12. fejezet/ 1. rész

Sziasztok!
Bocsánat, hogy előző héten nem volt, de a nővéremnek kellett a gép, mert dogát írt. Valami beadandót az egyik órájára.
De most itt. remélem tetszeni fog! :)
Jó olvasást!
Puszi! :)

12. fejezet/ 1. rész

A másnap reggel a szokásos módon indult. Felkelt, felöltözött, elment reggelizni.
Beszélgetett a lányokkal, amikor Dakota befutott. Lihegett és rémültnek tűnt.
- Annabeth! Gyere gyorsan!
- Mi a baj? – nyelte le a falatot.
- Chan Doo… Már tegnap szólnom kellett volna. De azt hittem meggondolja magát. Elmegy… elmegy New Yorkba.
- Mármint oda? – kérdezte feszülten.
- Igen. Gyere már alig öt perc maradt a buszig. – felugrott az asztaltól és Dakotával kirohantak az étkezőből mindenkit félrelökve az útból.

Meg is látta a fiút, amint a buszra vár.
- Chan Doo! – rohant oda hozzá nyomában Dakotával. – Nem mehetsz oda. – próbált összefüggően beszélni, de a futástól eléggé kifáradt.
- Dakota! Megmondtam, hogy ne rendezkedj az életemben. – villant dühösen a szeme a lányra.
- Nem mehetsz el. – Annabeth megragadta a karját, és húzni kezdte. De nem mozdult. Ennyi erővel egy sziklát is megpróbálhatna elmozdítani.
- Odamegyek, ahová akarok, nem vagy az anyám.
- De a barátnőd, igen. – elengedte a karját, és összekulcsolta az ujjaikat. Chan Doo a kezükre meredt, majd elhátrált.
- Légy jó, Annabeth. Vigyázz magadra. – kezdet tömeg gyűlni köréjük. De Annabetht nem érdekelte.
- Nem hagyhatsz itt. – telt meg könnyekkel a szeme.
- Nélkülem is jól elirányítod a csapatot.
- Engem nem hagyhatsz itt. Engem! Kérlek. Nem érdekel a csapat, csak te. Könyörgöm. – újra megragadta Chan Doo kezét. – Szeretlek!
- Annabeth. – végig simított a lány arcán, amit könnyek áztattak. – El kell mennem. Nem maradhatok veled.
- Ugyanaz fog történni veled, mint a bátyáddal. – a térde megrogyott, csak Chan Doo erős karjai tartották állva.
- Az lenne a legjobb. – suttogta a fiú.
- Nem, ne mondj ilyet. – kirántotta magát a szorításából és a földre rogyott. – Azt mondtad a földön csúsznál értem. Én is, én is érted.
- Annabeth. – ragadta meg a lány karját, és felfelé kezdte húzni. – Állj fel. Állj fel, szerelmem. – az utolsó szót csak suttogta.
- Nem, csak ha megígéred, hogy maradsz. – makacskodott.
- Nem tehetem.
- Akkor itt maradok, amíg vissza nem jössz. Vagy… vagy vigyél magaddal. – suttogta. Könnyei az aszfaltra potyogtak. Ő maga pedig reszketett, de nem a hidegtől, hanem a félelemtől, hogy elveszítheti. Chan Doo letérdelt elé, és megcsókolta. Lágyan, egy pillanatra. – Ez… ez búcsúcsók volt. – nem tudta honnan, de érezte, hogy az volt. Hogy nem tudja itt tartani Chan Doot. Végig simított az arcán, letörölve a könnyeket, majd az éppen beálló buszhoz lépett és, már ott sem volt.
Annabeth összerogyott, az a kis tartás is, ami még volt benne, egy pillanat alatt elszállt. A térdére dőlve zokogott, ott mindenki előtt. Térden állva könyörgött egy fiúnak, aki végül mégis itt hagyta.
Két kéz ért a hátához és húzta magához. Annabeth Dakota vállán sírt tovább, majd valaki letérdelt elé, és a kezét dörzsölgetve próbálta nyugtatni. Emma volt az. Balról pedig Linda ült mellé a piszkos betonra.
Együttes erővel próbálték felhúzni, de nem mozdult.
- Gyere, felviszünk a szobádba. – mondta Dakota.
- Nem, hagyjatok. – kirántotta a kezét Emmáéból és átölelte a térdét. – Itt maradok. Megmondtam neki. Amíg vissza nem jön.
- Nem fog. – suttogta Emma. – Elment.
- De visszajön, értem. A következő busszal visszajön, és én itt fogom várni.
Egy darabig még ültek a földön. A tömeg végül elszállingózott, csak ők maradtak egymásnak dőlve.
Annabeth abbahagyta már a sírást. Minden érkező busznál reménykedve emelte fel a fejét, de Chan Doo nem jött. Végül két óra múlva megengedte a lányoknak, hogy felsegítsék.
Bevitték, de innentől nem csinált semmit. Csak feküdt az ágyán, és alig evett valamit. Orvost is akartak hozzá hívni, de nem engedte. És ez így ment az elkövetkező napokban is. Nem foglakozott a tánccal, a barátnőivel.

