20. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő rész. Jó olvasást hozzá :)

Puszi! :)

20. fejezet/ 2. rész

Miután Annabethék lementek, és miután Chan Doo anyukája ragaszkodott hozzá, hogy egyenek, mielőtt elmennek, végül sikerült beülniük a kocsiba. Egy fekete terepjáró volt, Chan Doo az apjától kapta. Miután bejelentette az anyja, hogy elválik a férjétől, és ezt teljesen komolyan is gondolja, mivel keresett ügyvédet, az apjukat kenyérre lehetett kenni. Mindent megvett a testvéreknek, bármit, amit csak akartak. Mivel Chan Doo nem kedvelte különösebben, jól ki is használta ezt. Letette a jogsit, amit az apja nem engedett eddig a balhéi miatt, aztán megvetette ezt a kocsit, meg még egy csomó új cuccot. Annabeth ebbe nem akart beleszólni, bár ő kicsit sem tartotta ezt jó ötletnek, de a fiú tudja. Most ott ült mellette az autóban, a tegnapi ruhájában, hazafelé tartottak. Unottan bámult ki az ablakon, a gyomrába hideg fájdalom költözött. Csúnyán váltak el a szüleitől este, és még a telefont se vette fel, ha keresték.
- Gyalog is el tudtam volna jönni. – mondta egyszer csak. Igazából jobban örült volna, késleltette volna a haza érkezést.
- Útba esik. – vonta meg a vállát a fiú, és bekanyarodott az utcájukba.
- Hová mész? – nézett rá Annabeth.
- New Havenbe, a Yale-re. – mondta Chan Doo kicsit feszengve.
- De hát szombat van. – értetlenkedett a lány, a kocsi pedig megállt a házuk előtt.
- Tegnap lett volna a felvételi elbeszélgetés, de a szülinapod miatt megkértem a dékánt, hogy hagy menjek máskor. Belement. Ma kell mennem. – magyarázta a fiú.
- Ó. – suttogta Annabeth. – Várj meg! – nyitotta ki az ajtót. – Átöltözöm, és elkísérlek.
- Biztos? – nézett Chan Doo a házra, ahol elhúzták a függönyt. – Beszélned kellene a szüleiddel.
- Az ráér. – rázta a fejét Annabeth. – A te felvételid fontosabb, ott akarok veled lenni.
Azzal lezárta a témát, és kipattant a kocsiból. Gyors léptekkel besietett, és becsapta az ajtót. Már félúton volt az emeletre, amikor az anyja utána szólt.
- Szóval hazaértél. – lépett a lépcső aljához.
Annabeth hátranézett, bólintott, majd tovább rohant. Hallotta, hogy követik, de nem érdekelte, berohant a szobájába, és a szekrényébe kezdet kutatni. Kinyílt az ajtó, és belépett az anyja.
- Nagyon aggódtunk, egy csomószor hívtalak. – méltatlankodott.
- Láttam. – rántotta meg a vállát a lány, és bement a fürdőszobájába.
- Szóval nem Emmánál aludtál. – mondta az anyja. Annabeth nem csukta magára az ajtót, tudta, hogy semmi értelme az anyja úgyis kinyitná.
- Nem. – lépett ki pár perc múlva.
- Tom pedig ezt mondta. Megkérted az öcséd, hogy hazudjon?
- Nem, magától tette. Nyugodtan megmondhatta volna, nem érdekel, hogy mit gondoltok. – lépett a tükörhöz, és gyorsan lófarokba fogta a haját, majd sminkelni kezdet.
- Ugye tudod, hogy most nagyot csalódtam benned.
Annabeth az anyjára nézett egy pillanatra, majd újra a tükörre, válaszra sem méltatta az előbbi megszólalását.
- Elmegyek, majd egyszer csak jövök. – mondta a tükörképének.
- Most jöttél haza. – lepődött meg az anyja. – Mégis hová mész?
- El. – nézett rá fagyosan. – Dolgom van.
- Chan Dooval? – kérdezte halkan.
- Vele. – húzta össze a szemeit Annabeth.
- Nem mehetsz. – jelentette ki fáradtan az anyja.
- Nem te mondod meg, hogy mit tehetek, és mit nem. – rázta a fejét sértetten.
- Az anyád vagyok. – emelte meg a hangját a nő.
- Tudom. – reagált Annabeth. – Akkor is elmegyek, nem állhatsz az utamba. Ha nem Chan Dooval, akkor Emmával, ha nem vele, akkor mással, itt biztos nem maradok. Olyan helyre megyek, ahol érdekli az embereket a véleményem, és hogy mit szeretnék. Olyan helyre, ahol nem akarnak rávenni, hogy szakítsak a barátommal, akit szeretek, és akivel lefeküdtem tegnap este. – kiabált az anyjával, majd felkapta a táskáját, és leviharzott a lépcsőn. Hallotta, ahogy utána szól, de nem figyelt rá.
Kirohant a kocsihoz, és bepattant az anyósülésre a fiú mellé. Chan Doo eddig AC/DC számokat hallgatott, hogy elüsse az időt, most kikapcsolta, és a lányra nézett.
- Minden oké? – kérdezte.
