5. fejezet/1. rész

Sziasztok! :)
Tudom késtem, ezer bocsi :) Ne haragudjatok!
De azért itt van. Remélem tetszeni fog.
Puszi! :)

5. fejezet/1. rész

Annabeth és Emma egészen tizenegyig buliztak. Nagyon sokat táncoltak és bőven ittak is. Margaret, Becca és Linda közel egy órája elmentek már, bár vonakodva hagyták itt a barátnőiket. De a lányoknak még mindig nagyon jó volt a kedvük.
Chan Doo egész éjjel figyelte őket, és tudta, hogy így nem lesz jó. Dakota többször próbálta elvonni a figyelmét, de nem tudott most a lányra koncentrálni. Ami nagyon nem tetszett neki.
Egyszer csak fogta magát és a táncoló csajokhoz sétált. Egy pohár martini volt a kezében, amit Annabeth felsőjére öntött. A lány nem számított a támadásra, nagyon meglepődött, amikor ráfolyt az ital. Chan Doo megrökönyödve figyelte a jelenetet.
- Hupsz! – tette a szája elé a kezét. – De ügyetlen vagyok. Azért kaptad, hogy tudd, szállj le a pasimról. – kuncogott. Tovább akart menni, de Annabeth megragadta a karját és az ő kezében lévő pohár tartalmát a lány ruhájára löttyintette. Dakota felsikoltott.
- Hupsz! Az ügyetlenség ragályos. – mondta szende tekintettel.
- Most vettem ezt a felsőt. Tudod te, mit tettél? Te némber! – ugrott neki Dakota. De Annabeth a hajába kapaszkodott, Emma pedig mögöttük szurkolt a barátnőjének.
- Héhéhé! – rohant oda Chan Doo és követte Emma bátyja. Végül sikerült nekik szétválasztani a lányokat. Chan Doo Annabeth derekára tette a kezét és elhúzta onnan. – Nyugi! Annabeth! Nyugalom!
- Most hazamegyünk! – hallották meg Emma bátyjának mély, dörmögő hangját a hátuk mögül.
- Ne már! Most kezd igazán jó lenni a buli. – nyafogott Emma.
- Akkor is haza jössz, ha végig kell, rángassalak az úton. – majd Chan Doohoz fordult. – Vele mi lesz?
- Majd haza viszem én. Menjetek csak. – köszönt el a távolodó testvérpártól. – Na, gyere te is hazamész.
- Dehogy megyek! – rántotta ki magát Annabeth a fiú szorításából. De hirtelen annyira kilengett, hogy lerogyott a mögötte lévő bárszékre.
- Figyelj rá, hogy itt maradjon. Rendben? – nézett a csaposra Chan Doo, aki bólintott.
Elment a lány dzsekijéé, de mire visszatért egy újabb pohár volt nála.
- Te adtál még neki? – rivallt rá a csaposra – Hát nem vetted észre, hogy milyen állapotban van?
- Így itt maradt. – rántotta meg az a vállát. Chan Doo felhorkantott, de végül inkább befogta. Jobb lesz minél hamarabb hazavinni a lányt.

Felráncigálta Annabethre a dzsekit, majd kivitte a diszkóból.
Egész úton szenvedett a lánnyal, aki nagyon nem akart hazamenni és amúgy is eléggé ingatag lábakon állt.
- Tudod mit nem értek? – kérdezte a fiút.
- Nem, de gondolom, megosztod velem. – mosolygott rá. Szórakoztatta a berúgott Annabeth, aki eléggé szókimondó lett.
- Miért akartad azt a csókot? Hiszen gyűlölsz vagy nem? – dőlt el majdnem.
- Nem gyűlöllek. Amúgy meg én magam se tudom… csak akartam.
- Annyira helyes vagy! – mondta Annabeth álmélkodva.
- Ó, köszönöm szépen! – nevetett Chan Doo.
- Csókolj meg újra! – karolta át újra a fiú nyakát.
- Csak a pia szól belőled. – fejtette le a kezeit.
- Nem, csókot akarok, és nem is vagyok részeg… - Annabeth rádőlt az egyik udvar pázsitjára és magára rántotta a fiút is.
- És nem vagy részeg, igaz? – nevetett, fel akart tápászkodni, de a lány a nyakába csimpaszkodott.
- Kívánsz engem? Ki használod a helyzetet? – suttogta a fiú fülébe. Végig húzta a kezét a hátán, majd belemarkolt a fenekébe.
- Hé! Mit csinálsz? – lefejtette magáról a lányt, majd felállt.
- Nem válaszoltál! – pirított rá Annabeth, aki még mindig a földön feküdt. – A kérdésre illik felelni. Kívánsz engem?
- Őszintén? Volt már, hogy jobban tetszettél. De szórakoztató részeg vagy. Na, gyere! – azzal a kezébe kapta a lányt, és úgy vitte tovább.
- Formás hátsód van. – mondta útközben.
- Köszönöm! Te sem panaszkodhatsz. – nevetett a fiú. Utána nem szólt többet csak dudorászott Chan Doo karjaiban.

