17. fejezet/ 1. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő. Ne haragudjatok, hogy ilyen soká.
Jó olvasást!
Puszi! :)

17. fejezet/ 1. rész

Végül kiderült, hogy semmi komoly baja sincs. Nem került rosszabb állapotba. Egy-két nap múlva ki is engedték a kórházból. Bár a versenyt nem folytathatták, és Alexisék nyertek, de hátra volt még a gála. Megkérte a szüleit, hogy azon legalább hagy maradjon.
A gálán az lépett fel a csapatokból, aki akart. Bármilyen párosításban, csapatban akár, de egyedül is lehetett. Chan Doo és Annabeth eldöntötték, hogy ők is fellépnek egy mixszel. Éppen próbáltak, amikor megcsörrent a fiú telefonja.
- Halló? – vette fel.
- Szerbusz Chan Doo. Grace vagyok. – szólt bele egy női hang.
- Grace? – kérdezett vissza. Nem tűnt ismerősnek a neve, és a hangja.
- Grace, a rendőrségről. – magyarázták a vonal másik végén.
- Ó, tényleg. A rendőrnő. – mosolyodott el. – Miben segíthetek? – Annabeth mellette állt, most elkezdet a lány hajával játszani.
- Fredről lenne szó. – mondta kicsit zavartan.
- Igen? Mi van vele?
- Szeretne veled beszélni.
- Ó… - suttogta Chan Doo meglepve. Erre egyáltalán nem számított. Elengedte a lány haját, ő észre sem vette, mennyire ideges lett. Annabeth viszont igen, kíváncsian fordult a fiú felé, de az nem figyelt rá.
- Nem igen tudtam, mit csináljak. Elmondtad, hogy nem akarsz belefolyni. Amit száz százalékosan megértek, és tiszteletben tartok. De joga van hozzá, hogy ezt kérje. Nem kényszeríthetlek, de kötelességem szólni. – magyarázkodott.
- Nem, nem, semmi gond. Beszélek vele. Ezen ne múljon a dolog. Mikor? – kérdezte.
- A most megfelelne?
- Őőőő… Persze, miért is ne? De beletelik egy kis időbe, amíg odaérek.
- Rendben, várlak. – azzal letette a telefont.