- Semmi bajom. – erőltetett egy mosolyt az arcára Annabeth. – Csak veszekedtem egy sort az anyámmal.
Chan Doo végig simított az arcán, a hajába túr, majd adott egy csókot a homlokára. Annabeth azonnal jobb kedvre derült, már nem érezte úgy, hogy mindjárt elbőgi magát.
- Majd megbékélnek. – suttogta együtt érzően, ha valaki hát ő tudta, milyen egy szülővel veszekedni.
- Tudom. – mosolygott rá Annabeth.
- Biztos velem tartasz? – mondta kicsit oldottabban. – Unalmas lesz.
- Majd addig körbenézek a suliban. – nevetett fel a lány, Chan Doo pedig beindította az autót. Két és félóra volt az út az egyetemig, New Havenbe. Nem volt túl messze, szerencsére. Régóta tudta, hogy a fiú végzős, és a Yalere akar menni, de eddig nem igazán gondolkodott ezen. Most kifelé bámult az ablakon, és azon gondolkozott, hogy mi lesz jövőre. Nincs messze, bármikor meglátogathatja, hétvégén pedig úgyis haza jön, de akkor is kollégista lesz. Két és félórányira tőle, egy kollégiumban, egyetemen, lányokkal, egy ilyen helyes, lányok álma fiú. Összeszorult a gyomra, ha csak erre gondolt. Hiába próbálta kizárni az elméjéből, állandóan arra gondolt, hogy miért nem a Bostonra fog járni Chan Doo. Tudta, hogy önzőség tőle, hogy a szerelmének ez az álma, de féltette a kapcsolatukat.
Hiába ment a zene a kocsiban, és figyelt az útra, még így is megérezte Chan Doo, hogy Annabeth újra szomorú lett, pedig amikor elhagyták Boston még mosolygott, és beszélt. Felé fordult egy pillanatra, és látta, hogy az ablakon néz ki. Tudta, hogy valami nincs rendjén, és azt is sejtette mi.
- Nem lesz semmi gond jövőre. – mondta nagyjából egy órányira New Haventől. Mivel még két órájuk volt a találkozóig, lekanyarodott az útról, és megállt. Annabeth Chan Doot nézte, tudta, hogy a fiú kitalálta mire gondol.
- Tegnap neked adtam magam. – suttogta Annabeth.
- Megbántad? – kérdezte rekedten a fiú. Hirtelen kiszáradt a szája, és a kétségbeesés mardosta a torkát.
- Nem. – vágta rá Annabeth. – Csak nem tudom, hogy neked is annyit jelentett-e, mint nekem. – mondta végül ki félve azt, ami a szívét nyomja.
- Értem. – nézett maga elé a fiú, majd közelebb hajolt hozzá, és a szemébe nézett. – Mondtam már párszor, de akárhányszor elmondom, egészen addig, amíg nem győzlek meg. Sosem éreztem még így senki iránt, soha. És ez nem egy ostoba fellángolás, ami pár hétig tart. Nem tudom mi lesz jövőre, de egy dologban biztos vagyok, hogy egy lány sem fog érdekelni rajtad kívül, ahogy most se érdekel senki más. – elmosolyodott, és Annabeth is.
- Köszönöm. – suttogta, és érezte, hogy enyhül a szorítás a gyomrában.
- Bízol bennem? – kérdezte.
- Igen, ne haragudj. – hajtotta le a fejét.
- Nem haragszom. – tette az álla alá a kezét, hogy muszáj, legyen ránéznie, majd megcsókolta a lányt. Pár perccel később szólalt meg újra: - Mehetünk?
Annabeth bólintott, majd Chan Doo beindította az autót, és tovább mentek. Utána már jól szórakoztak egész úton, beszélgettek, zenét hallgattak, hülyültek. Mikor odaértek, kézen fogva megkeresték a dékán irodáját, Chan Doo pedig bement. Nagyjából egy órát töltött bent, ami elég hosszúnak tűnt Annabethnek. A suliban lézengett pár ember, de a hétvégére való tekintettel, eléggé kevesen. Nézelődött, megnézte az udvart, az épületben bóklászott, benézett a könyvtárba. Mikor a fiú végzett, együtt is körbejárták a sulit, majd elmentek enni, és a városban sétálgattak, azt nézték meg.
Chan Doonak jó esélye van bekerülni, a dékán láthatólag megkedvelte. Legalábbis nevetve jöttek ki az irodából, és Annabeth faggatására végül mindent elmondott, hogy mi volt. Nagyon szimpatikus volt számára az iskola, és a dékán is. Mivel nagyon jó tanuló, pedig nem igazán foglalkozik a tanulással, szimplán csak okos, és mint Annabeth meglepve megtudta, a kapcsolatuk elején szeret olvasni, és ez nagyabból elég ahhoz, hogy megállja a helyét a suliban, mellette pedig táncol, és menő is. Szóval minden esélye meg van rá. Ezeken kívül pár cikke már meg is jelent az iskola újságban, meg a bostoni napilapban is. Annabeth büszkén ölelte át, és egyáltalán nem zavarta már a két órás távolság, mert úgy tűnt a fiú igazán boldog, és igazán ide való.