10. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást.
Puszi! :)

10. fejezet/ 2. rész

Miután Chan Doo elment Annabeth már nem tudta tartani magát és sírni kezdet. Emma becsapta az ajtót, majd átölelte és az ágyra ültette. Vagy egy óráig vigasztalta a lányt, úgy, hogy fogalma sem volt arról mi történt köztük. Végül mikor megnyugodott, rákérdezett.
- Mi történt? Amikor feljöttetek olyan boldognak tűntél és ő is.
- Itt romlott el minden és az én hibámból.
- Inkább úgy tűnt ő tett valamit. – jegyezte meg Emma.
- Örülnöm kellett volna, mert azt mondta mindent megtenne értem. De én drámáztam Dakota miatt. – mondta és a sírástól felpüffedt szemét törölgette egy zsebkendővel. – Mert azt mondta ő megérti, én pedig nem tudom, mert nem éltem át hasonlót, mint ő.
- Ezt mondta? A barátnőjének? Elég érdekesen fejezi az érzelmeit.
- Aztán kiderült, hogy először hazudott, amikor azt mondta mindent megtenne értem. – nyöszörögte Annabeth a sírástól elfúló hangon.
- Mit mondott, hogy kiderült? – simogatta a hátát.
- Felidegesítettem és kicsúszott a száján, hogy nem is szeret. Hogy soha se szerelmes.
- Jaj, drágaságom. – ringatta. – Úgy sajnálom, én is bíztattalak. Bocsáss meg, de nem hittem, hogy ennyire tapló.
- Nem a te hibád. Az enyém, amiért beleszerettem. Pedig annyiszor mutatta már meg az igazi arcát.
Még egy darabig ücsörögtek egymás mellett, és szidták a fiúkat. Majd lefeküdtek aludni, de egyikőjük se tudott igazán jót pihenni aznap este.
Annabeth egész éjjel forgolódott és remélte, hogy csak egy rossz álom volt az egész. Hogy igazából még le se ment Chan Doohoz, és meg se kérte, hogy próbálják meg.
Adni kellett volna még neki időt? Később talán beleszeret? Mondta, hogy csalódni fog benne. De így becsapni, azt mondani, hogy mindent megtenne érte. Aztán meg a képébe vágni, hogy nem is szereti. Mire volt jó ez az egész? Akkor miért nem használta ki, hogy Annabeth letámadta?

Az este további részében is forgolódott csak. Aludhatott pár órát, de nem sokat. Reggel fáradtan ébredt. Emmával még készülődtek, amikor türelmetlenül kopogtak az ajtón
- Jól van, nyitom már. – kiáltotta Emma és feltépte az ajtót. Chan Doo állt előtte. – Te meg mit akarsz? – keményedett meg a hangja.
- Beszélnem kell vele.
- De ő nem akar veled. – tette keresztbe a mellkasa előtt a kezeit.
- Emma, félreérted. Ha nem beszélhetek vele, abba belepusztulok. – szomorúnak tűnt, sőt megtörtnek, de Emma eldöntötte, hogy nem enged. - Kérlek. Annabeth. – szólt hátra a lány mögé, de nem kapott választ. Csak állt Annabeth, és őket nézte. A szemein még mindig látszott, hogy sokat sírt tegnap este.
- Tudod, egyszerűen nem tudom, hogy tud egyáltalán bárki is elviselni. Egy érzelmi csődtömeg vagy. – Emma a mutató ujját Chan Doo mellkasának szegezte. Egy tenyérbe mászó, nyamvadt kis féreg. Undorító, szánalmas alak.
- Nem akarsz mondani valamit? – nézett Annabethre a fiú.
- Nem, Emma nagyon jól csinálja. – szögezte le és elfordult.
- Most pedig viszontlátás a próbán, lúzerkém. – mondta Emma és be akarta csapni az ajtót, de Chan Doo nem engedte.
- Akkor is beszélni fogunk. Örökké nem bujkálhatsz előlem.
Igaza volt örökké nem kerülheti, hiszen jelen pillanatban is egy csapatban táncolnak. Túl sok szál köti a fiúhoz. Így nem tud kiszeretni belőle. Hidegnek és kimértnek lenni, pont vele nem tud majd.
Végül sóhajtott és elindult kifelé. Mindenkinek köszönt, aki neki, majd mikor leértek az alsószintre megállt.
- Emma, menj csak enni, de én most nem tudok. Egy falat se menne le a torkomon.
- Biztos, hogy itt hagyhatlak? Nem félsz, hogy zargatni fog?
- Igaza van. Egyszer meg kell vele beszélnünk. Csak az a baj, hogy nem tudom. Nem tudok a szemébe nézni. – sóhajtott, majd egy mosolyt erőltetett az arcára. – Menj csak, hallom, ahogy korog a gyomrod.
- Sietek! – mosolygott Emma, átölelte, és elfutott az ebédlő felé.