Mikor befordult Annabethék utcájára elővette a mobilját és felhívta a lány öccsét.
- Mi az? – szólt bele egy értetlen hang.
- Szevasz Tom! Haza hoztam a nővéred segítenél betenni az ágyába?
- Neked meg van az öcsém száma? – nyúlt a telefon után Annabeth, de Chan Doo a kezére csapott.
- Nem mész, most én beszélek vele. – mondta viccesen morgolódva. A lány pedig nyelvet nyújtott rá.
- Nem lenne szerencsés, ha a szüleink felébrednének. Fogd be a száját, mindjárt lent leszek. – azzal kinyomta a telefont. Chan Doo az ajtóba cipelte Annabethet, ami pár perc múlva kinyílt. Tom kócos, álmos feje jelent meg.
- Pont most aludtam el, jól tudtok időzíteni… - morgolódott.
- Bocsesz! – lépett be az ajtón Annabetht pedig talpra állította.
- Anyu! Apu! Haza… - kiáltotta el magát a lány, de a fiúk mindketten a szájára tették a kezüket. Sőt az öccse még fejbe is vágta.
- Fel ne ébreszd őket, agyatlan. – morogta Tom.
- Merre van a szobája?
- Fent a második ajtó, én addig figyelem a szüleimet. Jelzek, ha ne talán tán felébrednének.
- Ok, jövök mindjárt. – bólintott Chan Doo, majd újra a kezébe kapta a lányt és felvitte a lépcsőn.
Belépett a második szobába és letette az ágyra. Levette róla a cipőt, majd a dzsekit. Egy darabig gondolkozott a nadrágon, de aztán inkább fenn hagyta rajta biztonsági okokból.
- Még sosem vetkőztetett fiú. – sóhajtott fel Annabeth boldogan.
- Én voltam az első? Micsoda öröm. Majd találkozunk! Holnap iszonyú fejfájásod lesz. De hát, nem kellett volna ennyit inni, legalább tanulsz belőle. Szia!
- Maradj itt éjszakára… - fogta meg a távozóban lévő fiú kezét. -… maradj velem…
- Tudod csábító ajánlat, de nem szeretném, ha lehánynál az éjszaka. Annyira nincsenek jó reflexeim. – simított végig az arcán Chan Doo. – Tudod még így is gyönyörű vagy. – suttogta. – És ebből semmire se fogsz emlékezni, erre se. Így a legjobb, hidd el nekem. – egy csókot lehet a lány ajkaira, majd kiment.

- Kösz, hogy haza hoztad. – mondta Tom neki mikor odaért hozzá.
- Valamennyire az én felelősségem… Eléggé szórakoztató, ha részeg.
- Nem volt szép, amit ma tettél vele a diszkóban.
- Figyelj, nem kell féltened. Ő és én nem… nem vagyunk egymáshoz valók. Leszállok róla. Megérdemli…
- Nem féltem én, vagyis csak nem akarom, hogy tudja… Az olyan ciki… De ott van most neki ez a betegség is… A fenébe! – fogta be a száját. – Ezt nem kellett volna mondanom.
- Nem mondtál újat! – sóhajtott fel Chan Doo. A fiú csodálkozó tekintetére hozzá tette. – Feltűnt már. Láttam a tűszúrások nyomát és a remegést. Mi baja van?
- Nem mondhatom el. Sajnálom! Le is szedné a fejem, ha megtudná.
- Megértem. Ha kérdezné, hogy kihozta haza mondd, hogy te voltál. Rendben?
- Persze, de miért?
- Nem érdekes. Én akkor mentem. Szevasz, haver! – kezet rázott Tommal búcsúzásképpen, majd elment.