3. fejezet/ 1.rész

Sziasztok! :)
Itt a következő. Jó olvasást hozzá!
Puszi! :)

3. fejezet/ 1. rész

Amikor beérte nem szólt semmit, csak mellette sétált és mosolygott.
- Mi az? – kérdezte Annabeth.
- Semmi, csak eszembe jutott a táncunk.
- És mi benne olyan megmosolyogtató?
- Csak még sosem éreztem magam ilyen jól táncközben.
Annabethnek be kellett vallani magának, hogy még ő sem. De ezt biztos, hogy nem fogja elmondani neki, így is túl nagy egóval rendelkezett.
- És most?
- Most, ha nem bánod hazakísérlek. Eléggé késő van már, nehogy bajod essen.
- Ó szóval féltesz? – kérdezet rá huncut mosollyal Annabeth.
- Én? Dehogy. – rázta meg a fejét a fiú. – De ott kell lenned a versenyen vagy tényleg könnyű lesz győznünk.
- Nem gondolod, hogy kicsit nagyképű vagy?
- Ó, nem gondolod, hogy egy kicsit kritikusabb vagy a kelleténél? Megszoksz vagy megszöksz!
- Én próbáltam megszökni, de valaki mindig utánam jött. – sandított Chan Doora.
- Lehetetlen egy alak lehet… - sóhajtott fel mellette a srác.
- Hát az, eléggé. – nevettek mindketten.
- Még mindig tartod magad, a nekünk ellenségeknek kell lenni elvhez? – kérdezte, amikor befordultak azon a sarkon, ahol legutóbb összevesztek.
- Még sosem voltam jóba egy ellenséges csapat kapitányával sem.
- Rendben, akkor hazakísérlek, aztán elhúzok.
- Ne, - kiáltott fel kicsit erősebben a kelleténél - ne menj el. – fogta vissza a hangját. - Maradj még! - Annabeth Chan Doora nézett, aki huncutul mosolygott. Ekkor eset le neki mit mondott. Ne, ne menj el. Maradj még. Akár egy meghívás éjszakára. - úgy értem…
- Nyugi! – fogta meg végül a kezét. – Nem mondom, hogy nem gondoltam semmi rosszra, de tudom, hogy nem úgy értetted. De megkedveltél! – tette hozzá és megpöckölte Annabeth orrát.
- Nem igaz!
- Ó, dehogy nem igaz. – elérték Annabethék házát, megálltak előtte és folytatták a beszélgetést.
- Nem igaz, nem szoktam felfújt hólyagokat megkedvelni, csak… csak nem akartalak megbántani. Ennyi, semmi több.
- Szóval felfújt hólyag vagyok? – lépett közelebb a fiú.
- Ühüm! – bólintott Annabeth, nem mert beszélni, mert egyre szaporábban vert a szíve. Félt, hogy elcsuklana a hangja.
- Hát így állunk. – suttogta a fiú. Annabeth orrát betöltötte Chan Doo arcszeszének részegítő illata. – Gyönyörű a szemed. – suttogta komolyabban. Annabeth arcára tette a kezét, kisimítva hajtincset.
Előrehajolt lassan, óvatosan, mintha időt adna neki, hogy megállítsa, de a lány nem tudta mit tegyen.
- Szólj, ha abbahagyjam. – lágyan megérintette az állát. Már majdnem megcsókolta, amikor valaki megköszörülte mellettük a torkát. Mindketten arra néztek, kb. 2 méterre tőlük ott állt az apja az ajtóban.
- Apa! – suttogta Annabeth.
- Jó estét Mr. Smith! – köszönt oda Chan Doo feszengve.
- Csak nem megzavartam valamit? – kérdezte vigyorogva a féltő apuka.
- Ízé… én akkor megyek, most már nem lesz bajod… Majd találkozzunk! – végül egy gyors puszit adott Annabeth arcára. – Viszontlátásra Mr. Smith!
Annabeth még egy pár pillanatig megkövülten nézett utána, majd beindult az apja hívására.
Most jól leégett Chan Doo előtt. Őt még megvárják a szülei, sőt, mint ez látható is volt árgus szemmel figyelik, hogy mikor jön haza és mikor akarja egy fiú megcsókolni. Megcsókolni! Chan Doo meg akarta csókolni. Ez olyan hihetetlen volt számára, mint az, hogy ő nem akart elhúzódni. Miket gondol? Persze, hogy el akart csak meglepődött. Beszélte meg magával, igen, ez történt meglepődött. Nyugtázva magában a dolgot elindult felfelé.
- Ki volt ez a fiú? – szólt utána az apja.
- Csak egy haver, semmi több. – fordult vissza a lépcsőről Annabeth.
- Értem, boldogok lehetnek a fiú „haverjaid” ha így köszönsz el tőlük. – idézőjelet mutatva a levegőben. – Az ölelés ma már nem „menő”? - szintén jelezve.
- Ne dramatizáld túl, lécci. Csak hazakísért. Felmentem lefeküdni holnap suli. Jó éjt!
- Jó éjt, kicsim.
Azzal ott hagyta az értetlen apját. Ledobta a ruháit, belebújt a pizsamájába, majd elment lefeküdni. Háromnegyed kettő, van öt órája aludni. Holnap hulla lesz az iskolában.
Hiába volt fáradt, mégsem tudott aludni. Szinte egész este forgolódott és azon gondolkozott, hogy tényleg meg akart-e csókolni, vagy csak szívatta. Ha az utóbbi, akkor kétszeresen is leégett, mert nem tett ellene semmit. Ami jóformán egy beismerés, hogy belebolondult. De ez nem igaz, csak meglepődött. Meglepődött! Csak meglepődött!
Olyan sokáig győzködte magát, hogy már lassan el is hitte.