Mikor Chan Doo leért a próbaterembe már voltak ott páran, de még nem mindenki. Kiszúrta Lindát és oda sietett hozzá.
- Bocs, van egy perced?
- Öhm, persze, hogyne. – feltápászkodott a földről és követte a fiút a terem egyik üres sarkába. – Valami baj van?
- Nem, vagyis… mindegy. Láttad Annabetht?
- Nem, azóta nem láttam, hogy felmentetek tegnap. Mi történt? Nyúzottnak tűnsz. – aggodalmaskodott a lány.
- Csak nem sokat aludtam az éjjel. – nyomott el egy ásítást.
- Összekaptatok?
- Az nem kifejezés. – ekkor kivágódott a próbaterem ajtaja és Annabeth masírozott be Emmával.

- Sziasztok! Itt van mindenki? – körül nézett, Chan Doo pedig egyszerűen csak keresztül. – Oké, úgy tűnik igen. Akkor kezdhetjük.
- Annabeth! – lépett oda hozzá a fiú. – Beszélhetnénk?
- Próba van. – jelentette ki hűvösen. - Oké, akkor álljatok be. – fordult a többiek felé.
- 5 perc. – ragadta meg a lány karját.
- Eressz el! – rángatta magát Annabeth sikertelenül. – Nem akarok veled beszélni.
- Akkor mit akarsz? Örökké haragszom rádot játszani egy kis vita miatt? – tárta szét a karjait. Jelezvén, hogy nem érti a lányt.
- Egy kis vita? – fordult felé Annabeth dühtől szikrázó szemekkel. – Akkor az utcán mikor először hazakísértél. Na, az volt egy kis vita. A tegnapi nem.
- Csak összezördültünk.
- Nem, összezördülni azon szoktak a párok, hogy moziba menjenek előbb vagy kajálni. Te a képembe vágtad, hogy sosem fogsz szeretni. – Annabeth még sosem kiabált senkivel sem ennyire. De sosem volt még ennyire dühös sem.
- Tévedtem, oké? Kiakasztottál, mérges voltam. Nem gondoltam komolyan.
- Bocs, szóval ez az ellenkezőjét jelenti. Ó, én primitívlényt, ezt nem tudtam. Mindjárt más.
- Annabeth… Igen, hülye voltam. Azt mondtam, amivel legjobban sérthetlek, de rögtön meg is bántam. Amint kimondtam már tudtam, hogy nem igaz. Még hozzá már régóta nem igaz. Szeretlek, Annabeth, azóta, hogy egymás mellett ültünk a tornaterem padlóján. Eddig nem tudtam, de most már tudom. Tegnap este rájöttem. Mindennél jobban szeretlek. – Annabeth karba tett kézzel állt. Chan Doo várt pár pillanatig, majd újra megszólalt. – Nos, reagálsz valamit?
- Ó, szóval befejezted? – mondta Annabeth hidegen. – Igen? Oké, akkor elkezdhetjük végre a próbát.
- Ennyi? Semmi reakció. Szerelmet vallottam neked, és te nem reagálsz?
- Nagyon jó előadás volt. Mehetnél színésznek. Most jobb?
- És még én vagyok érzelmi csődtömeg. – morogta Chan Doo. – Hát jó, akkor végeztünk. Old meg egyedül. Én befejeztem. Ennek így semmi értelme. Úgyse tudunk együtt dolgozni.
- Most itt hagyod a versenyt? Nem léphetsz ki, csak úgy. Kizárnak minket. – háborodott fel Annabeth.
- Ez bezzeg már érdekel, igaz? Csak négy párnak kell táncolni. Így nincs rám szükség. Bár eléggé értesz hozzá, hogyan üldözz el mindenkit a közeledből. Kitudja, a többiek meddig bírják még. – azzal elindult a kijárat felé, - Mondjuk, mondd, hogy kiment a bokám. – és elment, otthagyva a megszeppent csapatot.