vörös lett a dühtől.
- Te! – kiáltotta és felugrott a székből. Felé csörtetett, Chan Doo pedig az ajtónak hátrált. – Hogy mertél idejönni? Azok után, amit vele tettél. Szerencséd, hogy egy kórházban vagyunk, máskülönben kinyuvasztanálak.
- Tom. - kiáltotta Annabeth és Emma egyszerre. – Hagyd abba! – folytatta a nővére. – Menj ki és nyugodj le. Addig ne gyere vissza, még ilyenek járnak a fejedben. – Emma megragadta a fiú kezét, és kivonszolta a szobából.
Annabeth Chan Doo felé nyújtotta a kezét.
- Ne hittem volna, hogy látlak még. – mondta a lány. – Ülj le, kérlek. - Chan Doo a székek felé közelített, de Annabeth rászólt. – Mellém, az ágyra.
- Nem hiszem, hogy… - a lány szemébe nézett, és meggondolta magát. – Rendben.
- Sajnálom. – suttogta Annabeth. – Az öcsém néha elszáll, bajok vannak az idegeivel.
- Megérdemeltem volna, hogy behúzzon. – megfogta a kezét, és gyengéden megszorította, hideg volt és száraz.
- Ne mondj ilyet. – a fiú arcára tette a kezét. – De valaki megtette helyette. Jól látom?
- Miért csináltad ezt, Annabeth? – tört ki belőle a kérdés. – Miért nem léptél túl a dolgon?
- Amiért te sem. – suttogta. – Nem sokat aludtál mostanában, igaz?
- De a gyógyszerek, a kezelés… Miért?
- Nem akarok erről beszélni. Csak át akarlak ölelni, mint akkor az ágyon. Megengeded? – megölelte a lányt, és a hajába csókolt.
- Meg tudsz nekem bocsájtani? – suttogta a kérdést.
- Sosem haragudtam. – felelte csendesen Annabeth. – Viszont magamra igen.
- Mi? – kérdezte meglepetten Chan Doo. – Miért?
- Mindent elszúrtam. A veled való kapcsolatomat, a versenyt… a szüleim, úgy festenek, mint a zombik. Tom, és Anette nem olyan életet érdemel, ahol én vagyok mindig az első mindenben. Anyáék rögtön ugranak, ha nekem kell valami. Tudom, hogy az öcsémnek rosszul esik, hogy kivételezett vagyok.
- Csak félt téged. – simogatta gyengéden a haját. – Nem féltékeny rád, mert tudja, hogy vele is megtennék a szüleid, és te is. Mert szeretitek egymást. Tudom milyen elveszíteni egy testvért, bármit megadnék érte, hogy visszahozzam. Hogy kivételeznének vele? Cseppet sem izgatna. Ugyanúgy szeretném, és szeretem is a nővérem. A te tesóid is téged.
- Kis lelki tanácsadó. Pszichológusnak kellene inkább menned. – nevetett Annabeth. – Megcsókolnál? – kérdezte félénken. Chan Doo a kezei közé fogta az arcát, és gyengéden megcsókolta. Annabeth ajkainak még most is a kórházban is eper íze volt, a bőrének pedig eper illata.
A csókjuknak végül az ajtó nyikordulása vetett véget. Szétrebbentek, és az érkezőre néztek. Az ajtóban Annabeth apja állt, és Anette.
- Uram. – állt fel Chan Doo.
- Beszéljük. – közölte Mr. Smith. – Négyszemközt.
- Apa. Ne csináld ezt. – szólt közbe Annabeth.
- Semmi gond. – nyugtatta meg Chan Doo, s követte Annabeth apját, aki bevezette egy üres kórterembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése