1. fejezet/ 2.rész

Sziasztok! :)
Itt a második fele az előző fejezetnek. Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)

1. fejezet/ 2.rész

Nos, visszatérve Annabethhez, ahhoz, akinek éppen most lesz vége a napjának. Ahhoz, aki éppen próbál az utolsó órájára eljutni, minél kisebb feltűnéssel. Az utolsó órája testnevelés lesz. Így az udvar másik felén lévő tornatermet célozta meg egyenesen átvágva a pázsiton, a fejét lehajtva, hátha nem veszik észre. De egy ismerős nevetés ütötte meg a fülét, egy nevetés, aminek nem kellene itt lennie. Egy hang, amit reménykedett, hogy legközelebb csak akkor hall, amikor a tulajdonos szitkozódik a második hely miatt. Esetleg gratulál neki a győzelemért.
Annabeth nem bírta ki, felnézett. Három srác és két lány állt tőle két- három méterre. Chan Doo egy szőke hajú lányt próbált magáról levakarni. Annabeth ismerte, Chan Doo táncpartnere, Dakota Fell. Egy idegesítő, buta liba, de jó táncos.
- Anna! – kiáltotta oda neki. Annabeth gyorsabb léptekre fogta, reménykedve, hogy abbahagyja a neve kiáltozását, de nem tette. - Annabeth Smith! Anna! – rohant oda hozzá Chan Doo. – Nem akarsz csatlakozni?
- Ó, bocs. Olyan jó lenne tényleg, de órám van még. Nem úgy, mint neked, mint látom.
- Csak egy barátomat látogattam meg. Aki véletlenül pont a te csoportodban van tesin, és ma nincs órátok, mert beteg a tanár.
Annabeth úgy érezte minden összeesküdött ellene. Először is, nem lesz tesi vagyis nincs indok a kibúvásra. Másodszor a srác, aki Chan Doo barátja, nem mellékes az ő volt pasija és az egyik informátora is, aki pont róla, Chan Dooról szerzett neki infokat. Na, azért még számolunk, James! – gondolta Annabeth és a fiúra nézett, aki vigyorogva figyelte a kettősüket.
- Figyelj, miért néz…
- Szóval elmondta! – kiáltott fel mérgesen Annabeth, belefojtva a szót Chan Dooba. Aki csak meglepetten pislogott mellette. De ebből semmit se vett észre a lány, akit elöntött a pulykaméreg odatrappolt Jameshez és pofon vágta.
- Ezt most miért? – kérdezte az meglepetten.
- Te szemét, direkt kérdeztem, hogy ismered-e, erre te azt hazudtad, hogy nem. – emelte fenyegetőre az ujját. - Remélem jót nevetettek rajtam. Nem hittem volna, hogy elmondod neki. Egy életre végeztünk, ezt jegyezd meg.
Annabeth megfordult és Chan Doonak címezte a szavait.
- Te pedig azt jegyezd meg, hogy a nevem Annabeth. Nem Anna, nem Bethy, nem Annácska, nem Bethyke. Hanem Annabeth, An-na-beth. Le is írjam esetleg?
- Annabeth! – kapta el a kezét Chan Doo. Annabeth kezéről pedig lehullott a simán csak a hátára terített dzseki. Feltárult a legutóbbi kezelések nyoma. A sok lila tűszúrás. Szinte rögtön visszahúzta a dzsekit, a fiú figyelmét viszont nem kerülték el. De elengedte a kezét és nem próbálta meg visszatartani.
Azzal Annabeth gyors léptekkel a tornaterem felé futott. Hallotta, hogy összesúgnak a háta mögött, de nem érdekelte. Csak rohant a terem felé. Az ajtóra kiírták, hogy az óra elmarad, de ez őt nem zavarta. Nem is átöltözni rohant. Csak egy helyet keresett, ahol most biztosan nincs senki.

Fájt neki, hogy tudja, hogy leégett előtte a kutatása miatt. De legjobban az, hogy az egyik volt barátja árulta el, valaki, akiben kivételesen tényleg bízott.
Lerogyott a terem közepén a földre és sírni kezdett. Csak lenne már itt a verseny, hogy elszabaduljon kicsit az iskolától. Átkarolta a térdét és pár percig csendesen sírdogált, közben pedig előre-hátradülöngélt.
Lassan, nyikorogva kinyílt az ajtó. Annabeth a szeméhez kapta a kezét és gyorsan letörölte a könnyeit. Fel akart állni, bocsánatot kérni, és elmenni, de az a valaki leült mellé. Nem mert oldalra nézni, félt, hogy ő van ott, aki előtt leégett és most jött ezt az orra aládörgölni. Másért miért lenne itt, ebben a suliban?
- Nem mondta el. – suttogta az ő hangja mellette. – Vagyis eddig nem mondta el, de a kirohanásod után, már muszáj volt.
- És most jöttél kinevetni? – szipogta Annabeth.
- Miért nevetnélek ki? Csak azt nem értem, ha ennyire érdekelt, akkor miért nem kérdezted meg tőlem?
Nem válaszolt, pedig tudta miért. Csak az nem tudta, hogy miért zavarja ez ennyire. Chan Doo nem szólt, de Annabeth érezte magán a fürkésző tekintetét.
Végül összeszedte magát és felállt.
- Most hová mész?
- Haza. – szólt vissza tömören, eléggé bántó hangsúllyal.
- Hazakísérhetlek? Azok után, hogy nyomoztál utánam ennyit azért megérdemlek.
- Várj a suli előtt, visszamegyek a cuccomért. Max. 10 perc.
- Rendicsek! – ugrott fel a földről Chan Doo és kinyitotta neki az ajtót. Annabeth hálát adott az égnek, hogy reggel nem volt ideje rendesen sminkelni. Így nem tudta szétsírni sem. Nem nézett ki úgy, mint egy mosómedve.

