7. fejezet/ 2. rész

Sziasztok! :)
Itt a friss. Remélem tetszeni fog. Végre fény derül Chan Doo múltjára. :)
Jó olvasást!
Puszi! :)

7. fejezet/ 2. rész

Az utca végéig vonszolta magával és egy szót sem szólt Annabethhez. Végül megelégelte, hogy nem figyel rá és kirántotta a kezét a szorításából.
- Most mi van? – nézett vissza rá Chan Doo.
- Egy, nem kell rángatni, tudok menni magamtól is. – szólt mérgesen Annabeth. – Kettő, mi volt ez?
- Semmi. – rázta a fejét a fiú. – Nem érdekes.
- Nem érdekes? – húzta fel a szemöldökét Annabeth. – Hát jó. – azzal leült egy lépcsőfokra, ami a háta mögötti házhoz vezetett.
- Mit csinálsz?
- Várom a magyarázatot. – mondta és átkarolta a térdét. – Te is drogoztál?
- Mi? Ne szórakozz, menjünk!- fogta meg a kezét, hogy felhúzza, de Annabeth minden erejét bevetve a lépcsőn tartotta magát. Végül elengedte és leült mellé. – Miért érdekel ez téged ennyire?
- A barátom vagy. És van egy olyan érzésem, hogy ezekről senki sem tud. Meséld el, kérlek. Én… én nem mondom el senkinek. – a fiúra nézett, aki a távolba meredt.
Majd megrázta a fejét és azt mondta: - Lehetetlen vagy!
- Pont ezért kedvelsz, nem igaz? – mosolygott Annabeth. Majd megtapogatta azt a részt, ahol Chan Doo megsérült.
- Au! – nyögött fel. Annabeth felrántotta a pólóját. Már látszott a véraláfutás.
- Ezt nem kellene megmutatni egy orvosnak? – ért hozzá óvatosan, mire újra összerándult.
- Hagyjál! – förmedt rá. - Kutyabajom! – visszahúzta a felsőjét, és a kezébe temette az arcát.
- Jól van, te tudod. – suttogta megbántottan Annabeth.
- Sajnálom, nem akartam… - nézett a szemébe a fiú.
Annabeth kényelmetlenül érezte magát a pillantásától. Olyan mindent látó volt. Olyan más. Sosem látta sebezhetőnek, most mégis annak tűnt. Elveszetnek, bizonytalannak. Látszott, hogy komolyan mérlegeli a helyzetet.
- Bízhatsz bennem. – suttogta, és a kezei közé fogta a fiúét.
Pár pillanatig csend volt, majd végül megszólalt Chan Doo.
- Nemcsak ketten voltunk testvérek. Nemcsak Ji Huyn és én. Volt még egy bátyánk. Itt éltünk New Yorkban, pár utcányira innen. Ő pedig bekerült egy bandába, Adamébe. 12 voltam, apával állandóan veszekedtek, aztán nem bírta tovább és elment. Három hónapig nem jött haza, nem is keresett minket.
Aztán egy kórház hívta a szüleimet. Drog túladagolás miatt kómába került. Erre mit reagált az apám mikor megtudta?! Legalább nem rontja a levegőt. Be se mehettünk hozzá. Ha bementek a kórházba haza se gyertek többet. Pár hét múlva leállítatta a gépeket, anyám hiába kérlelte, hogy adjon időt, nem engedte. 18 évesen meghalt a bátyám, a temetésre pedig el se jött. Azóta is mindenkinek azt mondja, hogy csak két gyereke van… volt. Engem vajon mikor tagad már le? – Annabeth óvatosan átölelte a fiút.
- Sajnálom! – suttogta. Chan Doo továbbra is a földet nézte, mintha nem is hallaná.
- Viszont mások ott voltak a temetésen. Adam és Fred, aki akkor még csak egy kisgyerek volt, sokadik a ranglétrán. Tudtam, hogy kik ők, mert egyszer már láttam őket, amikor eljöttek érte és elvitték a cuccait. Adam végig figyelt, be akart szervezni. Hát sikerült neki. – keserűen felnevetett. – Kellett neki valaki a bátyám helyet. Párszor meglátogatott a sulinál, megértő volt. Ami furcsa, hogy tényleg kedvelte a bátyámat, sosem tudtam a helyébe lépni, pedig akartam... Bármit megtettem volna érte, hogy ugyanolyan fontos legyek, mint ő volt. Aztán már suli helyett is odajártam. Bandázni… Először csak kis stiklik voltak. Apróbb lopások, aztán jöttek a kocsik. Olyan profi lettem, hogy pár másodperc alatt feltöröm, bármelyiket.
- És minek loptatok kocsikat? – vetette közbe Annabeth.
- Néha csak heccből, máskor eladta őket Adam. Ezekről nem sokat tudok, az én dolgom csak a feltörés volt, de vezetni is tudok, pedig nincs jogsim.
