3. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a következő. :) Remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!
Puszi! :)

3. fejezet/ 2. rész

Tőlük elég messze lakott Chan Doo. Kb. Jamesék lehettek kettejük között félúton. Nem igazán értette, hogy miért nem szeret otthon lenni a fiú. A cím alapján, egy gazdag környéken lakik. A gazdagoknak általában mindenük megvan, és el van kényeztetve a fiuk. Bár Chan Doo nagyképű, mégsem tűnik annak az átlagos kő gazdag szülőkkel rendelkező fiúnak.
Lehet, hogy jobb ötlet lett volna az iskolájához menni. Igaz, ott sokan megláthatták volna őket együtt, de most mégis azt jobban elviselné, hogy róluk pletykálnak. Kezdet inába szállni a bátorsága, már úgy volt, hogy visszafordult, amikor megtalálta a házat. Ha már idáig eljött, akkor most már becsönget, határozta el. Odament az ajtóhoz és remegő kézzel megnyomta a csengőt.
Csörömpölés, és kiabálás zajai hallatszottak ki. Először az hitte, hogy a tv, de aztán kinyílt az ajtó. Egy hosszú, barna hajú koreai lány nyitott ajtót.
- Szia! – köszönt neki.
- Szia! Gondolom te vagy Annabeth. – mosolygott lány, mintha nem hallaná a veszekedést a háta mögül.
- Öhm, igen. Én vagyok Annabeth. És te? – nyújtott kezet.
- Ó, elnézést. Chan Doo nővére vagyok. Ji Hyun. Örülök, hogy élőben is megismerhetlek. Gondolom, az öcsémet keresed.
- Igen. – válaszolta bizonytalanul Annabeth. – De… valami baj van?
- Csak a szokásos. – rántotta meg a vállát a lány. – Nem éppen a legjobbkor jöttél. De megadta a címünk? Mármint az öcsém.
- Nem, én derítettem ki. De most már kezdem bánni. – a veszekedés még mindig nem halkult. Nem értett belőle semmit, mert koreaiul mondták. De abban biztos volt, hogy az egyik Chan Doo, a másik pedig az apja lehet.
Ji Hyun kilépett az ajtón és becsukta maga után.
- Gyere! – intett neki és arrébb sétáltak egy picit, hogy nyugodtan beszélgethessenek.
- Mi folyik ott bent? – kérdezett rá Annabeth.
- Tudod a koreaiak nagy része ma már nagyon átvette az amerikai stílust. Szóval nem különösebben zavarja őket, egy olyan tánc, ahol két idegen, hát… úgy táncol, mint ti ketten tegnap.
- Igen, és?
- És van egy kisebb réteg, akiket viszont nagyon zavar és szégyelli, ha ilyet tesz a fia. Gondolom, ki találtad már mire gondolok.
- Szóval a tegnapi tánc miatt veszekednek? És hogy… hogy tudta meg az apátok? – értetlenkedett Annabeth.
- Ott volt az egyik munkatársának a fia, aki felvette és feltette a netre. Plusz még az apjának is megmutatta. Nem tudták, hogy rosszat tesznek… Egy amerikai szülő ilyenkor büszke. – sóhajtott Ji Hyun.
- Szóval miattam veszekednek. – hajtotta le a fejét Annabeth, a szeme megtelt könnyel, de megpróbálta óvatosan letörölni, hogy ne legyen feltűnő.
- Nem a te hibád. – ölelte át a lány. – Gondolkoznia kellett volna tegnap este, ő ismeri a szüleinket, csak nem érdekli. Állandóan olyan dolgokat tesz, ami nem tetszik nekik. Mindig veszekednek.
- Milyen dolgokat?
- Hát… a bulik, a tánc, a csajozás, régebben rendőrségi ügyei is voltak. De nem akar börtönbe kerülni, így abba hagyta a kocsik elkötését. – nevetett fel a nővére.
- Rendőrségi ügyek? És a tánc? De hát csapatkapitány.
- De csak titokban. Az még nem derült ki…
- Csütörtökön utazunk egy versenyre. – vetette közbe Annabeth.
- Beadott nekik valamit. – rántotta meg a vállát a nővére. – Csak annyit tudok, hogy mindenféleképpen ott lesz.

Kinyílt az ajtó és Chan Doo csörtetett ki rajta mérgesen.
- Én ugyan többet meg nem szólalok azon a… áhh… nyelven. Még, hogy szokások. Dugja fel magának őket. Utálom az egész nyavalyás bagázst. – morgolódott magában. Közben egy zsebkendőt szorított a szájára.
Majd észrevette Annabetht, és Ji Hyunt és megállt.
- Te? – kérdezte egy kis szünet után nagyra nyílt szemekkel. – Mi? Mit keresel itt?
Ji Hyun odament hozzá és mondott neki valamit koreaiul.
- Még egyszer meg nem szólalok ezen a nyelven. – válaszolta Chan Doo, de azért bólintott, Annabeth szerint ez volt a válasz a kérdésre. Majd újra mondott valamit a nővére és elment. Közelebb ment hozzá.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten a lány.
- Semmiség! – rántotta meg a vállát.
- Sajnálom! – suttogta. – Nem kellett volna idejönnöm.
- Nem, tényleg nem, de most már itt vagy. Kitől tudtad meg a címem?
- Jamestől, de azt mondtam neki, hogy tudom, miért utálsz itthon lenni. Így azt hitte nem tesz rosszat.
- Miért jöttél ide? – kérdezte idegesen.
- Megütött az apád? – az arcára akarta tenni a kezét, hogy megnézze a sebet, de Chan Doo elkapta azt.
- Miért jöttél ide? – minden egyes szót külön megnyomott a kérdésben, mert egyre feszültebb lett.
- Csak a tegnapi miatt. Szeretnék bocsánatot kérni az apám miatt.
- Nem csinált semmit. Pont jókor jött.
- Mert? – kérdezett vissza Annabeth.
- Mert megcsókoltalak volna. És azt nem kellene… Túl sokat ittam tegnap este. – mondta immár nyugodtabban Chan Doo.
- Alig ittál. – suttogta.
- Mi? Honnan tudod?
- Csak tudom. Figyeltelek.
- Hát nem jól tudod, fél öt óta ott voltam. Amikor előkészítettük a bulit, akkor is ittunk pár pohárral.
- Akkor ennyi? Be voltál rúgva? Ezzel magyarázod? Elég gyenge kifogás.
- Lehet, de igaz. Jól néztél ki tegnap este, elvetted az eszem. De csak lefektetni akartalak, egy éjszakára. Semmi több.
- És a tánc?
- Csak… előjáték. – rántotta meg a vállát ismét. – Fogadás volt! Vesztettem.
- Hogy te mekkora egy görény vagy. És én még sajnáltalak. Azt hittem, hogy barátok lehetünk, tévedtem. Nagyon is megérdemled azokat a pofonokat, amiket az apád ad. Tessék egy tőlem is!
Annabeth egy jókora pofont adott a fiúnak. Az utca végéig tudta magát tartani, de ott sírva fakadt, és rohanni kezdet hazafelé. Szóval először ismerte meg jól, csak egy volt a sok közül. Csak lefektetni akartalak, egy éjszakára. Semmi több.