Chan Doo amint felszállt a buszra szorítást érzett a mellkasában. Késztetést érzett rá, hogy visszanézzen, de nem tehette meg. Akkor nem tudna elmenni.
Nem különösebben foglakozott a környezetével. A busz szép lassan megtelt, egy vele kb. egyidős lány szólította meg.
- Leülhetek? – mosolygott.
- Persze. – csinos arca volt. Bár kissé túlsminkelt, az égő vörös rúzsa már kicsit talán sok.
Zöld szemei voltak, vörös, enyhén göndör haja. Ami egészen a derekáig ért. Bőre napbarnított volt, combjai hosszúak. Felülről is szép volt. Formás mellei, széles csípője, tökéletes homokóra alakot adott neki. Rövid, zöld ruhát viselt, ami alig takart.
Elégedetten konstatálta, hogy felhívta magára a fiú figyelmét. Huncutul mosolygott rá, mire Chan Doo felvillantotta a szokásos féloldalas mosolyát, ami mindig bejött. Még Annabeth is belepirult.
Hirtelen megint megfájdult a szíve, és elkapta a tekintetét a lányról.
- Felejtenem kell! – gondolta. – Így lesz a legjobb, csak légy olyan, mint régen.
Egy ideig kifelé bámult az ablakon, majd felbátorodva visszanézett rá.
- Mond csak… ő…
- Amy.
- Amy, megadnád a számod? – rögtön átnyújtott neki egy papírt.
- Azt hittem már hiába fáradtam azzal, hogy leírom. – mosolygott. – A következőnél szállnom kell. – sóhajtott.
- Kár. Pedig jobban megismerkedhettünk volna. – huncut mosoly jelent meg az arcán.
- Én még csak a nevedet se tudom. Pedig nagyon érdekelne.
- Majd elmondom, ha legközelebb találkozzunk, hogy legyen miért eljönnöd.
- Amúgy is elmennék.
- Jobb szeretek biztosra menni.
- Akkor várom a hívásod. – hangos fékcsikorgással megállt a busz, és Amy lesuhant róla. Még felmosolygott Chan Doora, és integetett neki.
Chan Doo egy darabig pörgette az ujjai között a papírdarabot. Többször elolvasta magában a számot. Elöntötte egy ritkán érzett érzés, a bűntudat. Kétszeresen is.
Először, mert most úgy érezte a lánynak, Amynek csalódnia kell. Lehet, hogy a fiú a buszról, nem hívja fel.
Másodszor, mert úgy érezte ezzel megcsalja Annabetht. Már csak azzal is, hogy elkérte a számot.
Vajon mi lehet Annabethszel? Összeszedte már magát? Haragszik rá? Esetleg sír érte? Vagy újra nevet? Megkönnyebbült? Összeszorította a száját, és próbált másra gondolni. Amy jutott eszébe, karcsú alakja, vörös haja, hosszú combjai. Elképesztő lány, külsőre, de neki most csak ez a fontos. Hogy jól nézzen ki. Ahhoz, hogy felejteni tudjon, szüksége van erre az egészre.