- És miért döntöttél úgy, hogy kiszállsz?
- Kezdett komoly lenni a dolog. Sokszor voltam rendőrségen és mindig kihoztak az apám ügyvédei. Utoljára bent voltam két teljes napot. Engem és Alexist kapták el. Először nem mondtunk semmit. – felnevetett. – Szívattuk a zsarukat. Apám megmondta, hogy többször nem vesz ki onnan. És így Alexisnek sem volt esélye a kijutásra, nem gazdag családból való.
Szóval alkut kötöttem. Beköptem Fredéket, a legjobb barátomat és Alexis mellém állt. Így kiengedtek mindkettőnket. Aztán eljött hozzám és velem töltötte az éjszakát. Ami tilos volt, mert Fred barátnője, bár elég könnyen beköpte őt, a szabadságáért cserébe. Ezek után már nem mehettem vissza. Ő pedig, mint látható visszahízelegte magát. Csúnyán elárultam őket. Na, nem mintha könnyeket hullattak volna, ha megszívom.
- És mi az amit kaptál? Adamtől az előbb.
- Csak egy sokat érő családi ereklye, anyám majd szívrohamot kapott, amikor meglátta, hogy hiányzik. Én meg sejtettem ki lopta el. Még előtte vissza akartam szerezni, csak aztán elkaptak. Az a rendőr, aki lefülelt még ma is rám néz néha. Idegesítő egy fazon.
Annabeth habozott egy darabig, majd úgy döntött megkérdezi, nincs veszteni valója:
- A nővéred… vele… mi…
- Tudták, hogy ő áll hozzám a legközelebb. Ha bántani akarnak, akkor ő a legjobb célpont. Mindenért, amit tettem ő fizetett meg. Fred és a bandája… megkéselték és meg… - ökölbe szorította a kezét, hogy próbálja levezetni a feszültséget. – megerőszakolták… - mondta ki végül. – Azt hittem őt is elveszítem. – suttogta.
Annabeth még közelebb húzta magához. Pár percig nem ölelt vissza, már éppen készült elengedni, amikor megtette. Egy könnycsepp gördült végig Annabeth arcán. Végül Chan Doo húzódott el és a lány arcát fürkészte, majd letörölte a könnycsepp által húzott utat.
- Köszönöm. – suttogta Annabeth. – Köszönöm, hogy elmondtad.
- Tényleg te voltál az első.
Annabeth kószaötlettől hajtva meg akarta csókolni. Már közelítette is felé az arcát, de Chan Doo elhajolt.
- Ne. Ne csináld. – mondta.
- Miért ne? Nem vagyok elég szép? Vagy nem csókoltam elég jól legutóbb?
- Nagyon is jó volt. Túl jó, Annabeth. Épp ez az! – felpattant a lépcsőről és fel-alá kezdet járkálni. - Soha senki se tudott volna rávenni, hogy ezt az egészet elmondjam. Tudod hányan próbálták már? És jössz te, mindent megengedsz magadnak. Állandóan idegesítesz, mindig teszel valamit, amitől kiakadok. Néha üvöltöznék veled, máskor meg olyan jól elvagyunk, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Félek, ha megcsókolsz, nem bírok magammal. Miért kell neked ilyennek lenned? Miért kell neked a közelemben lenned? – Annabeth felállt és Chan Doo elé lépett.
- Te szeretsz engem? – kérdezte. A fiú megütközve nézett rá, majd lehajtotta a fejét.
- Lehet… De nem akarok így érezni. – suttogta, majd megfordult és elindult a buszállomásra. Annabeth úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Szereti, de nem akar így érezni. Ez meg hogy lehet?
- Ez meg hogy lehet? – mondta ki hangosan is. – Ki nem akar szeretni? Milyen ember az olyan? – a fiú megfordult és hátranézett.
- Neked nem olyan kell, mint én, Annabeth. – visszalépett hozzá és megsimította a haját. – Neked olyan James féle rendes gyerek való. Ő olyan, mint te. Én a totális ellentéted vagyok. Csak bajba keverlek.
- De az ellentétek vonzzák egymást. – suttogta Annabeth.
- Ez igaz. – nevetett, de nem volt benne öröm. – Nekem is nagyon nehéz, mert folyton rád gondolok. De én nem tudok megváltozni. Ilyen maradok, és nem akarlak bántani. – még egyszer a szemébe nézett, majd megfordult és elment. Annabeth még állt egy darabig, majd követte, mert rájött, hogy egyedül nem talál vissza. De tartotta a pár lépés távolságot és rágódott a mondottakon.