16. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Mivel attól, hogy nem írtok még lehet, hogy olvassátok elhoztam a fejezet folytatását.
Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi!:)

16. fejezet/ 2. rész


- Ugye nem hagysz el többé? – tette fel a kérdést félénken.
- Megígérem. – súgta a választ. – Szeretlek. – újra hozzáhajolt.
Sokáig csókolóztak. Meg se hallották, ahogy bejött valaki, csak akkor vették észre, amikor megragadták Chan Doo vállát, és elrántották Annabethtől.
Máris csattant egy pofon. Annabeth sikítani akart, de a kezét a szájára tapasztotta, nem akart rontani a helyzeten. Chan Doo apja felfújta magát mérgében, a feje is lilult. Mondott valamit koreaiul, de a fia csak nézett rá, mint aki nem érti.
- Hogy merészeled? – kérdezte Mr. Lee.
- Mégis mit? – szűrte a fogai között. Ahol a tenyér csattant bepirosodott a bőre, emléket hagyva a pofonnak.
- Elszöksz New Yorkba, hogy egy amerikai lánnyal enyelegj. – mondta undorodva. Ji Hyun, és egy koreai nő jelent meg a szobában. Chan Doo nővére szomorúan, sajnálkozva nézett Annabethre. - Nem tisztelsz te engem, fiam?
- Komolyan választ vársz erre? – mondta mérgesen. Chan Doo apja keze újra lendült, de a szobában lévő három nő egyszerre sikította, hogy ne, így megállt pár centire a fiú arcától.
- Chan Doo, fiam. – szaladt oda az anyja. – Menjünk haza. Felejtsük el!
- Nem megyek innen, sehová. Eressz! – rivallt rá a kis, törékeny nőre. – Megígértem, hogy maradok. – az apja pillantása Annabethre tévedt, aki még mindig ijedt tekintettel nézte a jelenetet.
- Hogy merészelsz ellentmondani?
- Maradok bármit is teszel. – nézett az apja szemébe dacosan.
- Nem vagy már kisgyerek. Erre nincs időm. – megragadta a karját, és elkezdte kihúzni, de Chan Doo minden erejét bevetve nagyjából helyben tartotta magát. – Ne viselkedj úgy, mint egy amerikai, nem vagy az.
- Tévedsz! Inkább vagyok amerikai, mint az, ami te. Nem parancsolgathatsz nekem. Már felnőttem.
- Visszaküldelek Koreába a nagyszüleidhez.
- Azt lesheted. – közelebb lépett az apjához. – A legjobb az lenne, ha felszívódnál az életemből. – újra pofonra lendült a keze. Chan Doo összeszorítottam a szemét, és a száját, de nem jött a fájdalom.
Kinyitotta végül, érdekes látvány tárult a szeme elé. Az apja háttal állt neki, és az anyjával nézett farkas szemet.
- Nem engedem, hogy még egyszer megüsd a gyermekem. – mondta lassan, erős akcentussal a nő. – Tűnj el innen! – adta ki a férje útját.
A férfi felháborodottan tátogott, majd kiviharzott az ajtón. Annabeth, és Ji Hyun megkönnyebbülten sóhajtott fel. Chan Doo anyja meg a fiú karjaiba vetette magát, és koreaiul hadart. Sajnálkozásnak, bocsánatkérésnek hangzott, de Annabeth nem esküdött volna meg rá. Majd a fiú felé fordult.
- Sajnálom, hogy végig kellett nézned. – suttogta Chan Doo, és megfogta a kezét.
- Semmi gond, nem a te hibád. – erőtlen volt a hangja, és rekedt.
- Az édesanyám. – intett a picinyke nő felé kedvesen. – A másik meg az apám volt. – csikorgatta a fogait.
- Örülök, hogy megismerhetem. Annabeth vagyok. – nyújtotta felé a kezét, de a nő meghajolt. Zavartan figyelte, mire Chan Doo jelzett neki, hogy tegye ugyanazt. Miután megtette, a nő szorosan átölelte, és két csókot nyomott az arcára.
- Én is örülök. – pihegte, majd kiment. Ji Hyun is köszönt, majd követte az anyját.

- Jól vagy? - kérdezte Annabeth, amint becsukódott az ajtó.
- A lehető legjobban. – ölelte át a lányt.
- Sajnálom, hogy bajt okoztam.
- Nem okoztál. Inkább nekem kell bocsánatot kérnem. – hajtotta le a fejét.
- Ez nem igaz. – húzta vissza magához Chan Doot. – Szeretlek, de…
- De? – vonta össze a szemöldökét a fiú.
- Nem lesz ebből baj?
- Már nem. – simította végig az arcát.
- Mi bajod Koreával? – váltott.
- Semmi. Kifejezetten szépnek tartom, de ez a hazám. Csak az apámat utálom. – ült le mellé.
- Ne mondj ilyet. – bokszolt bele Chan Doo vállába Annabeth, majd megcsókolta.