9. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Tudom, tudom megint késtem. Sajnálom! De most végre megjöttem. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)

Szilvi

9. fejezet/ 2. rész

Amint belépett Emma támadta le.
- Hol voltál ilyen sokáig? Leadtam az új csapat névsorát, mert nem vetted fel a telefont. Valami baj van? Annabeth? – ragadta meg a kezét és leültette az ágyra.
- Jól vagyok. Csak észre se vettük, hogy így elment az idő. Bocsi, hogy neked kellett intézkedni és, hogy nem vettem fel, csak lenémítottam. És persze, köszönöm is.
- Többes szám? Idáig Chan Dooval voltál? – kerekedett el a szeme, és jókora mosolyra húzódott a szája.
- Öhm… Igen. – azzal belépett a fürdőszobába és magára zárta, ott hagyva a barátnőjét.
Először azt hitte ismét elsírja magát. Ez volt élete eddigi legjobb napja. Ha nem is egész napra, de arra a pár órára elfelejthette, hogy ki is valójában. Elfelejthette, hogy beteg. Nem tudta mit csináljon, ha így folytatja, teljesen belezúg a fiú. Ha nem késő máris. Lehet, hogy már rég menthetetlen a dolog. Hiszen mindig csak őrá gondol. Sőt, mint erről már tanúbizonyságot is tett, azt is alapnak veszi, hogy ő Chan Dooval jár, bármit is csináljon a fiú, ő vele van. Borzasztó érzés volt a számára, amikor az előbb ott hagyta őt. Hogy nem mondta meg, hogy hova megy, és még meg se kérte, hogy tartson vele.
- Úr’ isten! – döbbent rá. – Kezdek olyan lenni, mint Dakota. – Lehet, hogy már idegesítem is? – folytatta magában. – Lehet, hogy ezért nem hívott, mert már az agyára mentem?
Nem, velem akar táncolni. Csak csettintenie kéne és bárki táncolna vele a lányok közül. Talán csak Emma és Linda nem, de ők is csak szolidaritásból.
Végül úgy döntött letusol. Rendbe hozza magát a tábortűzre, lesz, ami lesz. Egy sötét farmert és egy szürke, arannyal szegéjezett, leopárd fej mintás pólót vett fel. A haját kiengedte. Alapozót tett fel, a szemét kihúzta feketével. Tett magára parfümöt, bár úgyis füst szaga lesz majd.
Aztán kilépett Emmához, aki elismerően mérte végig.
- Ez a tábortűznek vagy egy bizonyos fiúnak szól? – vigyorgott a lány.
- Túl sok? – kérdezte félénken Annabeth.
- Viccelsz, pont jó. Hiszen buli lesz. Komolyan mondom, ha még mindig ellenáll, akkor legjobb lesz, ha elmegy egy szemészetre.
- Nem nyomulok túlzottan? – ült le az ágyra.
- Hogy te nyomulsz? Nem kicsikém, ő kezdte. Na, ő nyomult. – bizonygatta a barátnője.
- De mostanában leállt. Nem is tudom…
- Ma együtt töltöttétek az egész napot – vágott közbe - és jól éreztétek magatokat. Összeilletek, hidd el, én tudom. Na, gyerünk. Kész vagy, igaz? – bólintott, majd hagyta, hogy a barátnője kihúzza.

Amint leértek az udvarra, rögtön keresni kezdte a szemével. Meg is találta a régi csapata embereivel beszélgetett, akik holnap már elmennek. De észrevette Annabetht. Fekete farmer, sötétkék ing és egy bőrkarperec volt rajta. Az ingét feltűrte a könyökéig. Pár percig nézték egymást, amikor Linda robbant be a képbe, kitakarva őt.
- Gyertek, foglaltam helyet. A csapatunk ma van utoljára együtt. – ragadta meg a kezét és elrángatta. Még egy gyors futó pillantást tudott vetni Chan Doora. Majd elvesztette szem elől.
- Tuti beléd van zúgva, majd felfalt a szemével. – suttogta Emma a fülébe. Ezek után a régi csapatával múlatta az időt. Velük beszélgetett, nevetgélt és tőlük búcsúzott el.