Bement a suliba, megkereste a folyosón, a szekrényét. Felvette a dzsekit. Úgy döntött, hogy a könyvek a kézben kevésbé égő, mint az ételhordó, ami nem mellesleg rózsaszín, pedig utálja ezt a színt. Csak az anyja szereti.
Így hát kicserélte. Begyömöszölte az ételhordót a táskába és kivette a könyvek egy részét. Becsapta a szekrényt, rányomta a lakatott, felkapta a táskát a vállára, kezébe könyvek és kiindult élete leghosszabbnak kinéző útjára. Chan Doo nem ment el, ott állt nem messze az ajtótól, amint kilépett mellé is szegődött.

Hosszú ideig csendben mentek egymás mellett. Végül Chan Doo szólalt meg.
- Miért voltál olyan harapós kedvedben?
- Miét voltál a sulimban? – kérdezett vissza ridegen.
- Már mondtam, meglátogattam egy haverom. – rántotta meg a vállát. – Szülinapja volt.
Annabeth megtorpant. Tényleg! Hogy is felejthette el? James ma lett 18.
- Én pedig felpofoztam… - suttogta.
- Hát, igen. – nevetett Chan Doo. – Erre biztos nem számított a szülinapján!
- Hogy lehetek ennyire hülye? - Egyáltalán miért hittem azt, hogy elárult? Hiszen tudom, hogy sose tenné. - Most biztosan agyamentnek tart, és örülhetek, ha hozzám szól.
- Azért ne túlozzunk. Annyira nem haragszik. Bár azt eddig nem tudtam, hogy a barátnője voltál. Aztán pedig kidobtad, mikor arra került volna sor. – az arrát jól megnyomta, nehogy Annabeth figyelmét elkerülje a célzás.
Nem kerülte, sőt előjött a betegsége. Megremegett a keze és a könyvek egytől-egyig a földre hullottak. Mindketten azonnal lehajoltak összeszedni.
Gyorsan összekapkodták őket, és Annabeth keze végig remegett, mintha órák óta táncolt volna és elszállt volna minden ereje. Megint a sírás kerülgette, Chan Doo már túl sokat látott és rá fog jönni, hogy mi a baja. Ha másra nem is arra biztosan, hogy mivel jár. Mindemellett az is biztos, hogy nem fogja magában tartani.
- Hagy vigyem őket! – mutatott a könyvekre, amik újra Annabeth kezében voltak.
- Nem kösz, már mindjárt odaérünk, szóval nyugodtan elmehetsz.
- Tudom, hogy… hogy nem tartozik rám, mert nem vagyunk barátok, de mi történt az előbb? Miért remeg a kezed?
- Eléggé kényes témára tapintottál, ennyi, semmi több.
- Aha, persze, kényes témára. Hát jó, rendben. Ha azt akarod, hogy eltűnjek, akkor elmegyek.
- Akkor menj el, kérlek. Így is több időt töltöttünk együtt, mint kellene.
- Ezt hogy érted?
- Nem tudom mennyire tűnt fel, de egymás ellenfelei vagyunk.
- Á, értem. És ez a te felfogásodban egyet jelent azzal, hogy utáljuk egymást.
- Ez egy verseny! – emelte fel a hangját Annabeth.
- Nekem csak egy játék. És ha verseny is nem az életed függ tőle. Csak egy üres cím, amit pár év múlva úgy is elfelejtenek.
- Igen? Akkor miért hajtod ennyire a csapatod? Ha ez csak egy játék mit gyakoroltok annyit?
- Érdekel? – Annabeth bólintott. – Azért csessze meg, mert utálok otthon lenni és… Miért fogom fel úgy, mint egy játékot? Azért mert így könnyebb. Annyi minden történt már velem, hogy könnyebb egy álarc mögé bújni. De ezt te is jól tudod, nem igaz? – megfordult, de még a válla fölött visszaszólt. – Találkozunk még ma. Szia! – és ott hagyta őt az utca közepén.

Annabeth megfordult és hazaindult, de végig csak az előbbi beszélgetésen járt az esze. Nem is tudott róla, annyi mindent, mint hitte. Csak azt a képet ismerte, amit mindenki. Azt, amit a világ felé mutat. A vagány srác, akinek minden sikerül, csak egy maszk. Olyan, mint az övé. És ezt Chan Doo pár beszélgetés után mind meglátta. Ő pedig az éjszakában kutatott a villanykapcsoló után, és amikor megtalálta szembesült vele, hogy kiégett a lámpa.