5. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a kövi, remélem tetszeni fog. :)
Puszi! :)

5. fejezet/ 2. rész

Tom odalopakodott a nővére ágyához másnap reggel és a fülébe üvöltötte:
- Jó reggelt! Kellj fel álomszuszék! – Annabeth legurult az ágyról ijedtében.
- Áú! Te agyatlan! Ez mire volt jó? – nyavalygott miközben feltápászkodott a földről.
- Miért ne? Egy órád van és megy a busz. Én pedig élvezhetem az egyedül létet. Nem lesz itthon az unalmas nővérem.
- Háh, köszönöm szépen. Te is hiányozni fogsz. Úgy fáj a fejem!
- Majd legközelebb elgondolkozol azon, hogy mennyit kell inni. – dobta le magát az öccse az ágyára.
- Ki hozott haza? – kérdezte Annabeth miközben a szekrényében turkált megfelelő ruha után.
- Én, én voltam. – mondta Tom.
- Köszönöm. Anyáék?
- Nem tudják. Ha nem árulod el magad, akkor nem jönnek rá. Fejfájás mástól is lehet. Azt mondtam, hogy tizenegy körül jöttünk haza. Add a bőröndöd, leviszem a kocsihoz.
- Köszönöm, tényleg. – mondta Annabeth. – Tessék, itt van. – nyomta a kezébe a csomagot is.
Annabeth megfürdött, felöltözött, egy farmert és egy fekete pólót vett fel. Nem volt kedve a borzalmas fejfájásával a haját megcsinálni. Így csak kifésülte és összefogta egy hajgumival. Ezek után lement enni. Egy csokis fánkot gyűrt le, de azt is csak az anyja aggódó pillantása miatt. Majd indultak is ki. Útközben a következőket hallgathatta Annabeth az anyjától:
- Elég ruhát tettél? Melegítőt is bőven a próbákra? És zoknit? Fehérneműt? – ő pedig folyton folyvást bólogatott, a fehérnemű után még fel is háborodott.
- Anyja nem vagyok már kisgyerek.
Az iskola elől indult a busz. Ezért szegény öccse sem úszhatta meg a mai tanítást.
Már itt volt mindenki, a csapat mindentagja és a rokonaik, 10 perc volt az indulásig. Annabeth először az apjától, majd az anyjától és legvégül az öccsétől búcsúzott el. Bár tudta, hogy Tom nem fogja megölelni, magától legalábbis biztos nem, így ő tette meg.
- Ó, ne már! – nyafogta. De azért átölelte a nővérét. – Vigyázz magadra! – suttogta a fülébe, majd hozzátette – Persze, ez csak formaság, hiszen tudod, hogy nem érdekel…
- Igen, tudom Tom. Tudom. – nevetett, de még mindig ölelték egymást. Majd intett egyet még feléjük és elindult a buszra. Nem ő volt az egyetlen, aki még lent búcsúzkodott, de a sofőr már menni akart.
- Várj Annabeth! – kiáltott utána az öccse és odafutott.
- Mi az? Mennem kell, mondd gyorsan. – sietette.
- Tegnap nem én vittelek haza. Azt mondta ne mondjam el, de tudnod kell. Chan Doo hozott haza. Nagyon aggódott érted.
- Mi? – csak ennyit tudott kinyögni a meglepődöttségtől.
- Most már tényleg, szia. – azzal Tom megfordult és bement a suliba.
Annabeth, mint egy gép ment fel a buszra. Egész úton csak ez járt a fejében: Miért segített neki Chan Doo? Mert ha még ő nem is használja ki a részeg lányokat, mert nincs rá szüksége, akkor is miért vitte haza? Még a fejfájásáról is megfeledkezett.

Mikor megérkeztek, akkor is úgy kellett a lányoknak szólni neki. Lebotladozott a buszról a csomagokkal, amiket végül a fiúk vettek le, mert neki nem jött össze. Megköszönte nekik félálomban. Észre se vette, de máris a parkolót kezdte pásztázni a szemével egy embert keresett, azt, akivel kapcsolatban mindig érik meglepetések.
Könnyebb lett volna, ha öccse hallgat rá és nem mondja el. Pedig már újra tisztázta magával, hogy Chan Doo bunkó és csak megint el akarta csábítani. Aminek először jól be is dőlt. Erre közli vele az öccse, hogy hazavitte, sőt aggódott érte.
Teljesen kifordult önmagából a világ. Most megint mit tegyen? Beszéljen vele? Vagy csináljon úgy, mintha nem mondta volna el? És miért kérte meg Tomot, hogy hazudjon?
Meglátta végre, kijött a szállásáról. Szóval ezért nem találta sehol, mert már megérkeztek. Felemelte a kezét, hogy intsen Chan Doonak, de félúton megállította. Dakota szaladt elő és a fiú nyakába csimpaszkodott, de a legfurcsább nem ez volt, ez minden napos, a legfurcsább az volt, hogy visszaölelt neki.
Annabeth megkövülten figyelte a párost, mikor találkozott a tekintete a Chan Dooéval. Csak most jött rá, hogy a keze még mindig félúton van, gyorsan letette. De még most is őt nézte, aki szintén őrá szegezte a szemeit és nem figyelt a körötte ugrándozó lányra.
- Annabeth! Nem jössz? – hallotta meg Emma hangját. Elszakította a tekintetét Chan Dooról és a barátnőjére mosolygott.
- De megyek. Megyek már. – elsétált a szállás felé a többiek után. Emma pedig odalépett, ahol Annabeth állt és meglátta Chan Doot és Dakotát elmenni. Megrázta a fejét és elindult befelé.

Ketten kerültek egy szobába, egy folyosó egy oldalán, pedig öt szoba van, így csak egy csapat volt egy helyen. Annabeth Emmával került egy szobába, mint minden évben.
New York-tól 10 km-re vannak. Busszal, esetleg taxival juthat el a városba. Nagy épületben egy folyosónak négy része volt. Ha felmegyünk a lépcsőn, fordulhatunk jobbra és balra, majd elérünk egy sarkot, azon be kell fordulni és meg is van a négy, összesen egy U alakú folyosón 40 szoba van.
Annabethékéké volt jobbról a legbelső rész a második emeleten. Összesen három folyosó van tele szobákkal. A legalsó szinten próbatermek vannak, ének termek és előadók, és egy nagy ebédlő van egy kis külön épületben az udvaron. Ez a hely valójában egy iskola, ami a verseny idejére, mindig szünetet rendel el. Ide akart bejutni Annabeth a betegsége előtt. Most csak egy álom már, de még reménykedik, hogy jövőre újra itt lehet a versenyen.
Annabeth most először tényleg félt, most mindenféleképpen győzni akart. De már két csapat is versenyezhet velük. Az ágyukon már ott várta őket a próbabeosztás és a házirend, amit minden évben megkapnak.
- Melyik ágyat szeretnéd? – kérdezte Emma.
- Nekem mindegy. – rántotta meg a vállát. A lány ledobta magát az egyik ágyra, Annabeth pedig ledőlt a másikra.
- Én durmolok egyet, ha nem zavar. – ásítozott Emma. – Keltsd fel, légyszi, ha ebédelünk.
- Rendben! Aludj csak. – nyugtázta Annabeth és a próbarendet vizsgálgatta.