Másfél, két órával később látta, amint Chan Doo eloldalog a zajos tömegből. Felvett két doboz kólát és utána ment. Jóval arrébb egy fának dőlve találta meg. Leült mellé a fűbe.
- Miért jöttél ide? – kérdezte Annabeth.
- Nyugalomra vágytam. – válaszolta csendesen a fiú.
- Elmenjek?
- Ne, ne menj. Maradj! – ragadta meg a kezét. Majd rögtön el is engedte. Pedig Annabethnek jól esett az érintése.
- Ezt… - adta oda az egyik doboz kólát. – neked hoztam.
- Kösz. – vigyorgott. – Nem valami kemény ital.
- Mégis csak egy iskolában vagyunk. – megpróbálta kinyitni a sajátját, de a keze megint felmondta a szolgálatot. – A francba! – idegesen a hajába túrt.
- Add csak. – vette át Chan Doo és felbontotta.
- Köszönöm. – pár percnyi csend után szólalt meg újra. – Miért nem kérdezel rá?
- Már egyszer kérdeztem, és nem akartad megmondani. Majd megteszed, ha akarod.
- Érdekes vagy. Ugye tudod, hogy miattad van az egész?
- Tessék? – nézett először a szemébe mióta melléült.
- Te váltod ki belőlem.
- Áhá, szóval zavarba hozlak. – vigyorgott. – Nem sokaknak sikerült, igaz?
- Nem, tényleg nem sokaknak. De neked állandóan.
- Valamiben nekem is jónak kell lennem. – mosolygott pimaszul, és megfogta Annabeth kezét.
Meleg érintése, mint a villámcsapás úgy járta át a lány testét. Megborzongott, de jól esett neki. Chan Doo észrevette és el akart húzódni, de Annabeth megszorította kezét. A másikat rátette a fiúéra és elkezdet játszani a bőrkarkötővel.
- Másfél éve derült ki. – kezdet bele a történetébe. – Kórházba kerültem, mert elájultam. Ha az… - elszorult a torka, de vett egy mély levegőt és folytatta - ha az öcsém nem kap el lezuhantam volna az emeletről. Két napig nem tértem magamhoz. Végül kiderült, hogy egy nagyon ritka és halálos betegségem van. De még idejében észrevették. Így, ha szerencsém van – keserűen felnevetett - életben maradhatok. Attól függ, hogy reagálok a kezelésre. Úgy tűnik, a szervezetem jól viseli, nagyjából.
A remegés, a mozgás koordinációs zavar, pedig a mellékhatás. – tette hozzá. - Választhattam még élek 70 évet és viszonylag egészséges leszek, vagy pár év múlva hirtelen meghalok, de táncolhatnék. – egy könnycsepp csordult végig az arcán. Chan Doo óvatosan letörölte és átölelte a vállait.
- Jól döntöttél. – suttogta.
- Én nem vagyok benne olyan biztos. – rázta a fejét Annabeth és elhúzódott. – A tánc az életem. De amikor anyámra néztem, nem választhattam mást… Belehalt volna. Azt pedig nem tudnám elviselni.
- Annabeth… én…
- Ne mondj semmit. Nem kell vigasztalnod. Nem azért mondtam el, hogy sajnálj.
- Hát akkor mit akarsz, mit tegyek? – kérdezett rá a fiú.
- Adj egy esélyt. – suttogta és hátranézett Chan Doora.
- Milyen esélyt? Miről beszélsz? – értetlenkedett.
- Próbáljuk meg te és én…
- Annabeth…- sóhajtott.
- Ne értsd félre, az állapotom nem zsarolás akar lenni. Mondhatsz nemet is. De én téged akarlak. Csak téged. – fordult teljesen szembe vele és az ölébe ült. – Én akarom és tudom, hogy te is.
- Én nem tudom, hogy tudok-e komoly kapcsolatban létezni. Sajnálom, én… nem tudok várni. – azzal egy gyors mozdulattal a hátára fektette a lányt és fölé tornyosult. – Most is elvehetném, amit akarok. – benyúlt Annabeth felsője alá, egészen a melléihez felvezette a kezét.
- Akkor vedd el! Légy kemény fiú és tedd meg. Bizonyíts!
- Miért nem félsz tőlem? – még mindig a lány arcát fürkészte, de a kezét nem vette le róla.
- Nem fogok sikítani. Azért nem félek, mert csak játszol velem. Sosem tudnád megtenni, nem tudnál bántani. – Annabeth végig húzta a kezét karján egészen a pólója alá. – Hiszen még mindig csak a melltartóm vonalánál van a kezed.
- Ennyi? Azt hiszed, csak ezért nem tenném meg?
- Nem hiszem, tudom. Már nem akarok megszökni tőled. Tudom, hogy aznap este te vittél haza, és nem az öcsém. Tudom, hogy holtrészeg voltam, és nem szép látvány. Bár szinte semmire sem emlékszem, de tudom, milyen vagyok, ha egy kicsit is berúgok. Kikezdtem veled és te nem használtál ki.
- Tom elmondta? De hát miért? – elengedte Annabetht és leült mellé.
- Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy miért nem akartad, hogy tudjam? Miért féltesz ennyire magadtól?
- Ismersz, és még kérded? – Chan Doo a felhúzott térdére támaszkodott, hogy ne kelljen ránéznie.
- Hát, pont ez az. Semmi sincs benned, amitől féltened kellene.
- Csalódni fogsz bennem. – suttogta.
- Nem tudhatod… Csak próbáljuk meg, ha nem megy, akkor nem történik semmi. Te figyelmeztettél, nem kell, hogy lelkifurdalásod legyen.
- Konok egy csaj vagy te! – végre ránézett, de a szeme tele volt aggodalommal. – Biztosan ezt akarod? Engem?
- Úgy, ahogy vagy. Nagyképű, magabiztos, fellengzős, öntelt, hiú, idegesítő valódban.
- Még jó, hogy szavakba tudtad önteni mennyire szeretsz. – vigyorgott a fiú és újra hátralökte finoman a fűre.
- Ugye? Csupa-csupa megnyerő tulajdonsággal rendelkezel. Nem is tudom, hogy tudtam eddig ellenállni. – nevetett Annabeth.
- Te kis egoista. Rendben, próbáljuk meg. – vigyorgott le rá. - Tökéletes, fellengző pár leszünk.
- Ó, fogd be, és csókolj meg. – mondta Annabeth és magához húzta. Chan Doo pedig szívesen teljesítette a kérést.