23. fejezet/2. rész

 Sziasztok!
Hú, de nagyon régen írtam már. Nagyon sajnálom. De végre ideért a friss, remélem tetszeni fog, és nem haragudtok rám nagyon.
Kellemes nyarat kívánok minden kedves olvasómnak ezzel a fejezetettel.

Puszi:)
Szilvi:)

 23. fejezet/2. rész

- Szóval - kezdte a fiú, de nem folytatta semmivel.
- Szóval? - kérdezte Annabeth. Chan Doo még mindig az ajtónál állt, most a lány felé lépett.
- Sajnálom, ami történt – vágta zsebre a kezét, és bocsánatkérően pillantott a lányra. – Sajnálom, hogy elszúrtam, és megbántottalak. Nem akartam fájdalmat okozni, én csak... – lemondóan megrázta a fejét, majd széttárta a karjait – csak én vagyok. Változtam sokat miattad, de úgy tűnik nem eleget. Ostoba voltam. Sajnálom.
– Chan Doo – lépett felé Annabeth –, beszéltem Jamesszel. Elmondott mindent – most, hogy elmondták, már ő is észrevette, hogy beharapja az ajkát, ha zavarban van. A fiú halványan elmosolyodott a gesztus láttán, de csak egy pillanatra. – Beszélgettünk, és rájöttem valamire. Rájöttem, hogy félek ettől.
– Ezt hogy érted? – vágott közbe a fiú.
– Félek ettől a kapcsolattól – magyarázta Annabeth. – Csak kibúvót kerestem, amikor megláttalak Katetel, megvolt az indok. Félek tőle, mert túl sokat jelent. Sosem jelent még nekem semmi ennyit. Gyűlölök kiszolgáltatott lenni, és most az vagyok. Túl nagy hatalmad van felettem – suttogta a lány, és közelebb lépett.
– Furcsán mutatod, ha szeretsz valakit – suttogta mosolyogva a fiú.
– Most mi lesz?
– Nem tudom – rázta meg a fejét.
– Én sem – érett egyet a lány.
– Annabeth – szólított meg Chan Doo pár percnyi csend után –, úgy döntöttem, hogy New Havenbe költözök. Nem kollégiumba megyek, hanem bérlek egy lakást, talán meg is veszem. Már találtam egyet, ami tetszik, egész jónak tűnik. Itt hagyom Bostont, nem jövök vissza.
– És a szüleid? A barátaid? – kérdezte Annabeth kétségbeesetten.
– A szüleimet meglátogatom néha, évente egyszer-kétszer – vonta meg a vállát. – A barátaim pedig szétszélednek. Dakota a Stanfordra megy, Amerika másik végébe, nem hiszem, hogy sokszor fogom látni, talán már soha. Neil a Columbiara, James pedig Washingtonra. Más barátom nincs, aki hiányozna.
– Már eldöntötted? – Annabeth torka elszorult, és a sírás kerülgette. A fiú csendben bólintott, és lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen ránéznie. – És én? – suttogta a lány szinte hangtalanul, a szeme könnybe lábadt és végig folyt pár csepp az arcán.
– Nem tudok a közeledbe maradni, úgy, hogy tudom, nem leszel az enyém – válaszolt halkan.
– De a tiéd vagyok – fuldoklott a sírástól a lány. Nem tudta tovább visszafogni magát, a keserűség győzött, és felzokogott.
– Annabeth – húzta magához közelebb Chan Doo. – Ne sírj!
– Miért ne sírjak? – kérdezte. – Éppen szakítasz velem.
– Tulajdonképpen te már szakítottál velem – jegyezte meg a fiú.
– Az nem volt valódi – rázta a fejét hevesen Annabeth. – Én nem gondoltam komolyan, te pedig most halálosan komolyan beszélsz. Nem csak simán szakítasz, elmész, talán örökre.
– Nekem nagyon is valódi volt, Annabeth – suttogta Chan Doo. – És rádöbbentett arra, hogy nem vagyok erre képes, és nem akarlak magammal rántani. Fontos vagy nekem, mindenkinél fontosabb, nem érdekel más lány, de jobbat érdemelsz nálam.
– Ezt ne te döntsd el! Nekem nincs beleszólásom? – kérdezte kétségbeesetten.
– Annabeth...
– Nem akarom, hogy elmenj – fojtotta a fiúba szót. – Szeretsz, és én is szeretlek. Veled akarok lenni, azért jöttem ma ide, hogy kibéküljek, és együtt legyünk, nem azért, hogy szakítsunk. Nem akarom, hogy úgy érezd nem érdemellek meg, mert ez nem igaz. Sokkal jobb vagy, mint azt elhiszed magadról. És nekem a legfontosabb, és tökéletes. Egy év, ennyit kell várnod, és megyek én is New Havenbe.
– Nem a Yale-re akartál menni – vonta össze a szemöldökét Chan Doo a gondolataiba mélyedve.
– Nem, de sok minden változott. Orvos akartam lenni, de az sosem leszek, így majd kitalálok valamit.
– Nem akarom, hogy miattam dönts New Haven mellett. Nem akarlak befolyásolni.
– Tudom – simított végig a fiú arcán. – Magamtól döntöttem így. Megvársz?
– Ha tényleg ezt akarod – bólintott Chan Doo, Annabeth elmosolyodott, és elapadtak a könnyei.
– Ezt.
– A szüleid ki fognak nyírni – rázta meg a fejét mosolyogva.
– Miért? – kérdezte értetlenül a lány.
– Már éppen eltűntem az életedből, erre újra együtt vagyunk. Ez számukra nem a legjobb hír.
– De el fogják fogadni, és ez a lényeg – bólint Annabeth boldogan.
– Megígérsz nekem valamit? – fordította ismét komolyra a szót Chan Doo.
– Attól függ, mi az?
– Ne sírj soha többé – fogta a kezei közé a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Gyűlölöm, ha sírni látlak, már azt is, ha szomorú vagy.
– Megpróbálok nem sírni többé – mosolygott rá a lány. – Rendben?
    Chan Doo nem válaszolt csak az ajkára lehelt egy csókot. Először csak gyengéden ízlelgette, majd egyre szenvedélyesebben csókolta. Annabeth átkarolta a nyakát, Chan Doo a csípőjére simította a kezét. Az ajkai már nem csak az ajkait becézgették, a nyelve utat tört a lány szájába. Percekig csókolóztak, majd elváltak egymástól, és a fiú a lány homlokának döntötte az övét.
– Rendben – lihegte Chan Doo.
    Annabeth rámosolygott, és megfogta a kezét. Az ágy felé vezette, Chan Doonak összefutott a szemöldöke az értetlenségtől, a lány felnevetett, ahogy hátranézett rá. Lefeküdt az ágyra, és maga után húzta a fiút is. Az nem szólt semmit, csak várta, hogy mit akar tőle.
– Még nem akarok elmenni. Átölelsz egy kicsit? – kérdezte Annabeth. Chan Doo elmosolyodott, és bólintott.
– Persze.
    A lány háttal a fiúnak feküdt le, Chan Doo pedig közel húzódott hozzá. A kezét a derekára simította, az arcát a vörös hajzuhatagba rejtette. Kiskifli-nagykifliben feküdtek egymás mellett.