16. fejezet/ 1. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást! Puszi! :)

16. fejezet/ 1. rész

Gyorsan kivett egy szobát, átöltözött, majd felment Annabethhez. Most csak az apja volt ott, de ő is kint várakozott.
- Alszik. – csak ennyit mondott halkan.
- Nem ébresztem fel. – azzal belépett hozzá.
Csendben átvágott a szobán, és leült mellé az egyik székre. Rákönyökölt a térdére, a kezébe hajtotta a fejét, és úgy nézte az oldalára fordult lányt. Gyönyörű, hosszú haja szétterült mögötte a párnán. Szeme csukva volt, halkan szuszogott. Olyan békésen aludt.
20 percig biztosan nézte, majd elkezdett mocorogni és kinyitotta a szemét. Rögtön el is mosolyodott.
- Miért nem ébresztettél fel? – kérdezte a lány.
- Pihenned kell, és olyan szépen aludtál. – mosolygott vissza rá. Annabeth kinyújtotta a kezét a fiúé felé, és összekulcsolták az ujjaikat.
- Hiányoztál. – suttogta.
- Átaludtad a távollétemet. – nevetett Chan Doo.
- Attól még hiányozhattál.
- Te is nekem. – a szájához emelte a lány kezét, és csókot lehelt rá.
- Chan Doo! – szólította meg.
- Igen? – nézett rá Annabethre.
- Megijedtél a vérvizsgálattól. – jelentette ki csendesen.
- Észrevetted. – suttogta, és nem tudott a lányra nézni.
- Kábítószereztél, igaz?
- Annabeth… - suttogta megtörten. – én…
- Csak tudni akartam. – az arcára tette a kezét, és maga felé fordította. – Semmin se változtat, hogy tudom. Szeretlek. – Chan Doo széke egy kicsivel alacsonyabb volt, mint a beteg ágy, így nagyjából egy vonalba került a fiúval. Odahajolt hozzá, és megcsókolta. Majd elhúzódott. – Van még valami, amit szeretnék tudni.
- Ne kímélj! – Annabeth ölébe hajtotta a fejét, úgy nézett fel rá.
- Alexis. – mondta ki először csak a nevet, és a fiú hajával kezdet babrálni. – Mielőtt eljöttél beszéltem vele, megláttam a tetkóját. Szeretted őt, igaz?
- Nem. – vágta rá a rögtön, és felegyenesedett. Tett egy kört a szobában, majd visszalépett Annabethhez. – Alexis… Sokat jelentett nekem, de nem úgy, mint te. Igen, volt valami köztük. Gyerekes rajongás, vagy tudom is én mi… de nem szerelem. Azt most érzem először.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál. – mosolygott, majd lehúzta magához a fiút, és megcsókolta. – Emlékszel még mit ígértél nekem?
- Mit? – Annabeth újra megcsókolta, és lerántotta magára az ágyra.
- Hogy gondoljam át, és megteszed nekem. – Chan Doo derekára fűzte a lábait.
- Annabeth… ez egy kórház. – mosolygott le rá a fiú.
- Kórházban még biztos nem csináltad. Vagy tévedek?
- Nem, még nem. – nevetett, lehajolt, és újra megcsókolta. Áttért a nyakára, és finoman kényeztette. Annabeth apró sóhajokat hallatott. Végig futotta a kezét a lány combján, Annabeth pedig levette az ingjét, majd a pólójától is megpróbálta megszabadítani. De Chan Doo lefogta a kezét, és elhúzódott.
- Mi az? – kérdezte csüggedten.
- Majd ha kiengedtek, egy kényelmesebb ágyban. – mosolygott, és lemászott a székre.
- Annyira nem rossz a rugózása. – nyomogatta meg Annabeth. Chan Doo felnevetett.
- De nyikorog. – vette vissza az inget.
- Hát, ez igaz. – sóhajtott Annabeth. – Hogy fogom én kibírni addig, amíg kiengednek? - Chan Doo újra odahajolt hozzá, és csókot lehelt az ajkaira.
- Hát még én, hogy fogom bírni. – vigyorgott.
- Ugye nem hagysz el többé? – tette fel a kérdést félénken.
- Megígérem. – súgta a választ. – Szeretlek. – újra hozzáhajolt.