Másnap reggel karikás szemekkel ébredt. Gyorsan letusolt és jó sok alapozót kent az arcára. Felvett egy fekete farmert, egy szürke hosszú ujjú pólót, szürke pulcsit. Ma sem volt kedve küszködni a hajvasalással, így gyorsan kifésülte.
- Egy kicsit még hullámos, de összefogva annyira nem látszik. – mondta a tükörképének.
Lement evett pár falat pirítóst, majd elindult az iskolába. Úgy volt vele, ha már a hajvasalással nem törődött, akkor legalább nem fogja a nyakát törni rohanás közben. Jó félórával a suli kezdés előtt elindult.
Lassan ment, így háromnegyed is lett mire beért. Kocsival 3 perc, neki pedig gyalog csiga tempóban negyed óra. Jó lassan jött. Állapította meg magában.
Végül az egész délelőttje egy rémálom lett. Aki nem volt ott a bulin és nem látta a táncot, már megkapta a mobiljára valaki szerencséstől, aki az első sorból nézhette. Így mindenki erről beszélt. Összesúgtak a háta mögött, némelyek összeszedtek egy kis erőt és esetleg be is szóltak neki, hogy a konkurenciával összejönni nem szép dolog. Megint mások gratuláltak az új kapcsolatához.
Ebédig bírta, akkor aztán betelt a pohár. Felállt az asztalra és elkiáltotta magát.
- Figyeljen ide mindenki! Az a video, amit mindenki látott már, igaz. Tényleg táncoltam Chan Dooval. Na és? Csak egy tánc volt. Ettől még nem járunk együtt. Szóval kopjatok le a témáról.
Azzal leugrott az asztalról és a barátnői körében folytatta az ebédet. Már elindult felé az menzás néni, de most visszafordult.
Eszébe jutott, hogy elkérhetné Chan Doo számát vagy címét Jamestől, hogy a tegnap történtekért, az apjáért bocsánatot kérhessen. Meg persze, azt sem köszönte még meg neki, hogy hazakísérte. Ezt legjobb lesz személyesen, döntötte el.
Jamest kezdte kutatni a szemével. Hátha meglátja valahol a fiút. Percekig keresgélt mire megtalálta. Egy csapat srác között ült az ebédlő másik végében és ásítozott, ahogy azoknak a nagy része, akik a tegnapi bulira hivatalosak voltak.
Felállt az asztaltól, és odasétált a fiúkhoz.
- Sziasztok! – köszönt Annabeth. – James, beszélhetnénk?
- Ő… persze, hogyne.
Álmosan követte Annabethet az egyik folyosóra, ahol most nem volt senki.
- Bocsi, hogy kirángattalak, de pont most tartottam előadást arról, hogy én és Chan Doo… szóval, hogy nincs köztünk semmi. Most pedig pont róla akarok veled beszélni.
- Nem gáz, hogy kihívtál. Mondjad, mit szeretnél?
- Nem tudod véletlenül a címét?
- De véletlenül tudom. Miért is kellene? – húzta fel a fiú a szemöldökét kíváncsian. – Nem azt mondtad, hogy nincs köztetek semmi?
- Nincs is. – kérte ki magának Annabeth. – Miért hazudnék? Csak valami fontosról szeretnék vele beszélni.
- Telefon?
- Személyesen. Kérlek! – elővette a kiskutyaszemeit és úgy nézett fel a srác.
- Engem kinyír, ha odamész.
- Egybe vág ez azzal, hogy utál otthon lenni? – kérdezte Annabeth még mindig a lehető legártatlanabb képpel nézett a srácra.
- Elmondta? – lepődött meg. Azt végül is igen, hogy utál otthon lenni. – gondolkodott, majd végül bólintott.
- Hááát jó! – elővett egy cetlit és lekörmölte rá a címet. Annabethnek eltartott pár pillanatig, míg megfejtette a fiú macskakaparását.
- Köszönöm! – ölelte meg Jamest. – De, ha ez lehetséges csúnyábban írsz, mint mikor együtt voltunk. – nevetett.
- Hé, fáradt vagyok. – lökte meg óvatosan a lányt.
Annabeth elbúcsúzott tőle, majd elindult az utolsó órájára.
Alig várta már, hogy vége legyen a biosznak. Nem is figyelt oda, pedig a tanár éppen a békák belsőségeit ecsetelte. Úgy hogy nagyon gusztusos volt a téma, így ebéd után. Az egyik lány ki is szaladt a wc-re az óra felénél.
Nem különösebben érdekelte most a lány sorsa, máskor aggódott volna, talán még ki is kéredzkedett volna megnézni jól van-e, de most csak a délutánon kattogott az agya.
Végül az utolsó percekre egyben, bár kissé zölden visszatért a lány.