Annabeth átölelte a fiút. Szorosan hozzá bújt, a vállába temette az arcát, úgy szólalt meg.
- Ki volt az? – kérdezte.
- A rendőr, aki kihallgatott.
- Mit akart? – kapta fel a fejét Annabeth. – Ugye nincs baj? – az állát a mellkasának támasztotta.
- Nincs, semmi. Csak Fred beszélni akar velem. – magyarázta megnyugtatásképpen. De a lány csak még idegesebb lett.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – mondta. – Szerintem nem kellene vele találkoznod. El kellene felejtened ezt az egészet. Az egész múltadat.
- Már megígértem. Elmegyek, meghallgatom, aztán vissza is jövök. Minden rendben lesz. – váltott megnyugtató hangnemet. – Oké?
- Már is mész? – Chan Doo bólintott. – Elkísérlek.
- Nem kell. Rendben leszek. Úgyse jöhetsz be hozzá.
- Nem is akarok. Csak ott akarok veled lenni. – suttogta, és szorosabban ölelte a fiút.
- Akkor gyere. Mennünk kell, ha el akarjuk érni a buszt. – mosolygott Chan Doo.
- Ó, pedig már azt hittem elkötöd az egyik tanár kocsiját, és azzal megyünk a rendőrségre. – cukkolta.
- Azért az elég pimasz lenne. – vigyorgott a fiú.
- Pimasz vagy. – beharapta az alsó ajkát, és érezte, hogy elvörösödik, amint elkalandoztak a gondolatai.
Lejátszotta magában a tegnapestét. Olyan gyorsan történt minden. Egyik percben még próbáltak, a másikban már együtt zuhanyoztak. Kellemes érintéseken, és puha csókokon kívül nem történt több közöttük, de mégis felejthetetlen volt.
- Jól van, most már hagyjuk abba. – mondta Chan Doo és elnyúlt a padlón. – Hulla vagyok.
- Egy beteg lány tovább bírja. – lihegte Annabeth felette állva, csípőre tett kézzel. – Nem lennék túl büszke.
- Tényleg? – kérdezte, majd megragadta a lábát, és lerántotta maga mellé.
- Hé! – sikított fel Annabeth, de biztonságba, a fiú ölelő karjaiba érkezett. – Pimasz vagy. – suttogta, és megcsókolta Chan Doot. A fiú a hátára döntötte, és felé kerekedett.
- Akkor ehhez is elég pimasz vagyok? – kérdezte, és újra megcsókolta a lányt. A keze a szűk pólója alá tévedt.
- Chan Doo… - levegő után kapkodva tolta el magától. – Ne itt. – a fiú vágytól égő szemmel nézett le rá.
- Annyira kívánlak. – suttogta, és végig simított Annabeth arcán az állától a füléig. A tenyerébe igazított az arcát, mint egy kis macska, akinek jól esik a simogatás. Lehunyta a szemét, és elmosolyodott.
- Letusolok, aztán találkozunk a szobádban. – mondta kacéran, majd felállt, és az öltözők felé indult. Hamar ledobta magáról a ruháit, aztán beállt a zuhany alá. Sokáig csak állt ott. A meleg víz érintése jól esett a testének.
Szorosan átfogta a mellkasát, úgy próbálta magát megnyugtatni. Szerette Chan Doot, és úgy érzete a fiú is őt. De félt tőle. Félt, hogy végül egy strigulaként végzi. " Csak lefektetni akartalak, egy éjszakára. Semmi több." – visszhangzott a fülében, amit még a megismerkedésük elején mondott neki. Mi változott meg azóta? Megváltozott egyáltalán valami azóta?
Megrázta a fejét, próbálva eltűntetni a mérgező gondolatokat. Már nyúlt a tusfürdős flakonért, amikor hátulról megérintették. Elhúzták a haját, és a nyakába csókoltak. Megrezzent az érintéstől, bár tudta ki az, de a levendula, és cédrusfa férfias, ismerős illata megnyugtatóan hatott rá.
- Elmenjek? – kérdezte. Annabeth nem válaszolt. Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang. Mondani akart valamit, de nem tudott. Érezte, ahogy Chan Doo elhúzódik. Tudta, hogy elmegy, ha nem tesz valamit.
Megfordult, szembe találta magát a fiúval. Meztelen volt. Tudta, mégis most, hogy látta is, ijesztő volt. Nem rég maga mászott rá, most, hogy itt a lehetőség megijedt.
- Ne… ne menj el. – bármennyire is próbált erős maradni, elcsuklott a hangja. Chan Doo elmosolyodott, most kedvesen, megértően. Ritkán látatta ezt az arcát.
Végig nézett Annabethen, ő pedig érezte, hogy elpirul. Sosem látta még fiú meztelenül, bár ez fordítva is igaz volt. Sosem látott fiút meztelenül.
- Gyönyörű vagy! – suttogta Chan Doo, és közelebb lépett. Vissza, egészen közel, hogy átölelhesse.
Annabeth remegett, ő maga is érezte. Összeszorította a fogát, az arcát Chan Doo mellkasába temette, úgy próbált úrrá lenni a saját testén. A fiú szorosan ölelte.
- Ne félj! – suttogta. – Nem érek hozzád egy ujjal se, ha nem szeretnéd.
- Szeretném. – nézett fel rá. Szelíden elmosolyodott, úgy nézett rá, mint egy kislányra, ez kicsit bántotta az önbecsülését.
- Hiszen remegsz. – fogta a keze közé az arcát.
- Fázom. – hazudta, Chan Doo felnevetett, elárulván ezzel, hogy nem vette be.
Lehajolt hozzá, és megcsókolta. Annabeth keze eddig az izmos mellkasán nyugodott, most végig simított rajta. Végig vezette az ujjait, minden egyes izmon, a tökéletes testen.
Chan Doo elengedte az egyik kezével, és Annabeth háta mögött kutatott valamiért. Hirtelen átfutott az agyán, talán óvszert keres, de az nincs egy tusolóban. Amikor meghallotta, hogy a tusfürdőjéből nyom a kezére, majd a hátát kezdte simogatni, megkönnyebbült. Lent kezdte, egyre feljebb, és feljebb haladt… Megemelte a haját, hogy a fiú hozzáférjen a vállaihoz. Majd előretért a hasára, majd mielőtt a melleihez ért volna, megkérdezte:
- Szabad? – rekedt volt a hangja, a szeme vágytól csillogott.
- Igen. – bólintott Annabeth. Most már sokkal magabiztosabb volt, nem bánta, hogy marasztalta. Inkább élvezte az érintéseit.
Óvatosan, gyengéden bánt vele. Semmit se sietett el…
- Mire gondolsz? – suttogta Chan Doo, de olyan közel, hogy az ajkai hozzá értek az Annabeth füle mögötti érzékeny bőrhöz. Megborzongott a kellemes érintéstől, vagy az emléktől, maga se tudta. De csalódott volt, amiért megzavarták az emlékezésben.
- Semmire. – hazudta. Chan Doo megint úgy nevetett fel, hogy elárulta, nem hisz neki. De nem kérdezett semmit. Annabeth jól tudta, hogy azért, mert nem kell kérdeznie, úgyis rájött a válaszra.
Észre se vette, mikor vezette ki a buszmegállóba. Most ott álltak egymás mellett, összekulcsolt kezekkel. Elképesztően boldog volt. Hiába történt annyi borzalom mostanában, ő mégis boldog volt.