10. fejezet/ 1. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő. Ne legyetek mérgesek, lécci.
Tettem fel képeket Klaudya kérésére a Szereplők menüpont alá. Nagyjából olyannak képzelem el őket.
Várom a véleményeket.
Jó olvasást!
Puszi! :)

10. fejezet/ 1. rész

Sokáig csókolóztak a fűben. Míg Chan Doo el nem húzódott.
- Hiszen te reszketsz. – mondta és gyengéden magához húzta, a karját pedig dörzsölgetni kezdte. – Sosem veszel pulcsit?
- Reméltem, hogy ma is lesz nálad egy és átadod. – cukkolta Annabeth.
- Levegyem az ingem? – kontrázott a fiú.
- Elég, ha feljössz velem a szobámba egy pulóverért.
- Nem tetszik az ingem? – húzta fel az orrát megjátszott sértettséggel Chan Doo.
- Azt nem akarom látni, ami alatta van. – válaszolt Annabeth és ott hagyta a fiút.
- Ez övön aluli ütés volt. Ugye tudod? – kiáltotta és utána szaladt. Mikor beérte maga felé fordította és úgy tett, mintha meg akarná csókolni, de aztán hirtelen tovább indult.
- Szemét! – mormogta Annabeth.
- Megérdemelted. – megpöckölte az orrát, és a jobb kezét vállára tette, Annabeth pedig szorosan hozzábújt és átölelte.

Amikor elérték a tábortűz népes közönségét, több döbbent pillantást is bezsebeltek. Emma a legszélén üldögélt Lindával és még pár lánnyal. Óriási vigyorral nézte a párt. Mikor elhaladtak mellettük Annabeth megfordult és vigyorogva, felemelte a hüvelyk ujját, jelezve, hogy minden tökéletes. A lányok nevetve bólintottak, ő pedig elégedetten visszafordult és újra átölelte a fiút.
- Láttam ám! – nézett le rá.
- Mit? – játszotta az értetlent. Chan Doo pedig lehajolt hozzá és nevetve megcsókolta.
- Aranyos. – suttogta, amikor megszakították a csókjukat. Annabeth pedig zavarában beleharapott az ajkába. Amitől a fiú ismét felnevetett, és megsimogatta az arcát. – Szeretem, amikor zavarba hozlak.
- Vagyis szereted, ha nem tudom, hogy mit csináljak.
- Aha, így is mondhatjuk. – mondta halkan, majd az utolsó szót még halkabban suttogta a fülébe. – Izgató!
- Nem vagy te egy kicsit perverz?- vonta össze a szemöldökét a lány.
- Csak egészséges mértékben. – pöckölte meg megint az orrát.
- Erről igazán leszokhatnál. – simogatta a fájó részt Annabeth. – Nem a legkellemesebb érzés a földön.

Nemsokára felértek a szobába. Annabeth berántotta és az ajtónak nyomta. Hevesen megcsókolta és a nyakába csimpaszkodott. Egészen, addig még Chan Doo zihálva el nem tolta.
- Hűha, nem tudtam, hogy ilyen is tudsz lenni. Kis heves. – vigyorgott.
- Azt mondtam akarlak, téged úgy amilyen vagy. És te ilyen vagy. Lényegre törő. – újra meg akarta csókolni, de Chan Doo nem engedte. A szájára tette az ujját, és szorosan tartotta a derekát.
- Miattam ne változz meg. Sose kérném tőled. – átfordította Annabetht, hogy az ő kezébe lehessen a vezetői szerep.
- Tudom. De azt is tudom, hogy vágysz rá. – végig csúsztatta a kezét a mellkasán az inge legfelső gombjához és kigombolta.
- Annabeth! – megragadta a lány kezét. - Hagyd ezt abba! Ez nem te vagy.
- De csak így tarthatlak meg. – Chan Doo keserűen felnevetett és elengedte.
- Ez így nem fog menni. – mondta lehangoltan.
- Azt mondtad nem tudsz várni.
- Meg azt, hogy megpróbálom veled. Csak veled… De nem így. – mutatott Annabethre.
- Miért utasítasz vissza? Senkit se, csak engem.
- Azért ez nem teljesen igaz. – vakarta meg a fejét a fiú.
- Minden csajt megdöntöttél Bostonban, sőt New Yorkban, egyedül én hiányzom a listádról, és én, nem kellek. Nem értem. Adj valami magyarázatot. – hangja hűvös volt és dühös, de nem kiabált.
Chan Doo közelebb lépett hozzá, így Annabeth visszapasszírozódott az ajtóra. Magasabb volt nála, így fel kellett néznie, ha látni akarta a szemét. Érezte a testén a fiúét, ahogy neki feszül. Érezte a meleg leheletet, ahogy zihált. Chan Doo a combjára tette a kezét és felvezette egészen a fenekéig.
- Egy lányt se kívántam még ennyire, mint téged. – suttogta. – Nagyon nehéz neked ellenállnom, de meg tudom tenni. Semmire se foglak kényszeríteni.
- Nem is kell. Én akarom.
- A tied vagyok, Annabeth. Ha kérnéd, a földön csúsznék érted, egyszerűen… egyszerűen nem tudok neked ellent mondani. Ha ezt akarod, boldogan megteszem. De gondold át. Nem veszítesz el, attól még, hogy tartod magad. Rendben? – húzódott arrébb, Annabeth pedig a nyakába ugrott és átölelte.
Chan Doo megtántorodott hirtelen a lány súlyától és hátrább kellett lépnie.
- Bocsi. – suttogta Annabeth. – De még sosem mondtak nekem ilyen szépet. – pipiskedet egy kicsit, hogy elérje a fiút és megcsókolta. Lágyan, érzékien, mint mikor először csókolóztak. Szorosan hozzásimult és beletúrt a hajába. Végül Chan Doo hátrább lépett.
- Ó, ne már. – mondta, és a térdére támaszkodva állt. – Ezt ne csináld többet, ez túl sok volt nekem.
- Valami baj van? – értetlenkedett.
- Voltaképpen nincs. Csak… egy kis malőr.
- Te zavarban vagy? – nevetett Annabeth. – Csak nem?
- Ne nevess! Így még sosem jártam. – de Annabeth nem tudta abbahagyni, neki hátrált a szekrénynek és úgy folytatta. A szeme megtelt könnyel a nevetéstől.
- Neked most tényleg az van?
- Igen, merevedésem van. Nagyon vicces. – gúnyolódott a fiú. – Na jó, mindjárt elmúlik. Csak pár perc…
Annabeth gonosz vigyorral az arcán hozzásimult és az ágyra lökte. Majd a csípőjére ült és megcsókolta.
- Te direkt szívatsz? – a fiú nyakát kezdte el csókolgatni. – Hagyd abba, mert tényleg penge élen táncolsz. Közel állok hozzá, hogy leteperjelek, és a magamévá tegyelek.
- Jól van, na. – durcásan leszállt róla és leült mellé az ágyra. Chan Doo megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Mindjárt más. – mondta pár perc múlva, amikor elmúlt a kis malőr. – Teljesen kikészítesz, tudod?
- Most már hozzád érhetek? – kérdezte félénken Annabeth.
- Gyere ide! – a mellkasára húzta a lányt és a hajába csókolt. Annabeth átölelte a derekát, mire felszisszent.

Kirángatta a fiú ingét a nadrágjából és feltűrte azt.
- Mit csinálsz? – kérdezte Chan Doo.
- Ez… Nagyon fáj? – óvatosan tapogatta a véraláfutást, amit múlt éjjel szerzett.
- Nem vészes. – majd a lány keze a csípőjéhez vándorolt.
- Ez meg mi? – kérdezte és lentebb húzta a nadrágját az alsónadrágjával együtt.
- Héhé! Ne vetkőztess! – kiáltott fel játékosan Chan Doo.
- Nem is mondtad, hogy tetkód van. – vezette végig a kezét a fekete madáron, ami gyönyörűen ki volt dolgozva.
- Nem kérdezted. Egy madár. Nem nagy cucc. - a fiú kicsit összerándult az érintésétől, de nem úgy, mint az előbb, nem fájdalmában.
- Csikis vagy? – nevetett. Fekete fecske volt. Szép villás farokkal és kitárt szárnyakkal. Az egyik szárny Chan Doo csípőjén volt, a másik pedig kicsivel arrébb felfelé mutatott. Elég hosszú volt, viszonylag nagy, de nem túl sok. És repült Chan Doo hasa felé. – Nagyon fájt, amikor csináltattad?
- Rettentően. De nem bántam meg. Sokat jelent számomra.
- Mégis mit? – nézett rá Annabeth érdeklődve.
- A szabadságot… azt, hogy azt teszem, amit akarok. – még egyszer végig simított a madáron, majd visszahúzta a fiú nadrágját és felsőjét. Aztán újra a mellkasára feküdt.
- Mondd csak, mióta táncolsz? – kérdezte Annabeth.
- Nem tudom, mindig is táncoltam. Jártam is jó sokáig, csak aztán az én drága jó apám kitalálta, hogy ne hülyeségekkel töltsem az időm. Hanem valami fontossal. És te?
- Én is. Emmával baletton 4 évesen lettünk barátok. És azóta is, töretlenül.
- Miért nem mondod meg neki, hogy mi van veled? - kérdezte csendesen.
- A tánc hozott minket össze. Mindig is összekötött… Nem tudom, mit szólna, ha megtudná, hogy nem táncolhatok többet.
- Szerintem megértené. – suttogta Chan Doo. Annabeth felsóhajtott, majd folytatta.
- És mi szeretnél lenni a gimi után? – persze feltűnt neki a gyors témaváltás, de nem foglalkozott vele. Hiszen Annabeth nem akar róla beszélni.
- Nem tudom… Talán újságíró. Az apám persze azt szeretné, ha ügyvéd lennék. De nem szoktam vele egyetérteni.
- Nem is táncos? – nézett fel a fiúra értetlenül.
- Nem, az csak hobbi. Most is csak azért vállaltam el ezt a csapatosdit, mert megkértek rá. – mosolyodott el.
- Én táncos akartam lenni vagy orvos, de mindkettő elszállt.
- Sajnálom… - suttogta és még jobban magához szorította a lányt.
- Semmi gond. Már túltettem magam rajta. Nehezen, de sikerült. – majd pár percnyi csend után folytatta. - Kérdezhetek valamit? Személyeset…
- Mit szeretnél tudni? – Chan Doo Annabeth vállán körözött az ujjaival.
- Te és Dakota… Mi van köztetek?
- Vagyis arra vagy kíváncsi, hogy lefeküdtünk e? – húzta fel a szemöldökét. - Nos, igen. Egyszer.
- Pompás. – motyogta Annabeth és felült.
- Most mi van? Az régen volt, akkor még nem is ismertelek. – meg akarta simítani az arcát, de elfordította. – Ne csináld ezt!
- Mit? – felállt és az ablakhoz sétált. Lent az udvaron még mindig lobogott a tűz, különleges alkonyi derengésbe vonva az arcát. Chan Doo felsóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
- Tudtad mit fogok válaszolni. Ha nem tudod elviselni azt, hogy másokkal voltam, akkor nincs sok értelme ennek az egésznek. A múltamon nem tudok változtatni.
- Nem a többi lány a baj. Hanem ő. Most mit érzel iránta? – bámult ki továbbra is az udvarra.
- Barátok vagyunk. A részemről legalábbis, az ő érzelmeit nem befolyásolhatom. Ez elég zavaros, bonyolult.
- Hát magyarázd el. – Chan Doo mögé lépett, félrehúzta a haját a nyakáról és csókot lehelt rá. Annabetht megint átjárta az a jól ismert, jól eső remegés. Nem tudtam visszafojtani, mindig így hat rá.
- Elég sok közös van bennünk. Ugyanaz a séma, mint köztem és az apám között. Ugyancsak elvárások, aminek nem akar megfelelni. De ezt te nem…
- Nem érthetem? – fordult szembe a fiúval. A szemei tele voltak könnyekkel, de a hangja nem remegett. – Miért? Mert én mindent megkapok, igaz? Mert az én életem olyan tökéletes? Nincsenek teljesíthetetlen elvárások? A szüleim nem mondják meg, mit tegyek? Olyannak kéne lennem, mint neked? Mint Dakotának? Csak akkor lennél velem őszinte?
- Miről beszélsz? Mit nem mondtam el?
- Van szemem… Látom, hogy mindig a sarkadban van, hogy folyton ölelget. A múltkori a parkolóban. Vagy a diszkóban, amikor leöntött, csak mert táncoltunk. Igen, eszembe jutott. És a mai… eddig le sem esett. Azért mondott igent, mert valamilyen úton-módon megkérted, amikor rád nézett. Mit mondtál neki?
- Semmit.
- Chan Doo!
- Értem, azt mondtam: tedd meg értem. Most örülsz? - emelte fel a hangját.
- Szereted őt? – suttogta.
- Nem szeretem. – meg akarta fogni Annabeth kezét, de elhúzta.
- Ne hazudj!
- Nem hazudok, nem vagyok szerelmes. Sose vagyok! Nem tudok az lenni. Próbáltam, de nem megy. Egyszerűen nem vagyok rá képes. – fakadt ki. Majd rádöbbent mit is mondott az előbb. – Annabeth… - suttogta, amikor a lányra nézett.
- Menj el! – mutatott az ajtóra.
- De én… nem úgy gondoltam.
- Csak hagyj magamra. – de Chan Doo még mindig nem mozdult. – Nem hallottad? Takarodj! – kiáltotta, pont, mikor Emma benyitott. Chan Doo az érkező lányra nézett, majd Annabethre, végül úgy döntött jobb, ha lelép.
- Tudtam, hogy ez lesz… - morogta kifelé menet. Emma elállt az útjából, de még mindig nyitva volt a szája döbbenetében.